Magazin

Nézd má’ milyen fontosak lettek a nők 2015-ben!

Már-már közhelyszerű, de a hollywoodi álomgyárat sűrűn szokás a társadalmi változásokat a leglassabban követő, minduntalan a fehér- és férfiközpontú világképet hirdető konzervatív kapitalizmus fellegvárának nevezni. Ez a leegyszerűsített felfogás szerintem, ha nem is épp helytálló, de tulajdonképpen érthető. Ha Indiát nem vesszük számításba, még mindig az amerikai nyugati-parti stúdiók nyomják ki magukból a legtöbb filmet, évről-évre. Ráadásul a többi gazdasági nagyhatalomtól eltérően az amerikai filmek alapvetően globális piacra készülnek, pár hét csúszással, de a Föld szinte valamennyi országában bemutatásra kérülnek. Így nem csoda, hogy a folyamatos profitmaximalizálás érdekében nem igazán mernek nagyot vállalni, politikailag megosztóak lenni, mert ugyanazt a terméket kell eladniuk mindenkinek.

A 2015-ös év nem is különösebben szólhatott a nagy újításokról, megint rengeteg folytatás, képregényadaptáció készült, szinte csak és kizárólag a legbeváltabb receptek alapján. Amiről ez az írás szól, ilyen értelemben nem is egy hirtelen jött, megvilágosodás szerű változás, hanem már egy évek óta tapasztalható trend lassú, de mindenképp örömszerű betetőzése. Az évvégére elmonhatóvá vált, hogy az idei block buster áradat a női hősök felemelkedéséről, a valódi női princípium beteljesítéséről is szólt.

Eddig sem volt példanélküli, hogy a legnagyobb kasszasikerek női főhősökkel operáltak, de kevés kivételtől eltérően sokszor hipermaszkulinizált és kevéssé árnyalt karakterek maradtak, vagy olyan szexszimbólumok, amelyek nem különösebben rondítottak bele a férfiközpontú világképbe. Ezzel együtt nem gondolom azt, hogy ez eddig is a hímsoviniszta rosszindulatról szólt volna. Kis lépésekkel, ugyan de mára kirajzolódott, hogy hollywoodi szemmel, milyen is a nemi egyenjogúság.

Nehéz igazán eldönteni, hogy hol is kezdődött az egész, de már csak az elegancia kedvéért is érdemes az 1978-as Csillagok Háborújával kezdeni a sort. Az egész széria első hat epizódjának férfi főhős állt a középpontjában. Ráadásul elég klasszikus, “konzervatív” módon ugye, a szegény legény, aki egyben a legkisebb királyfi, megmenti a hercegnőt a gonosz karmai közül. Ha nem lett volna további két rész, akár egy válrándítással el is mehetnénk Leia hercegnő mellett. A Carrie Fisher által megformált karakter azonban a történet folyásával elég sokat finomodott, és a trilógia végére egyenrangú hőssé vált Han Soloval és Luke Skywalkerrel, mindezt úgy, hogy női karakterjegyeiből kicsit sem kellett lejjebb adnia, nem csak elszenvedője, hanem folyamatos mozgatója is volt a cselekménynek.

A következő fontos pont már egy szinte feminista hőstörténet. Ridley Scott 1979-ben robbantott nagyot az azóta szintén szériává érett Alien című űrhorrorjával. Nem lehetne eleget írni az Alien filmek alig rejtett, szinte perverz szexuális szimbólikájáról, de a péniszfejű űrlénynél csak egy fontosabb karaktere volt a filmeknek, még pedig a szinte passiót végigjáró női főhős, Ripley. Számomra legizgalmasabb az egészben, ahogy finom ívekkel lett kikerekítve, hogy ki is lesz igazából a hőse a történetnek. A Nostromo egyre fogyatkozó, tíz kicsi indiánt játszó legénységből egy rettentően karakán csaj került ki végül győztesen. Sigourney Weaver karaktere akár női egyenjogúsági harc zászlóvivője is lehetne. Különösen izgalmas figura, akit női mivoltától a filmkészítők egy pillanatra sem fosztottak meg, van intelligenciája, ereje és szépsége. Semmivel sem több vagy kevesebb, mint a rokon filmek férfi főszereplői és számomra igazából itt a lényeg. Nőnek lenni nem azt jelenti, hogy arra van kárhoztatva, hogy egy férfi mögött/mellett vagy alatt mellékszerepbe kényszerüljön. Ripley azért igazán érdekes, mert bizonyítéka annak, hogy egy film szempontjából, az azonosulást abszolút nem befolyásolja, hogy milyen nemű a főhős. Igen egy nő egy kicsit máshogy működik, mint egy férfi, de ez nem értékkülönbség, ezzel egy filmeknek élnie kell, és nem ostoba módon félreértelmeznie.

A nyolcadik utas, a Halál fonalát 1986-ban vette fel James Cameron. Az ő rendezői munkásságára szinte önmagában építkezhetne ez a cikk. Filmjei tobzódnak az izgalmasábbnál izgalmasabb női főszereplőktől. Az összes hollywoodi akciórendezőtől eltérően soha nem didergett attól, hogy a szereplőnőit igazán megdolgoztassa. Kinek ne lenne emlékezetes a Terminátor filmek Sarah Connorja, Linda Hamilton, a Két tűz között Helen Tuskerje, Jamie Lee Curtis, a Mélység titka, Lindsey Birgmenje, Mary Elizabeth Mastrantonio, az alakításáért Oscar-díjra jelölt Kate Winslet a Titanicban, vagy akár az Avatar nagy kék Pochantas replikája, Zoe Saldana. Egyikük sem az a papírmaséfigura, aki csak úgy ide vagy oda pakolászható lenne, egy riadt szexbomba, aki folyamatosan kipakolt mellekkel vár arra, hogy a férfi főhős, a teremtés koronája kimentse szorult helyzetből. Ők azért jók, mert velük/mellettük és értük lehet izgulni.

Az imént említett példák bár rendkívül izgalmasak, mégsem lépnek át egy bizonyos határt. Sigourney Weaver Ripleyétől eltérően mozgásukat mégis a férfi főszereplő, illetve velük való kapcsolatuk alakulása határozza meg történeten belül. A Két tűz közöttben a Tusker házaspár titkosügynökösdivel javítgatja kiégett házasságukat és Sarah Connor sem jutott volna sokáig, ha nem érkezik valaki a jövőből elindítani a történetet.

A 90-es évek egyik legnagyobb hatású női karaktere a Bárányok Hallgatnak Clarice Strarlingja, Jodie Foster. Az ő szerepe önmagában véve az egyenjogúságért folyó harc nemezise, FBI ügynökként folyamatosan férfiak között kell bizonyítania rátermettségét. Női identitása ilyen értelemben még fontos mellékszála a történetnek, ha úgy tetszik, itt még harcolni kellett a fair playért. Férfivá kellett válnia, hogy túléljen.

A 2000-es évekre a trend folytatódott, de igazán komoly, újszerű női karakterek ritkán születtek. Az európai és az amerikai művészfilmek ugyan tettek már komolyabb lépéseket, de a main stream csak pár év csúszással hozta érte be magát ebben a tekintetben.

Quentin Tartantino Kill Billje ugyan elég komoly “Girl Power” mozi, még inkább csak belépőnek számított a hollywoodi nagyok közé. El lehetne mondani, hogy Beatrix Kiddot (Uma Thurman) csak az egykori párkapcsolatában vetett “csalódása” hajtja véres ámokfutásában, de történet végére kiderül, hogy ennél azért árnyaltabb a képlet. A cselekmény hajnalán a főhős abban reménykedik, hogy több év bérgyilkos meló és a főnökével folytatott kissé apakomlexusos céltalan viszony után végre NER kompatibilis módon beteljesítheti a női princípiumot és családot alapíthat egy álmos amerikai koszfészekben. A múlt azonban rendesen utoléri. A történet végére azonban számára is kiderül, hogy ez az álom számára nem véletlenül volt mindig is elérhetetlen. Mint nő nyílván több annál, mint hogy csendben gyereket neveljen, de több annál is, mint, hogy nőiségét és emberségét elnyomva egy bérgyilkos kartell tagjaként kamuzza magának, hogy ez az önmegvalósítás netovábbja. A tuti nem a kettő közötti középút, hanem a kettő szintézise (gondolok itt arra, hogy gyermeknevelés vs. hivatás).

És akkor most itt van 2015. Kaptunk idén egy Mad Max 4-et, amiben a címszereplőnél talán csak a Furiosa (Charlize Theron) nevű női harcos az izgalmasabb, egy Terminator 5-öt, újragondolt Sarah Connorral (Emila Clarke) egy elég beteg slasher horrort, a Valami követ-et, szintén nagyon menő női főszereplővel (Maikia Monroe) egy Mission Impossible 5-öt, amelyben egy Ilsa Faust (Rebeca Ferguson) nevű brit tikosügynök iskolázza le Ethan Hantot, na meg persze egy Star Wars VII.-et, melyben nem elég, hogy a rohamoszagosok vezetője nő (Gwendoline Christie) hanem még a Jedi rend továbbélését is a galaxis legvagányabb csaja (Daisy Ridley) fogja biztosítani.

De miben is jelentenek az imént felsoroltak előrelépést? Igazából egyenként nézve szinte semmiben, de nagyon komoly mintázatot rajzolnak ki, ami már valóban említésre méltó. Ellentétben mondjuk Cameron hősnőivel, utóbbiak önmagukban véve is megállják a helyüket, és ellentétben Starlinggal vagy Ripleyvel nem magányos farkasok. Vonzó megjelenésük ellenére nem külsőségeikkel keltik fel sem a nézők, sem pedig a többi főszereplő érdeklődését, hanem, hogy olyan tudások birtokában vannak, melyek a cselekmény előremenetelét szolgálják. Ahogy a női-férfi/ férfi-női dinamika is teret kap mindegyik filmben, színesíti és szerencsésen élővé teszi őket, de nem igazán ez határozza meg a filmek cselekményét.

Furiosa bátran behelyettesíthető Maxszel, Faust Hunttal, Rey pedig Finnel, teljesen egyenrangú karakterek nincs sehol alárendelő viszony, ez pedig azért tényleg merőben újszerű dolog Hollywood berkein belül is. Lehet az Ébredő Erőben Rey (Ridley) akármennyire jó pilóta és találékony ezermester, ezek önmagukban még nem tolták el férfiús irányba, ahogy Furiosa is elsőre egy maszkulinnak tűnő karaktere sem vet fel kérdőjelek identitásával kapcsolatban.

Az elmúlt hetekben őszintén szólva elég gyomorforgató volt hallgatni egyes politikusaink és holdudvaruk zavaros és ostoba okfejtéseit különböző nemi szerepekről és diszcrípinákról, hát idén ők is jobban tették volna, ha inkább idén is moziba járnak, és nem a szájukat jártatják feleslegesen.

Szerencsére idén a magyar film is felvonultatott olyan női karaktereket, akik miatt érdemes mozijegyet váltani, vagy leülni a tévé elé. És inkább hangolja a magyar közizlést, Ónodi Eszter (Aranyélet) Kovács Patrícia, Döbrösi Laura és Gryllus Dorka (Félvilág), vagy Balsai Móni (Liza, a rókatündér), mint Kövér László vagy Kovács Ákos.

Ez nem genderőrület, csak teljesen természetes felfogás, és pont annyira emészthető, mint bármilyen hollywoodi szuperprodukció.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.