A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #13

Maci, október 26. 12:15

Mindig is szexelni akartam az alma materemben, így végre ezt is kihúzhatom a bakancslistámról, aminek többi passzusát is jobb lenne előcitálni, pláne, hogy az elmúlt 24 órában legalább három alkalmam volt meghalni. Hiszen nem elég, hogy kétszer majdnem az élőhalottak áldozata lettem, még a metró egyik zsilipjének fogságából is ki kellett szabadulnom, ami nem volt egy leányálom. Hogy miként sikerült? Igazi MacGyver-módszerekkel.

Az első nagy szerencsém az volt, hogy a zsilip levegőelszívó/befúvó fedelét tartó csavarok csak közepesen voltak elrozsdásodva, így azt könnyen lecsavaroztam, majd leemeltem, viszont a többi rész lebontása, ami már egyenesen a szellőzőaknába vezetett volna, nehézkesebb manőver volt. Szerencsére Zsuzsi hátizsákjában akadt még pár olyan dolog, ami ebben is segített. Elhatároztam, hogy bombát gyártok. Nagy volt a veszélye, hogy akár ettől is elpatkolok, de inkább ez, mint a fulladás. Körömlakklemosó és az anyámnak szánt hajfesték jelentette a megoldást. Szerencsére közvetlenül a welness-hétvége megkezdése előtt vásároltunk a DM-ben, ugyanis félúton, nagyjából Tatabánya magasságában jutott eszünkbe, hogy nem vittünk magunkkal se tusfürdőt, se fogkrémet. Viszont ha már ott voltunk, erősködtem, vegyünk anyámnak hajfestéket is, hiszen közeledik a Karácsony… A hajfesték így Zsuzsi hátizsákjában maradt, ami köztudomásúan hidrogén-peroxidot tartalmaz, míg a körömlakklemosója acetont, a kettő elegye pedig erősen instabil és robbanásveszélyes (mekkora mázli, hogy kémia órán mindig is érdekelt, miként/mikkel élhetem ki piromán hajlamaimat!).

A cucc már a legkisebb mechanikai behatástól is veszélyes, de azért jó lett volna valami tűzcsiholó eszköz is. Szerencsére a farzsebemben találtam egy öngyújtót (nem hittem volna, hogy egyszer a dohányzás menti meg az életem), ami még akkor maradt nálam, amikor stikában cigiztem egyet Danival a hét közepén Zsuzsi háta mögött. Nem szép dolog, tudom, de ezzel kicsit magamnak is tagadom, hogy dohányos lennék. Az elegyet Zsuzsi egyik filmszalag-tartó tokjába öntöttem (már előhívott negatívok voltak benne, így nem tettem tönkre semmi pótolhatatlant), majd a pólómból leszakítottam egy rongydarabot (nehezen ment), beleszuszakoltam a tokba, majd az egészet odaraktam, ahová szükséges és meggyújtottam, mint egy Molotov-koktélt. Elrebegtem egy gyors imát, és csak reménykedtem, hogy az arányokat jól számoltam ki (nagyon kevés mindenből). A detonáció kiszakította a levegőmozgató eszköz rögzítését, az egész matéria pedig tompa puffanással zuhant mellém a padlóra, szabad volt az út, én is életben maradtam, bár a robbanástól iszonyatosan sípolt a fülem. Minden erőmet összeszedve felhúztam magam a lyukon, és egy nagyobb aknába kerültem, a létrafokokon pedig elindultam felfelé. Szerencsémre ez pont az az akna, amelyikbe a Tisza bolt raktárának szellőzője is nyílik. Emlékszem, amikor ott dolgoztam, mindig hallottuk az alattunk elhaladó metró zaját. Szerencsére felfelé mászva könnyen megtaláltam az ominózus szellőzőt, a jelenleg ott dolgozó kollektíva is annyira feledékeny, hogy égve maradt a lámpa, így láttam a dobozokat. Megérkeztem. A rácsot nem rögzítette semmi, így egyszerűen belöktem és elkezdtem befelé mászni, de elájultam. Utána már megérkeztek Zsuzsiék.

Most pedig itt fekszünk egymás mellett egy kényelmesnek közel sem nevezhető díványon egy rádióstúdióban, és hallgatom, ahogy csendesen szuszog mellettem. Gyönyörű volt és békés. Szeretkezés után mindig ilyen. Nem tudom mi történhetett vele az elmúlt 24 órában, de nem hiszem, hogy sokkal könnyebb lehetett neki. Az már a Múzeum körúton is feltűnt, hogy volt valami furcsa a szemében, mintha mondani akarna valamit, de igazából nem forszíroztam, hiszen én sem akartam beszélni arról, mi történt velem. Nem sokat agyalhattam azonban az eddigi nonszensz eseményeken, Zsuzsi felébredt, észrevette, hogy én sem alszom, és most ő kezdeményezett, viszont ami ezután jött, már nem sima szeretkezés volt. Dugtunk, mintha mindjárt vége lenne a világnak.

Október 26. 19:38

Légyott utáni szendergésünkből ordításra ébredtünk. Pillanatok alatt felöltöztünk és az első kezem ügyébe kerülő tompa tárggyal, egy porral oltóval óvatosan a hang irányába indultunk. A hang gazdája Atesz volt, akit az egyik élőhalottá vált takarító néni próbált abúzálni a portásfülke üvegein keresztül. Hátulról tarkón vágtam, majd miután elterült a földön, végzetes csapást mértem a koponyájára.

– Jól vagy? – kérdeztem Atesztől.
– Persze, minden oké, csak épp a The Walking Dead évadnyitó részét néztem a tabletemen, amikor hirtelen megjelent Jolika – felelte.
– Ahelyett, hogy mondjuk a Kés/Alattot néznéd vagy bármelyik olyan sorit, amit már befejeztek – sopánkodtam.
– Mondjuk ez igaz, de már nem tudok semmit letölteni, mert internet sincs. Ezt meg pont nem láttam még azok közül, ami megvan.
– Mondjuk, baromira dühít, hogy valószínűleg már sosem tudom meg, mi lesz Rickékkel és hogyan végződik a sori – merengtem. Talán adhatna egy kis támpontot, mi miként élhetnénk túl ezt a helyzetet.
– Engem tudod, mi idegesít még? Hogy nem látjuk decemberben Az ébredő Erőt! Végre, amikor már van egy kis remény, hogy J.J. Abrams új életet lehel a franchise-ba, bumm! Itt egy zombiapokalipszis!

– Srácok! Nem akarom megzavarni ezt a vidám kis diskurzust a geek-gondjaitokról, de nem az lenne a legfontosabb kérdés, hogy van-e még valaki az épületben?! – fakadt ki Zsuzsi.
– A Medievisztika Tanszék egyik oktatóján kívül, aki épp a kari könyvtárban csinál valamit, elvileg senki más. – mondta Atesz.
– Elvileg? – vonta kérdőre Zsuzsi.
– I-igen, elvileg. Mert mondjuk Jolikáról sem tudtam – biccentett a tetem irányába.
– Nem ezért kéne nézned a térfigyelő kamerákat? – idegesítette fel magát Zsuzsi.
– Kikapcsoltam őket, amikor a rádióstúdióban egymásnak estetek. Esküszöm! – mentegetőzött Atesz.
– Helyes – mondtam. Mi most megnézzük ezt a professzort, lehet, hogy van valami érdekességünk a számára!

Zsuzsi el is indult a könyvtár irányába, én pedig közelhajoltam Ateszhoz:
– Ugye le tudnád menteni egy pendrive-ra a felvételt? – suttogtam. Atesz bólintott.
– De te nehogy megnézd, oké?! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, de Atesz kaján tekintetén láttam, hazudik. Már biztos végignézte korábban.

A könyvtár ajtaja zárva volt, de fény szűrődött ki alatta, így biztosak voltunk benne, hogy a prof bent van. Kopogtunk.
– Rete lwen m ‘! – hangzott bentről.
– Elnézést, beszélhetnénk? – mondtam.
– Rete lwen m ‘! – szűrődött ki, ezúttal még agresszívebben.
– Professzor úr, ne haragudjon, azt hiszem, segíthetnénk egymásnak – próbálkoztam határozottabban.
– Mit akarnak? – tépte fel az ajtót egy magas, tweed zakós, szemüveges középkorú férfi, cigivel a szájában.
– Itt nem lehet dohányozni! – mondta Zsuzsi, mindkettőnk zavarát oldóan.
– Ha a házirendről kívánnak diskurálni, akkor forduljanak a rektori hivatalhoz – és már csapta is volna be az ajtót. Odaraktam a lában és felmutattam neki Zsuzsi telefonját, amin a korábban rögzített Nemzeti Múzeumos felvétel ment.
– Hmm, rendkívüli! Jöjjenek be – invitált be minket, ezúttal már barátságosabb hangnemet megütve. – Tudják, ez azért érdekes, mert hasonlóról próbálok információkat szerezni feljegyzésekből és a szakirodalomból. Van egy elméletem! – magyarázta. Nem kizárt, hogy a Haitin élők világvége jóslata épp most következik be. Ehhez az kell, hogy a világ több pontján, egymással párhuzamosan egy-egy vudu pap elkezdje az ilyenkor kötelező szertartásokat. Innentől kezdve minden csak idő kérdése, mikor hal meg mindenki. Szerintem az Önök felvételén is egy vudu papot vagy varázslót látunk, aki már korábban feltámasztott néhány halottat. Ezek a lények valószínűleg ezután is a varázsló irányítása alatt maradtak, s rabszolgaként mindent megtesznek neki. Talán ez okozhatta azt is, hogy az élőhalottak nem bántották az illetőt a felvételen.
– Ezt azért igen nehéz elhinni. – hitetlenkedett Zsuzsi.
– Pedig több regisztrált eset is van az ügyre vonatkozóan, sőt, Magyarországon már korábban is történt hasonló, de az 1986-os zeberepárkányi esetről, aminek az eltussolásához egy egész csernobili atomkatasztrófa is kellett, elég kevesen tudnak, már csak azért is, mert akkor sikerült izolálni a problémát egy egész falu teljes eltörlésével – mondta a professzor.
– Jó, tegyük fel, igaza van. Mi a megoldás? – kérdeztem.
– El kell kapni a vudu papot és rá kell venni, hogy elmondja azt a szöveget haiti kreol nyelven, ami megtöri az átkot. Persze ez csak feltételezés. – sajnálkozott.
– Amikor a bejárat előtt vártunk, akkor maga is haiti nyelven beszélt? – kérdezte Zsuzsi.
– Igen – válaszolta.
– És mit mondott? – érdeklődtem.
– Csak annyit, hogy maradjanak távol tőlem. Bíztam benne, hogy ha zombik, ez segít. Viszont mielőtt egy feltételezett vudu pap megkeresésére indulnánk, hozzanak nekem egy életben lévő élőhalottat és megvizsgáljuk az egyik varázsigét rajta. Hátha működik!

Időnk sem volt megrökönyödni Zsuzsival, ebben a pillanatban Atesz rontott be a könyvtárba lélekszakadva:

– El kell tűnnünk innen! Nem vettem észre a kikapcsolt kamerák miatt, hogy kinyílt az udvari kapu, és most mindent elárasztottak a zombik! – üvöltötte.

A prof, úgy látszik a vártnál hamarabb megkapja, amit kért!