Könyv

A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #11

Kitört a zombiapokalipszis, a hatóságok kihirdették a szükségállapotot. Mit lehet ilyenkor csinálni? A Roboraptor szerzőinek novelláiból kiderül!
Korábban a témában:

Zsuzsi, október 26. 9:43Basszus, nem örülök neki, hogy Mátét elvesztettem. A bölcsészek veszett gyorsan szedik a lábukat, halálra rémülve egy kis robbantás miatt. Túléltük, most mi a francért kell ennyire rohannunk! Nincs kedvem velük tartani. Az sem túl szimpi, hogy egyfolytában azon poénkodnak, hogy Maci feje éppen havibajos, mert egy intimbetéttel van elállítva a vérzés. Még báboznak is a magatehetetlen karjaival. Ki vagyok akadva a gyerekes viselkedésüktől! Csak érjünk oda a BTK-ra, hagyok egy másik cetlit Daninak és Máténak, mert én nem maradok ezekkel! Aggasztott az Astorián beszakadt kocsi csomagtartójában hagyott fegyverek hiánya is, meg persze az is, hogy el kellene mesélnem Macinak a Danival megesett csókot. De lehet, hogy nem. Nem tudom, mi lenne jobb.

Belépve a BTK kapuján, odafordultam az egyik Humor Heroldhoz.

– Van kajátok, plusz fegyveretek, és fájdalomcsillapítótok?
– Fegyver ennyi van, amennyit látsz, kajáért a Mekibe akartunk menni, de láttuk, hogy bajban vagytok. Fájdalomcsillapítónk sincs, mert a csajok be sem jöttek ma suliba.

A Mekiből nem laktatok volna jól, Haver, mert nyilván ki sem nyitott, és persze, hogy a csajok sem jöttek suliba, mert több eszük van…- gondoltam magamban.

– Aha, akkor viszont én továbbmegyek a Károlira, mert ott azt hiszem lesz egy ismerős, akinél biztos van ezekből valami.

Kértem egy A4-es papírt a fiúktól, írtam Daninak és Máténak, majd kiragasztottam a kapura a Maci fejéről leszedett intimbetétet rögzítő szigetelőszalaggal:

Gyertek tovább a Károlira, a rádióstúdióban leszünk.

Dani tudni fogja, merre van, ott vették fel a podcast-eket.

A ragasztó letépése okozta plusz fájdalom hatására Maci visszanyerte az eszméletét. A komoly fejfájása miatt gyorsan elindultunk, rám támaszkodva szerencsére tudott jönni a saját lábán. A Nemzeti Múzeum magasságában, azon gondolkodtam, hogy most tépjem le a Danis lelki ragtapaszt, vagy várjak még vele? Nem tudtam magamban tartani, lelkiismeret furdalásom volt.

– Maci, mondanom kell valamit!

De bele sem tudtam kezdeni, megláttunk a Múzeum előtt egy olyan performanszt, amit ha valaki más mesélne, biztos kiröhögném. A Múzeum kertben több száz szürkearcú figura a lépcső felé fordulva egyhelyben dülöngélt, mintha transzban lettek volna. Megálltunk, és figyeltük mi történik. Az épületből kicammogott egy idős férfi, és lánglelkű, lelkesítő beszédbe kezdett borzasztó hangosan, torkaszakadtából.

– Azt a büdös életbe, mi ez?- néztünk egymásra Macival. Ez a Nemzeti dal akar lenni, és megjött Petőfi, vagy mi a tököm!?- röhögtünk csendben, nehogy észrevegyenek. Pár percre elfelejtettük az összes bajunkat, Maci is a vérző fejét, kerestük a telefonunkat, hogy felvegyük, mert ezt simán ki kellene nyomni Facebookra, ha van net hátha valaki meg tudja magyarázni. A videó forgott, figyeltük a történéseket.

Az öreg valami érthetetlen nyelven hadovált, amire a horda átszellemülten figyelt.

Hirtelen Maci arca elkomorodott.

– Várj csak, ez rohadtul nem vicces. Van humorérzékük, nem mondom! Lehet, hogy maradt bennük valami emberi és nosztalgikus, vagy csak véletlenül itt gyülekeztek, nem tudom. De a lényeg, hogy ez a bácsi valamivel megvuduzta őket!- magyarázta.

Nekem is kezdett világossá válni mi is történik itt:

– Ez nem a Talpra magyar, és nem egy zombi március 15-e. Ő nem egy zombi Petőfi, hanem… ahogy elnézem valami vezetőféle. Ráadásul nem is szürke arcú, mégsem akarják bántani, lazán jár-kel közöttük. Ez egy toborzó beszédnek tűnik, ami lehet, hogy ellenünk, emberek ellen hangolja a csürhét. Jobb, ha megyünk!
– Van valami különös ismertetőjegy a főnökön? – állított meg Maci-, mert valahogy jeleznünk kellene a honvédségnek, vagy a rendvédelmi szerveknek, hogy van egy ember, akit érdemes lehet felkeresni a zombipara miatt. Meg egy robbantás sem ártana itt, hogy még kevesebben maradjanak.
– Azon kívül, hogy egy idősebb, ősz hajú férfi, aki marha hangosan kiabál számunkra zagyvaságokat, Te látsz még valami különösebbet? Így elég nehéz lesz beazonosítani.
– A videó mennyire használható?
– Képileg elég szar, mert túl messze vagyunk, de a szöveg érthető.
– Menjünk a Károlira!
– Eleve oda akartalak vinni, hátha van kajája, fegyvere és fájdalomcsillapítója a portás haverodnak.
– Meg vezetékes telefonja!- buzdult fel Maci a megszerzett információ hatására.

Szép csendben elindultunk, igyekeztük Maci állapotához mérten a lehető legsietősebbre fogni lépteinket. A Szabó Ervin Könyvtár mellett elhaladva, a Reviczky utcában sem találkoztunk senkivel. A Károli kapuján csengettünk Atesznek, aki a rácsos ablakból kiintegetett, és már nyitotta is az ajtót. A jófej portás egy 50 év körüli, laza és fiatalos gondolkodású férfi volt, aki megörült nekünk, mert napok óta eléggé kihalt volt az épület. Kaptunk tőle zsíros kenyeret, szalonnát, és a nagy ijedtségre való tekintettel, fájdalomcsillapító és nyugtató gyanánt egy kis házi nedűt. Szerencsére a bejárati kapu nagysága és erőssége okán itt biztonságban lehettünk, hiszen a kamerán keresztül Atesz látta a hívatlan vendégeket, a rácsos ablak pedig kvázi erőddé varázsolta a Károli épületét.

A vezetékes telefon hektikusan működött, hol volt, hol nem volt. Most éppen nem, ezért úgy döntöttünk, kis időre, amíg Atesznek nem jelentünk túl nagy terhet beköltözünk mi is a Károlira. Danit és Mátét sem szívatnánk tovább a cetli-hagyásokkal, és Macinak is szüksége van egy kis nyugira. A portásfülkében nem volt fegyver, de az épületben akadhat még használható eszköz. Ennek felkutatása viszont ránk várt.

Maci állapota egyre romlott, ahogy kicsit kiengedtünk. Pihennie kellett. A rádióstúdióban lévő kanapéra fektettük le, Atesz visszament a fülkéjébe őrködni. Alkalmasnak tűnt a pillanat a színvallásra. Maci fejét elkezdtem bekötözni az Atesz-féle túlélőkészletből előhalászott gézzel és kötszerrel. Gyűjtöttem az erőt, hogy beszámoljak a Danival történtekről. Belekezdtem, de a kályhától indultam, és Máté macskaevésével igyekeztem élménydússá tenni a mesét. Hirtelen Maci magához húzott:

– Fogd be!

Szenvedélyesen megcsókolt, és kikapcsolta a melltartómat. Láttam a szemében, hogy ez nem az a pillanat, aminek varázsát meg kell törnöm. Majd legközelebb elmondom.

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.