Film

A 10 legnagyobb csalódás a Star Wars: Az ébredő Erőben

Pontokba szedett szubjektív elemzés a hetedik epizód legfőbb hibáiról. Vigyázat: a cikk erősen spoileres!
Korábban a témában:

Én a Csillagok háborúján nőttem fel. Az eredeti trilógia imádata mellett rugalmas, az újra nyitott rajongóként az előzményeket sem vetem meg, jóllehet nem tartom feleolyan értékesnek sem őket, mint a három klasszikust. Amióta tavaly novemberben kijött az első teaser, úgy vártam a Star Wars VII-et, mint filmet talán még soha, majd az utolsó pillanatban ismét gyermekké válva ültem be rá a moziba, noha már hetek óta „zavart éreztem az Erőben”, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy a Walt Disney-féle túltolt promóáradat révén nem sok minden maradt, amit még nem lehetett kikövetkeztetni a történetről. A balsejtelmem utóbb be is igazolódott, azonban nem is ez az egyetlen gond Az ébredő Erővel. Az új epizód fő problémája az, hogy ez a produkció még az előzményeknél is tudatosabban készült Star Wars-nak, ezáltal miközben a saga örökségének, illetve a rajongóknak igyekszik megfelelni, több enyhén szólva is visszás és kiábrándító sajátsággal rendelkezik.

Figyelem! Amennyiben még nem láttad a filmet, úgy a spoilerek miatt javaslom, inkább ne olvass tovább!

1. Az újrahasznosított sztori

Az ébredő Erő Achilles-sarka az ötlettelen forgatókönyv, amely bármennyire is ki van színezve, alapvetően ugyanazt a sablont követi, amit az Egy új remény és a Baljós árnyak is. A cselekmény simán levezethető a már jól ismert pontokból, azaz

  1. Adott egy sivatagos bolygón élő hős, aki még nem tudja, hogy vele van az Erő.
  2. Belép az életébe néhány a gonosz hatalom elől menekülő új barát.
  3. A hős megismerkedik első mentorával és a gonosszal dacoló jók táborával.
  4. A jók szembeszállnak a gonosszal, ezalatt a mentorfigura meghal.
  5. A jók végül elpusztítják a gonosz hatalom óriás csillaghajóját/űrbázisát.

Ennyi. Hiába más a körítés, hiába jól eltaláltak az új főszereplők és hiába bitang látványos a produkció, fájdalmasan, már-már kínosan kiszámítható a történet. Természetesen lehet azt mondani, hogy ezzel a struktúrával a hetedik epizód remekül illeszkedik a kánonba, azonban ez a faktor vajmi keveset lendít azon a tényen, hogy Az ébredő Erő valóban olyan lett, mintha az Egy új remény csilivili 3.0-ás verzióját látnánk.

Lucasfilm

2. A túl sok megválaszolatlan kérdés

Abba inkább bele sem megyek, mennyi kérdést vet fel a film a jelennel, a karakterekkel és a folytatással kapcsolatban, de hogy mindeközben még a történet szerinti elmúlt harminc évről sem árul el jóformán semmit, az már botrány. Ahhoz képest, hogy a jól eltalált humor ellenére A Sith-ek bosszújához hasonlóan fenemód komolyan veszi magát Az ébredő Erő, olyan alapvető kérdéseket sem válaszol meg, mint pl.: Három évtized elteltével mégis mi a helyzet a galaxisban? Az új Köztársaság miért nem tesz semmit az Első Rend ellen, illetőleg miért csak suttyomban támogatja az Ellenállást? Az Első Rend egy rendszerektől független katonai szervezet, vagy vannak planéták, amelyek a Birodalom után hozzájuk is hűek?

3. A feledhető zene

John Williams rajongójaként rosszul esik leírni, de az a helyzet, hogy egyértelműen a saga leggyengébb hanganyaga szól Az ébredő Erő alatt. Egyetlen emlékezetes dallam sem született az epizódhoz, pedig még az előzménytrilógia felvonásai is rendelkeznek ilyenekkel. Természetesen, ha valaki, akkor a 83 éves mester nem érdemel egy rossz szót sem, hiszen az a zenei életmű, amit a 20. század második felétől számítva letett az asztalra, egyszerűen páratlan. Mostanra talán elfáradt, vagy kivételesen nem találta a megfelelő hangokat. Mindenesetre Rey könnyed, de távolról sem kiemelkedő dallamvilágú témáján kívül nem akad olyan darab a hetedik epizód aláfestésében, amely akár kicsit is az eredeti trilógia briliáns zenéit idézné. Nagy kár érte.

4. A vázlatos mellékszereplők

Noha a film új főszereplő hármasa vitathatatlanul kidolgozott és izgalmas, a mellékszereplők fájdalmasan kétdimenziósak lettek. Kezdve Poe Dameronnal, Phasma kapitányon át egészen Hux tábornokig, mindegyik kb. két kiemelhető tulajdonsággal rendelkezik. Dameron vagány srác és ász pilóta, Phasma szigorú és klassz a páncélja, Hux pedig katonás és elvakult. Nagyjából ennyi. A cselekmény egyes pontjain külön-külön is kapnak némi felvezetést, majd egészen a végjátékig jegelik őket, ahol aztán újból előkerülnek, hogy asszisztáljanak az eseményekhez. Ugyanakkor különösebben nem ismerjük meg egyiküket sem, amely némi hiányérzetet teremt az emberben, hiszen kétségtelenül nagy potenciál rejlik mind a három karakterben és érdemesebb lett volna jobban kibontani őket. Persze mindezt a következő epizódok még pótolhatják.

Lucasfilm

5. Az új főgonosz

A legfőbb vezér Snoke karaktere hatalmas csalódás. Elsődlegesen a megjelenését, de egyszersmind az attitűdjét tekintve is. Mintha A Gyűrűk Urából kilépett Gollum értelmesebb és méretesebb kiadása lenne. Ráadásul bántóan CGI ahhoz képest, hogy az egyébként pazar díszletekkel és jelmezekkel milyen jól harmonizálnak a film egyéb nyilvánvalóan számítógéppel kreált elemei. Ennek fényében talán jobb lett volna, ha ebben az epizódban még nem látjuk, inkább csak a hangját halljuk. Mindemellett az óriás hologram-kivetülés is zavarba ejtő: miért ilyen hatalmas? Hogy a dominanciáját demonstrálandó lenézhessen Kylo Renre és Huxra? Valójában nyilván nem ekkora. Mindenesetre miután lényegében ő az új Palpatine, ezáltal elkerülhetetlenné válik az összehasonlítás és az elhibázott tálalása révén ő már most egy komolytalan karakter, semmint titokzatos és vészjósló, amilyen anno a hologramja révén A Birodalom visszavágban bemutatkozó Uralkodó volt.

6. Az Erő használatának trivializálása

A hetedik epizód az új hősnő, Rey esetében egészen meghökkentő módon magától értetődő tudományként állítja be az Erő alkalmazását és annak elsajátítását. A lány persze kétségtelenül hatalmas talentum, de olyan nincs és soha nem is volt a franchise történetében, hogy valaki autodidakta módon rájöjjön előbb az elmetrükkre, majd a tárgyak mozgatására, méghozzá úgy, hogy előtte egyiket sem gyakorolta. Nonszensz. Ráadásul ezekkel Rey két ízben is felülmúlja Kylo Rent, aki hozzá képest azért mégiscsak egy képzett harcos, még ha nem is éppen kiforrott mester. Ez a húzás az alkotóktól nem csupán abszurd, de egyszersmind csúfot űz a Jedi Rend néhai működéséből, hiszen a lovagok anno éveken át trenírozták a növendékeket, akik nem egyik pillanatról a másikra és nem is maguktól tanulták meg a szóban forgó kunsztokat.

7. A mentorfigura halála

Han Solo halála a teljes széria legerőltetettebb és leglelketlenebb ilyen típusú jelenete. A korábbi két mentor: Obi-Wan Kenobi és Qui-Gon Jinn esetéhez képest egy kiszámítható és a túltolt drámaiság miatt kínos szcénáról beszélünk, amelynek az az egyedüli pozitívuma, hogy a legendás csempész rajongóiban megteremti a mindaddig inkább sajnálatra méltó és ellentmondásos Kylo Ren figurájával szembeni ellenérzést. Ezt a faktort leszámítva semmi értékelendő nem akad benne, ellenben keserű szájízt hagy maga után a nézőben.

Lucasfilm

8. A fénykardpárbaj tétnélkülisége

Csupán egy fénykardpárbaj akad a sagában, amelynek még Kylo Ren és Rey küzdelménél is borítékolhatóbb volt a végkimenetele: ez Anakin és Obi-Wan epikusnak szánt összecsapása A Sith-ek bosszújában. Ettől eltekintve a kettő nehezen összehasonlítható és habár a harmadik epizód szekvenciája mozgalmasabb, az új viaskodásról legalább az elmondható, hogy kraftosan van felépítve, hiszen a helyszín, Finn kezdeti bevonása és az az apróság, hogy Ren eleve sebesülten száll harcba, együttesen izgalmasabbá teszik a jelenetet. Ennek ellenére akárcsak a komplett cselekmény, ez a szcéna is kiszámítható, miután nézőként tisztában vagyunk vele, hogy az új trilógia két fő karakterének tusakodását látjuk, azaz nyilván nem fog egyikük sem meghalni. Mindemellett a stílusát tekintve a párbaj ugyan imponálóan nyers, ennek következtében pedig némiképp frissebb és ötletesebb, mint a korábbiak, azonban a röhejes lezárása végül mégiscsak elrontja az egészet. Mert az egy dolog, hogy szükség volt valamiféle deus ex machinára, amely megoldja a szituációt, ámde az a megoldás, hogy megnyílik Rey és Ren között a föld, iszonyat cink.

9. Az Első Rend dilettanizmusa

Miközben a játékidő első két harmadában még azt az illúziót teremtik a készítők, hogy az Első Rend egy a Galaktikus Birodalomnál sokkalta érettebb és kíméletlenebb szervezet, amelynek már a rohamosztagosai és a pilótái is halálosabbak, addig a film végi elengedhetetlen űrbázis-felrobbantás elemmel sikerül a gárdát a birodalmiak dilettáns szintjére degradálni a szokásos “a maroknyi ellenálló legyőzi a túlerőben lévő gonoszt” fordulattal. Márpedig ez a folytatásra nézve mégiscsak egy ugyanolyan súlytalan és erőtlen ellenféllé teszi az Első Rendet, amilyen a Birodalom is volt. Ráadásul a Rend kapásból egy egész bolygót veszít el, amely duplán gáz, hiszen egyrészt ez a fegyver sokkal hatalmasabb még a második Halálcsillagnál is, másrészt meg nevetséges, hogy képtelenek megvédeni magukat kb. két tucat X-szárnyúval szemben.

10. A zárójelenet

A Star Wars: Az ébredő Erő nem egyszerűen a franchise legsablonosabb, de egyúttal a legkellemetlenebb módon a folytatásra kihegyezett epizódja, miután a sok megválaszolatlan kérdés mellett egy olyan záró képet tol a nézők képébe (ráadásul idegesítően hosszan), amely helyett akár egy percre azt is kiírhatták volna öles, a logót idéző betűkkel, hogy “Igen, baszki: folytatása következik!“. A kérdéses jelenet mindemellett bántóan teátrális is, hiszen Rey drámaian, már-már könnyek között nyújtja a valahára előkerülő Luke Skywalker felé a fénykardot, aki meg rosszallóan, keserű képet vágva néz vissza rá. Parádés (nem).

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.