Dan Simmons: Ílion – Tech-hadviselés és irodalomtörténet Trója falai alatt

Dan Simmons ismét kíméletlenül bedobta az olvasóját a mély vízbe. A Hyperion Cantos szerzőjével ismerkedőknek ugyanis a magyarul tavaly megjelent Ílionban sem könnyebb a helyzet: a recept hasonló, mint a korábbi széria esetében. Az író zseniális ötleteket dobál be, rászorít a gondolkodásra, elvárja az alapnál valamivel magasabb műveltséget mind a technológia, mind a humántudományok területén és időről időre álnok módon félrevezet. A különbség csupán annyi, hogy ezúttal Homérosz örökbecsű eposzai kerültek terítékre. A végeredmény pedig hasonlóan agyeldobósra sikerült, mint az előző sorozat.

Az Ílion cselekménye három fő történetszálon fut. A trójai síkon az istenek machinációjának köszönhetően immár tízedik éve folyik a háború. A nanofegyverzettel feltuningolt csaták egyik tétlen megfigyelője Thomas Hockenberry huszadik századi Homérosz-kutató, aki egyrészt unalomból, másrészt az élete védelmében rákényszerül, hogy megváltoztassa az Iliász lassan csordogáló cselekményét. Mindeközben a Földön maradt kevéske ember leginkább teleportálgat a számukra teljesen érdektelen történelmi helyszínek és természeti csodák közt. Leginkább gyerekek érettségi fokán mozognak és azzal vannak elfoglalva, hogy a bolygó körüli gyűrűkbe költözött poszthumánok állítólagos védelmét élvezve szétbulizzák az agyukat és leéljék fix hosszúságú, eseménytelen életüket. Ám néhányan úgy döntenek, hogy ideje válaszokat keresni bizonyos egzisztenciális kérdésekre. A harmadik szálon néhány biomechanikus, érzelmekkel is bíró robotszerű lény, a moravecek elhagyják a Jupiter holdjait, mivel valamiféle szokatlan aktivitásra figyelnek fel a Mars felől – méghozzá az Olympus Mons irányából.

A történetszálak hömpölygő haladása során egyre részletesebben bontakozik ki a regény világa, ami nem akármilyen világ. Simmons ugyanis ötletek garmadáját dobálja be. Találkozunk a helyreálló földi ökoszisztémában dinoszauruszokkal, önmagukat irodalmárnak tekintő robotokkal, ha pedig egy kis retróra vágynánk, felbukkannak a kis zöld emberkék is a Marson. Emellett a karakterek szinte egytől-egyig szuperek. Hockenberry teszetoszasága, ami jó adag szarkazmussal párosul, a földlakó Daeman hedonizmusának kényszerű megszűnése, a moravec Mahnmut Shakespeare-imádata vagy Szép Helené hűtlenkedése egyaránt zseniálisan kerülnek kibontásra. Amiatt sem kell aggódnunk, hogy a történet végig csak hömpölyög, ugyanis a tempó a cselekmény haladásával együtt gyorsul, hogy a végére akcióorgiába torkolljon. Itt külön meg kell említenünk a fordítás minőségét, nem csupán a regény óriási (akár fizikailag, akár epikai értelemben nézve) mérete miatt, hanem azért is, mert nem kevés dialógusban fedezni fel az időmértékes formát.

Mindezek mellett viszont határozottan nehéz olvasmány az Ílion. Nem csupán azért, mert elvárja az olvasójától, hogy otthonosan mozogjon a sci-fik fiktív technológiájában, hanem azért is, mert elképesztő aprólékossággal ássa bele magát az irodalomba. Nem csupán az Iliász kötelező olvasmány, ha neki akarunk állni a regénynek, de nem árt ismerkedni Shakespeare-rel (egészen konkrétan A viharral), ahogyan legalább egy minimális adag Proustot sem árt felszedni magunkra. A történet garantáltan könnyebben összeáll, a talajtalannak tűnő eszmefuttatások során pedig kikerekedik, hogy mit mire vetíthetünk rá.

A felsoroltak pozitívumok ellenére és minden nehézséggel együtt úgy tűnik, a gigászi hosszúságú első kötet csupán a világ megalapozása, a történet épp a tetőponton zárul le. Ami pedig Simmons írásaira különösen jellemző, az itt is jelen van: hiába minden ötlet, annyi kérdőjel marad az emberben, hogy már abban sem reménykedik, a következő részben kaphat válaszokat. Emiatt viszont garantáltan nincs semmire garancia – márpedig ez teszi az Íliont maradandó élménnyé.