Könyv

A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #16

Kitört a zombiapokalipszis, a hatóságok kihirdették a szükségállapotot. Mit lehet ilyenkor csinálni? A Roboraptor szerzőinek novelláiból kiderül!
Korábban a témában:

Ferenc, október 27. 09:15, Beregszász

Tegnap felhívott az autóbuzi öcsém, aki az ukrán határőrség járműveiért felel, hogy keressem fel. Minden kocsi (legyen az benzines vagy dízeles) nagy ismerője, doktora és nagy arc is. A szó minden értelmében: hatalmas, kopasz, sebhelyekkel tarkított koponyáját, ráncokkal szabdalt képét már messziről kiszúrja az ember. Másik különleges ismertetőjegye a katonás beszéde és hanghordozása (hiszen ha nem beszél elég hangosan, a hátsó sorban álló baka nem érti meg, mit akar tőle), amelyről Maci azt mondta legutolsó hazalátogatásakor, hogy a önmaga megérne egy komplett antropológiai disszertációt.

Elindultam gombázni, vadászni. Házunkat elhagyva a kertek alatt osontam. Hátamon hátizsák, vállamon puska. Szép őszi nap van ma is. Ki hinné, hogy közben fajunk pusztulása zajlik. A kiserdő felé indultam, ilyenkor van a bokrosgomba szezonja. Megnéztem azt a helyet, ahová először még az Apám vitt, és amit én is megmutattam a fiaimnak. Hamarosan tele is lett a hátizsákom, örül majd az asszony, lesz belőle egy pár üveg édes-savanyú ecetes lében áztatott beharapnivaló.

Folytattam az utamat az ukrán-magyar határ irányába. Az erdő szélén a nádas mellett haladva nekisétáltam egy békésen tollászkodó fácáncsapatnak. Épp az öcsém mesélte a napokban, hogy a hároméves kilövési tilalomnak köszönhetően idén igen sok fácánt látni a járás mezőin. Amikor váratlanul feldürrögtek mellettem, lekaptam a vállamról a Kalasnyikovomat és egy sorozattal le is szedtem közülük jónéhányat. Jut belőle majd öcsémnek is. Szégyellem, de nem igazán érdekelt a kihalással fenyegetett fajok vörös listája és a fácánok abban elfoglalt helye.

A határhoz közeledve feltűnt, hogy teljesen üres. Ugyan szögesdrótok voltak kifeszítve mindenhová és tankcsapdák nehezítették esetleges járművek áthaladását, de sehol egy katona, határőr vagy vámos, csak néhány üresen hagyott jármű. Valóra vált a vízummentesség. Mehet, ki merre akar, de hová lenne érdemes? A kerítéseken egyszerű volt átjutnom a magammal hozott drótvágó segítségével. Megközelítettem a garázsokat, hátha ott találom öcsémet. Az egyik kocsiszínben két vadonatúj(nak látszó) UAZ állt. Az egyik alatt feküdt, csak az erőlködéstől kalimpáló lábai látszottak. Amikor köszöntem, úgy ugrott talpra, mint aki darázsrajjal találkozott. A kezében rögtön egy csavarkulcs és egy 9 mm-es Makarov villant. Amint megismert, eltette a pisztoly, megölelt, megcsókolt.

– Látod ezt a két autót? – kérdezte. – Ezért hívtalak tegnap, hogy keress fel. Úgy két hete kaptuk őket, és igaz, hogy UAZ-ok, de már itt tuningolták fel őket Ukrajnában, ráadásul a motorok teljesítményéhez én is hozzátettem még néhány lóerőt!
Kinyitotta az egyik hátsó ajtaját:
– Emlékszel? Még a tavasz elején az amerikai parlament megszavazta, hogy a pénzügyi segítségnyújtáson felül olyan haditechnikával is segít bennünket, ami védelmi célokat szolgál, s a kelet-ukrajnai háború után a civil szférában is hasznosítható lehet. Amit itt látsz, egy legújabb fejlesztésű műholdas telefonnal is felszerelt rádiólokációs kisállomás, amellyel be lehet mérni az „ellenséges” telekommunikációs eszközök koordinátáit.
– És miért mutatod meg ezeket nekem? – kérdeztem.
– Az egyik autó az enyém, a másikat meg te viszed. Itt már úgy sem maradt semmi és senki, akikért érdemes maradni.

Október 27. 19:28

Sötétedésig dolgoztunk az autókon, immár kettesben. A felesleges dolgokat, mint a hátsó üléseket és a műszerfalon elhelyezett rádióadóvevőket kiszereltük (hisz hátul volt komolyabb felszerelés is). A felszabadult helyen akkumulátorokat, egy benzines áramfejlesztőt és egy Szaratov típusú kis hűtőgépet helyeztünk el (végülis amíg be nem zombolunk, életben kell maradnunk, az étel tartósítása pedig kulcsfontosságú lenne. Útszéli döglött macskákat mégsem ehetünk!). Az autó vízhatlan ponyváját belülről katonai hálózsákokkal téliesítettük, majd ugyanilyen hálózsák került a maradék ülésekre is. Az autó tetejére csomagtartót eszkábáltunk, mert az nem volt rajta gyárilag. Ide került két pótkerék és öt húszliteres benzines kanna. A motorház elejére ¾-es csövekből hegesztettünk védőrácsot, hogy zombikkal való ütközés esetén a hűtő ne károsodjon. A két hátsó ajtót is lehegesztettük, majd a karosszéria oldalára 8 milliméteres vasbeton-rácsból két hatvan centi magas pótcsomagtartót készítettünk. Ide került még két-két kanna benzin, és még maradt hely a további felszerelésnek is. A garázsban volt még két lerobbant páncélozott jármű, amiről leszereltünk egy-egy 12,7 milliméteres gépkarabélyt, majd a sajátjainkra applikáltuk.

Szaratov hűtőszekrény, a szovjet csoda

Miután mindkét autóval végeztünk, öcsém az egyik szekrényből elővett egy kétdekás kisüveget.
– Na, húzd meg! – mondta. – Mert megérdemeljük! De vigyázz, erős. Hazai. Szilva.
Amire a finom itóka leért bennem, már be is csiccsentettem. Ekkor tudatosult, hogy egész nap nem is ettem semmit. Míg az alkohol megtette jótékony hatását, beszélgetni kezdtünk.
– Összeszedem az enyéimet – kezdte Öcsi – és egyelőre átmegyünk Tarpára. Tudod, ott a Tisza holtágánál van a Pista bátyánk régi tanyája, ami a mi Tüskevárunk volt. Ő volt az öreg Matula, te voltál a Kenus, nem Tutajos, én meg a mindig éhes Bütyök. Lakott helytől messze van, megközelíteni nehézkes, nem hiszem, hogy túl sokan tudnának róla. Nem véletlenül imádtuk kölyökként. Bár újra gyerekek lehetnénk!
– Maci többször mondta, hogy a nosztalgiázás az öregek ópiuma. Igaza volt!
Mindketten röhögtünk.
– Te merre indulsz Marikával? – kérdezte. – Gondolom, elindultok Pest felé, hogy rátaláljatok Maciékra, ugye?
Hümmögtem.
– Apropó Maciék. Nem próbáljuk ki ezeket a hipermodern eszközöket, hogy mit tudnak? – tette fel a régóta adekvát kérdést.

Először „mindig elérhető vagyok” Dánielt próbáltuk hívni. Meglepődtünk, de telefonja tényleg kicsöngött, igaz, kb. a huszadik csörgés után vette fel. Hamar rájöttünk, hogy ez valószínűleg a zsebe lehet, bár a háttérből tegnapról ismerős hörrgést és szürrcsögést hallottam, majd megszakadt. Újrahívtuk, ezúttal már eredménytelenül.

Maci és Zsuzsi volt soron, de ők ki sem csörögtek. A helyzetüket azonban sikerült lokalizálni, a GPS-koordináták szerint valahol együtt a Reviczky utcában vannak, vagyis remélhetőleg biztonságban a Károlin vagy a Szabó Ervin könyvtárban lehetnek. Ez talán a feleségemet is megnyugtatja majd.

Amikor már kellően kitisztult a fejünk, elhatároztuk, hazaindulunk. Alkohol ugyan maradt még a vérünkben, de nem hinném, hogy most találkoznánk közúti ellenőrzéssel. Ráadásul két ilyen UAZ-zal csodálkoznék, ha valaki venné a bátorságot, hogy félreállítson minket. Viszont Öcsi önvédelmi eszközeit nem találtam kielégítőnek.
– Ugye ezen a komolytalan kis csúzlin kívül van valami normális fegyvered is? – aggodalmaskodtam.
– Nincs, de ez végülis egy határátkelőhely. Van fegyverraktár is, ráadásul itt a régi iskola dívik, és csak egy lakattal őrzik – jelentette ki.

Igaza volt, a lakat egy jól irányzott lövéstől le is hullott, szabad volt a pálya. Nem voltunk azonban telhetetlenek, tisztességes állampolgárok lévén csak öt-öt karabélyt és mindhez három-három tárat vettünk magunkhoz.

A hazaúton természetesen senkivel sem találkoztunk. A Kiserdő utcánál Öcsi fékezett, kiszállt a kocsiból és elbúcsúztunk.

Október 27. 22:43

Marikára a tévé előtti fotelban találtam rá. Tévéadás már nincs egy ideje, valószínűleg megszokásból üldögélt ott. Édesdeden szuszogott. Felé hajoltam, de mielőtt megcsókolhattam volna, felriadt és egy hatalmas maflással fogadott.

– Itt hagytál? Egész nap itt izgulok egyedül! Nem elég, hogy Maciékról sincs hír, most még te is eltűnsz. És mit ittál? – fakadt ki.
– Nyugodj meg kedvesem. Annyira belefeledkeztünk a munkába öcsémmel, hogy az igazat megvallva el is feledkeztem arról, mi folyik körülöttünk. De ha már úgy sem alszol, gyere nézd meg, mit hoztam! – próbáltam nyugtatni.

Lekísértem a garázsba, ahol a gombát és a fácánokat jégágyra helyeztem. Szemrevételezte a szajrét, majd a világ legtermészetesebb dolgaként konstatálta, hogy az öreg Zsiguli mellett egy harci jármű is áll.

– Kitalálhattatok volna valami tartószerkezetet is a befőttesüvegek számára. Vagy fazékban ömlesztve akarod tárolni a savanyú uborkát, meg az ecetes gombát? – folytatta a korábbi hangnemben.

Most már tudom, mi lesz a dolgom holnap. Ezek után elmondtam, amit Maciékról megtudtam és nyugovóra tértünk. Rá kell pihennünk az utazásra.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.