A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #17

Maci, október 27, 12:25

Gyors számvetés. Az elmúlt két és fél napban:

• háromszor majdnem meghaltam
• kétszer kis híján megharaptak
• kisebb agyrázkódást szenvedtem
• és a nő, akiben mindenkinél jobban megbíztam, bejelentette, hogy lesmárolta a legjobb haveromat

Őszintén szólva már igencsak elegem van mindenből. Legszívesebben sorozatot néznék, közben berúgnék, majd aludnék egyet. Pont tegnap kezdődött volna a Supergirl első évada, ami lehet, hogy szar, de most még ennél a kialakult helyzetnél is biztosan jobb.

Szuperhőssori és rozéfröccs.

Hmm, szép ábrándok. De jó is lenne.

Ehelyett itt fekszem a Károli rádióstúdiójában és azon rágódom, hogyan lehetne túlélni ezt a nonszensz helyzetet. Meg hogyan juthatunk el az RS9-hez, Dani legutóbbi ismert tartózkodási helyére. Itt az egyetemen hosszú távon amúgy sincs értelme maradni. Nincs kaja, nincs fegyverünk és ha ennél is rosszabb lesz a helyzet, mégiscsak a főváros kellős közepén vagyunk, ahonnan viszonylag nehéz menekülni. Másrészt meg ha a kormány úgy gondolkodik, mint ahogy az amerikai filmek vezetői általában, vagyis lebombázzák a francba a fertőzött gócpontokat, nekünk akkor is harangoztak.

Ezt pedig nem akarom megvárni, szóval kell egy terv: először a Rumbach Sebestyén utcába kell mennünk, onnan meg valahogy haza Óbudára, összeszedni néhány túléléshez szükséges cuccot, ételt, aztán elhagyni a várost. Azt mondjuk még nem tudom hova mennénk, de ebből a városból el. Ráadásul azt sem tudom, a szüleimmel mi történik Beregszászban. Apámat ismerve, aki egy kicseszett Bear Grylls és MacGyver skilljeivel bír, valószínűleg nincs bajuk. De azért jó lenne némi bizonyosság. De haladjunk sorjában. Ezzel foglalkozzunk majd később.

Október 27. 13.45

Mivel a prof még mindig nem tudott újabb megoldással szolgálni a zombivészt illetően (aminek transzcendentális magyarázatait eddig sem vettem túl komolyan), maradni akart. Atesz már jóval bizonytalanabb volt. Először még úgy volt, velünk tart, de miután rájött, hogy a büféraktár tele van szárazélelmiszerrel, szükségtelen bárhová mennie. Tizenharmadik kerületi földszinti lakásában egyedül lenne, kitéve esetleges fosztogatók és élőhalottak veszélyének, ez pedig mégiscsak egy erőd, ráadásul a prof személyében még társasága is akad. Ezen felül volt még egy pátoszos érve is:

Én vagyok a BTK portása, nem hagyhatom itt az épületet!

Miután leellenőriztük, hogy Reviczky utcában nincsen semmilyen élőhalott-forgalom, elköszöntünk Ateszéktől és az Astoria felé vettük az irányt. Zsuzsi viszonylag könnyen beletörődött, hogy keressük meg Danit, valószínűleg abban reménykedik, hogy ha találkozunk, akkor úgy is egymás nyakába borulunk és jól megbocsátok neki. Ehhez őszintén szólva nincs sok kedvem, elég zabos vagyok rá, mégiscsak lesmárolta a csajomat, utána meg elment az RS9-be valami ismeretlen okból, pedig segíthetett volna kiszabadulni a Tisza Cipő bolt pincéjéből.

Egyébként, ha nem az Astorián nyelte volna el a kisautónkat a robbanás, és nem lenne tele a csomagtartója fegyverekkel, amiért érdemes visszamenni, valószínűleg nem venném a fáradtságot, hogy Danit regulázzam, de így, egy gyors árukapcsolással mégiscsak meglátogatom és egy kést szúrok a combjába. Na jó, ez talán túlzás lenne.

Az RS9 elvileg nincs messze, alig negyed óra gyalogosan, de nem tudtuk mi vár ránk odáig. A biztonság kedvéért magamhoz ragadtam egy pajszert, Zsuzsi meg kapott egy nagyobb méretű villáskulcsot, ez volt minden, amivel megvédhettük magunkat. Úgy döntöttünk az Ötpacsirta utca-Puskin utca útvonalon, a Nemzeti Múzeum háta mögött közelítjük meg az Astoriát, hátha ott nem találkozunk senkivel.

Tévedtünk. Néhány céltalanul kóborló élőhalott akadt ugyanis, ezért kommandózva haladtunk a parkoló kocsik árnyékában megbújva, majd mögéjük keveredve kipróbáltam a pajszeromat, abból a dühből táplálkozva, ami Ági értelmetlen halála miatt és Dani faszkalapsága miatt tombolt bennem. Egymás után merítettem meg a szerszámomat a koponyáikban, kívülről biztosan úgy nézhettem ki, mint egy eszelős. Legalábbis amikor a harmadik zombival is végeztem, Zsuzsi tekintetéből ezt olvastam ki. Viszont annyira el voltam foglalva az utcán masírozókkal, hogy észre sem vettem, az egyik autóban is van egy rohadék. Kinyúlt a félig leengedett ablakon és megragadta Zsuzsi karját. Kétségbeesetten sikított, én pedig rohantam vissza, hogy segítsek, valaki viszont a Károlyi-palota tetejéről egy jól irányzott fejlövéssel inaktiválta a csajom támadóját.

– Köszi seggfej, így biztosan nem özönlik majd ide a környék összes élőhalottja! – gondoltam magamban.

Felnéztem, egy fiatal srác integetett vidáman. Én a középső ujjammal köszöntem meg neki jócselekedetét. Megragadtam a sokkos állapotba kerülő Zsuzsit és rohanni kezdtünk. A Bródy Sándor utcához érve láttam, hogy mások is szaladnak, ráadásul pont a mi irányunkba, de ezek legalább élő emberek voltak. Nem törődtem velük, bevásárlószatyraik miatt nem sejtettem bennük nagy veszélyt, majd tovább rángattam Zsuzsit a Puskin utcán, amelynek a végén láttam, hogy néhány zombi is felénk tart. Szerencsére sikerült az ELTE hátsó bejáratához érnünk, Zsuzsit áttuszkoltam a kerítésen, ami igen nehezen ment, el is szakítottam a ruháját, majd én is átmásztam. Az ELTE-BTK udvarán néhány egyetemista cigizett egy tetem mellett, de rájuk sem hederítettem. Ők sem ránk, ha jól hallottam, nagyon elmélyülten diskuráltak Kierkegaard egzisztencializmusáról.

A Könyvtár Klub mellett mentünk ki a Múzeum körútra, ahol a kisautónkat észre is vettünk a Meki mellett tátongó hatalmas kráterben. A baj csak az volt, hogy 25 méter mélyen volt. A robbanás következtében ugyanis nemcsak az aluljáró, hanem az alatta lévő alagútrendszer is beomlott, nem volt lehetőség lemászni oda, ráadásul, ha sikerülne is kötél nélkül, a feljutással továbbra is para lenne, meg ugyebár a fene sem tudja, vannak-e odalent élőhalottak.

– A szentségit! Bár egyszer valami könnyen menne! – átkozódtam.
– Most mi lesz? – kérdezte a már kevésbé sokkos állapotban lévő Zsuzsi.
– Folytatjuk terv szerint az utunkat!
– Szarrá verni Danit, az nem egy terv!
– Oké, akkor megsimogatom majd a buksiját – ironizáltam.
– Nem vagy vicces.
– Akkor is menjünk innen.

Látszott rajta, hogy marha ideges, de belátta, tétlenül ácsorogni hülyeség. A Ferenczy Istvánon és a Magyar utcán kerülve, keresztülszaladva a Kossuth Lajos utcán, a Semmelweisen végig a Gerlóczy utcán át értünk a Károly körútra, ahol már kisebb volt a beomlás, és közelebb kerülhettünk úticélunkhoz.

Október 27. 15:58

A Dob utca sarkán végre ránk mosolygott a szerencse. Egy üresen álló rendőrautóba botlottunk, ami a földön mellette fekvő fej nélküli hadnagy jelenlétéből ítélve már jó ideje parkolhatott itt. Kotorászni kezdtem a zsebében, meg is találtam a slusszkulcsot. Fegyver sajnos már nem volt nála. Beszálltunk a kocsiba és ha nem kellett volna félnem attól, hogy felriasztom a környéken lévő élőhalottakat, biztosan bekapcsolom a szirénákat. Ugyan nem egy Corsa volt, mint a mienk, hanem egy Astra, de végülis Opel, és ez jót tett a lelkemnek. Kötődtem ahhoz az autóhoz, és szomorú voltam, hogy ilyen dicstelen véget ért, na! Nem törődve a forgalmi szabályokkal, behajtottam az egyirányú Rumbach Sebestyénbe, ahol a zsinagóga mellett észre is vettem egy kisebb társaságot. Máté volt az Dani társaságában, aki tele volt sebekkel, a saját vagy valaki más vérével beterítve és szemlátomást nem volt túl jól. Volt velük még néhány fickó is, de őket nem ismertem. Kiszálltam a rendőrautóból, az idegenek pedig fegyvert fogtak ránk.

– Ő velünk van! – kiáltott Máté.
– Nem érdekel, nem komáljuk a zsarukat. – mondta az egyik. – Fel a kezekkel és fordulj meg – utasított. Engedelmeskedtem a felszólításnak, de rögtön érkezett egy tompa ütés a tarkómra.

Félájultan még ezt hallottam:
– A csajt én próbálom fel először, a faszit meg adjátok Máté zombicimborájának!