Kitört a zombiapokalipszis, a hatóságok kihirdették a szükségállapotot. Mit lehet ilyenkor csinálni? A Roboraptor szerzőinek novelláiból kiderül!
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Máté, október 26. 7:59
Amíg az autóban ültünk, Zsuzsi az utat figyelte és a kerülgette a zombikat a piros kis Corsával. Az Astoria felé tartottunk. Maci a Tisza pincéjében várta, hogy megmentsük, szóval sietnünk kellett, én pedig azt figyeltem, hogy a kóricáló hullák, amikből volt vagy száz Danitól idáig, egyenesen ránk emelik az élettelen tekintetüket, köszönhetően a motorzajnak. Ha visszajutunk valaha az Urániához egy darabban, tuti biztos, hogy valami egészen más típusú járműre kell lecserélnünk a kocsit.
Amikor odaértünk, már mind a száz zombi felénk tartott a környékről, úgyhogy elhatároztuk, hogy teszünk még egy kört, mielőtt leparkolnánk a Tisza bolt előtt. Csakhogy a kiskörútra fordulva láttuk, hogy jóval nagyobb a tömeg, mint azt elsőre gondoltuk.
– Parkoljunk le a Meki előtt és vigyük át a cuccokat gyalog az aluljárón! Addig úgyis az összes csak a kocsi felé fog menni – javasolta Zsuzsi. Igazat adtam neki, nincs értelme közvetlenül a bolt előtt megállni, hogy odacsődítsünk egy egész horda élőhalottat.
Vállunkra kaptuk a pár puskát, amit elhoztunk, én pedig a pajszert marokra fogva indultam előre. Azzal mégiscsak könnyebb lesz felfeszíteni az ajtót, mint egy csákánnyal. Az aluljáró szerencsére néhány hullát leszámítva üres volt, így ott vártuk meg, amíg a tömeg hörögve áthalad felettünk az Opel felé. Nem igazán törődtünk azzal, hogy mégis mivel menekülünk, ha lelakják a zombik, végtére is elhagyott járgányt könnyű találni ilyenkor a filmek szerint.
Amikor felmentünk a lépcsőn, látszott, hogy a csali bevált, az egész csoport az autó körül tobzódott. Igyekeztem minél halkabban bezúzni a Tisza üvegajtaját, de azért láttam, hogy páran felénk fordulnak. Szerencsére a bolt üres volt, így senki nem állt neki még pluszban sipákolni, hogy mégis mit csinálunk.
Zsuzsi bemászott a lyukon, én pedig némán beadogattam neki a fegyvereket. Mire ideért az a három, amelyik felénk tartott, ő már biztonságban volt, én pedig némi feszítővasas hadonászás után végeztem velük.
– Ez eddig nem volt vészes – mondtam, miután én is bemásztam a boltba.
Hátramentünk a raktárhelyiségbe, ahol rövid lépcső fogadott. Az aljában a pince bejáratára bukkantunk. Súlyos vasajtó zárta el előlünk Macit, de hiába kopogtam, nem kaptunk semmilyen feleletet. Zsuzsi kicsit kétségbe esett, amiért nem hallott semmit és nekiállt ököllel verni. Gyorsan lefogtam, hogy nehogy idecsaljon akár egyetlen zombit is. Itt, a lépcső aljában egy zárt ajtó előtt állva ugyanis rohadtul meghalunk, függetlenül a lőszer mennyiségétől.
– Nyugi – mondtam. – Most kicsit vészesebb a helyzet, mint az előbb, de kiszabadítjuk.
Kapott egy gyors, bátorító ölelést, mire összeszedte magát, kikapta a kezemből a pajszert és nekiállt kibontani az ajtót a helyéből. Sajnos a szűk lépcső felerősítette a nyikorgást, de ezzel nem lehetett mit csinálni. Alig néhány perccel később már bent is voltunk. A helyiségben körülnézve csak cipős dobozokat láttunk, embernek azonban nyoma sem volt.
Ahogyan körbekémleltünk, egyszer csak egy leesett szellőzőrácsra lettem figyelmes, felpillantva pedig megláttam egy kilógó kezet.
– Gyere csak, itt van! – mutattam Zsuzsinak a falon lévő nyílásra, aki megkönnyebbülten sóhajtott. – Lehozom az egyik próbasámlit, hogy ki tudjuk húzni.
Amikor felmentem, már ösztönösen kipillantottam az üvegajtón át és azt láttam, hogy nem valami jó a helyzet. Háromnál ezúttal valamivel több zombi tartott felénk, ami akkor sem kimondottan megnyugtató, ha a nyílt utcán történik. Felkaptam a bőrborítású puffot, ami jóval nehezebb volt, mint azt elsőre gondoltam és lerongyoltam vele a pincébe. Alighogy letettem, Zsuzsi egy „köszi” kíséretében már fel is pattant rá és egy rántással kihúzta az ájult Macit a szellőzőből. Ma már nem először lepődtem meg rajta, hogy milyen tank tud lenni vészhelyzetben. Aztán persze már csak azt láttam, hogy mindketten a földön fekszenek, alul az enyhén megviselt Zsuzsi, rajta pedig a kómás vőlegénye.
Legördítettem Macit és ketten álltunk neki megvizsgálni, hogy minden rendben van-e vele. Míg Zsuzsi a szája állapotát ellenőrizte nyelvvel, én kitapintottam a pulzusát és konstatáltam, hogy van neki, csupán nincs eszméleténél. Szerencse, mert nem hiszem, hogy a menyasszonya örült volna, ha ráparancsolok, hogy smárolásból váltson át lélegeztetésbe. Még jó, hogy emlékszem arra a régi The Office-epizódra, amiben elmagyarázzák, hogy a Stayin’ Alive dallamára kell újraéleszteni az embereket.
HIRDETÉS
Ahogy felnéztem a lépcső tetejére láttam, hogy jó néhány zombi tart felénk. Kézbe fogtam az egyik töltött puskát és feléjük emeltem. Az egyik lebucskázott a lépcsőn és szétloccsant a feje a vasajtó küszöbén. A következő már néhány nyílt töréssel megúszta, úgyhogy különösebb gond nélkül tudott kúszni felénk.
– Lassan indulni kéne – mondtam Zsuzsinak, majd a puskatussal elintéztem a kúszó zombit. Ő gond nélkül a nyakába kapta Maci karját és felhúzta a lépcsőn. – Ne cseréljünk? – kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét. A szerelem csodákra képes, na.
Csakhogy a lépcsőn felérve látszott, hogy már rengetegen bejutottak a boltba. Mielőtt még kétségbeeshettünk volna, a Bölcsészettudományi Kar felől néhány hipszter küllemű srác rohant felénk és házilag barkácsolt fegyverekkel, téglával megpakolt tarisznyákkal és kovácsoltvas kerítés rudakkal aprította a zombikat, kivéve egy srácot, aki szemlátomást pacifista és talán vegán lehetett.
– Ti meg kik vagytok? – kérdezte a hippi.
– A haverunkat jöttünk megmenteni, aki a metróból kúszott át a pincébe – feleltem.
– De ilyenkor?
– Igen, mert ilyenkor nem volt levegője. És ti kik vagytok?
– Mi bejöttünk reggel az egyetemre, de az órák elmaradtak zombiapokalipszis miatt – mondta a srác.
Látszott a fején, hogy nagyon elégedett a szellemes válasszal, holott ha felmegy az elmúlt három napban egy online újságra, ahelyett, hogy a kötögetésről blogol, simán maradhatott volna otthon. De hát az gondolom túl konformista volt őfelségének. Láthatóan piszok elégedett volt magával, amiért nem vált a fogyasztói társadalom eme rút paródiájává, á lá Romero. Fingom sincs, az ilyen életképtelen arcok hogy tudnak túlélni.
– Láttuk az épületből, hogy megérkeztek, gondoltuk ha sok lesz a zombi besegítünk.
– Kösz – feleltem ezúttal őszintén. – Légyszi segítsetek átvinni a srácot a BTK-ra – intettem az ájult Maci felé.
Zsuzsihoz fordultam és közöltem:
– Te menj velük, én írok egy cetlit Daninak, hogy az egyetemen keressen.
Zsuzsi csak bólintott. A kinti zombik közül lecsaptak párat, aztán már vitték is Macit. Én elővettem egy tollat a kabátzsebemből, fogtam egy cipősbobozt és ráírtam jó nagy betűkkel:
DANI! AZ ELTE-BTK-RA VITTÜK MACIT, ODA GYERE TE IS! — M
Ahogy kiléptem az ajtón, hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Minden ablak kitört, én pedig belerepültem a Tisza bolt falába. Kicsit megütöttem magam, de súlyosabb bajom nem lett, nem úgy mint az aszfaltnak mindenhol máshol. Az egész metróállomás beomlott, elnyelve szegény kis Corsát meg a körülötte őgyelgő maradék élőhalottat. Viszont láttam, hogy Zsuzsiék átjutottak, ahogyan azt is, hogy én nem fogok tudni sehol sem átmenni. A Deák felé fordulva egyértelművé vált, hogy ott pontosan ugyanez a helyzet. Úgy látszik, a honvédség, a katasztrófavédelem vagy akárki úgy döntött, hogy bőven elég nekik a felszíni védekezés, nem kellenek még zombikkal teli metróalagutak is. Nézzük a jó oldalát, nyugodtan kiabálhatok:
– Ti menjetek tovább, én meg szerzek valami járművet! Az egyetemen találkozunk!
Zsuzsi bólintott, aztán elfordult. Amíg én felhúztam egy vadiúj pár Tisza csukát, ha már ingyen volt, hallottam, hogy Kálvin téri templom toronyórája valahogy sokkal megviseltebben kattant a negyedre, mint szokott.
