A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #20

Azt szokták mondani, hogy amikor meghalsz akkor életed legszebb pillanatai jutnak eszedbe. A szeretteiddel töltött idő emléke.  Egy mosoly, egy ölelés, egy csók. Egy elsőre lényegtelen, egyszerű emlék amire mégis mindig szívesen gondolsz vissza. Egy nyári séta a szüleiddel hármasban a gyulai éjszakában vagy a pillanat amikor bevallod életed szerelmének, hogy vettél még egy Star Wars figurát, ő meg röhög és megcsókol. Vagy hogy hét évesen fogócskázol a testvéreddel. Még akkor is, ha már elváltak a szüleid, ha már szakítottál azzal a csajjal, ha már nem él a testvéred. Ezekbe az emlékekbe kapaszkodsz a halálod pillanatában. Valamifajta enyhülést vársz. Megnyugvást.

Dani október 27. 00:16

Amikor az első járkáló belemélyesztette a fogát a vállamba, az jutott eszembe, hogy ezek a lények mennyire kibaszott ocsmányak. Beesett az arcuk, üres a tekintetük, csurom vér a pofájuk, szar- és húgyszaguk van. Elhánytam magam. Aztán az ugrott be, hogy ha csináltam már értelmetlen dolgot életemben akkor az valószínűleg az volt, hogy egy gondosan megfogalmazott búcsúlevél megírása után a biztos halálba vetem magam. A harmadik gondolatom pedig az, hogy vajon elzártam-e az albérletben a fürdőben a gázt.

Mindig ez van. Hiába próbálok több dologra figyelni egyszerre és több fronton teljesíteni, a nagy számok törvénye alapján valami mindig elkerüli a figyelmem. A médiában dolgoztam. Borzasztó nyomást érez az ember, amikor a heti beosztásba beleírja magát, hogy mit vállal a következő hétre, és előre attól retteg, vajon tudja-e majd teljesíteni, fog-e ez ütközni a többi, számára legalább annyira fontos dologgal. Kurva szar érzés, de meg kell csinálni. Mégis, valami mindig elkerüli az ember figyelmét.

A következő zombi az arcomba harapott. Na, akkor mondjuk elég ideges lettem és elrántottam a fejemet, mire az utánam kapott. A földön fetrengve, körülöttem tíz-tizenöt zombival körülvéve az volt a legnagyobb problémám, hogy nehogy pofán harapjanak. Sajnos mindig is egy hiú csávó voltam, úgy tűnik a legelemibb tulajdonságaink a halálunk pillanatában sem változnak. A lény újra utánam mart, közben egy másik a lábamat kezdte el csócsálni, a többi pedig már a mocskos kezeivel épp fel akarta feszíteni a hasfalamat.

Hirtelen a semmiből valami vörös fénynyaláb porlasztotta semmivé a lényeket. Kihagyott a szívverésem, mert ez tényleg az utolsó dolog volt amire számítottam, de nagyon meg is voltam ijedve. Talán be is hugyoztam. Alig kaptam levegőt, fulladtam. Ezen az sem segített, hogy a hamuvá porladó lények egy részét belélegeztem. Igen, zombihamvat nyeltem.

Megpróbáltam felülni, de egy tornacipő a földre nyomott. Ismerős hang szólalt meg fölöttem, rám szegezve valami futurisztikus kézifegyvert.
– Maradj nyugton és kussolj!
– Ki vagy? – kérdeztem mert nem akartam hinni a fülemnek.
– Azt mondtam, hogy maradj nyugton és kussolj! – Suttogta halkan, az s-betűi sivítottak.
– De mégis… – a fejem mellé lőtt az aszfaltra, a beton hamuvá vált a fegyver pedig alig hallhatóan pittyegni kezdett.
– „A kurva isten faszát!” – suttogta maga elé az idegen. Nem volt nálam magasabb, de egy jó húsz évvel idősebb lehetett. Arcszőrzetétől és hosszú haja mögül csak nagy, barna szemei villantak meg, fújtatott és matatni kezdett a fegyverével. Kék kezeslábas volt rajta, ujjai feltűrve, mellkasszőre kikandikált a ruhájából. Nem mertem megszólalni pedig ismerős volt valahonnan.
– Ha nem vagy olyan segg hülye, mint ahogy emlékszem rád, akkor nyilván rájöttél, hogy ki vagyok. Zsótér Dániel 2037-ből.

Miközben ezt mondta elővett egy picike tartályt a zsebéből és kicserélt egy tárat a fegyverében.
– Tudom, emlékszem, nem hiszed el. – Olyan higgadt természetességgel mondta mintha minden nap ezt csinálná. – Megszöktem egy XII. fokozatú fegyintézetből, Zeberepárkány mellől. Nagy eséllyel, mire lejár az időm, egy kivégzőosztag fog várni rám, szóval nagyon figyelj!
Értetlenül néztem, tényleg nem hittem el amit mondott.
– Nincs is olyan település, hogy Zeberepárkány – mondtam zavarodottan.
– Azért, mert nem tudsz róla, még létezik.
– És hogy érted, hogy 2037-ből?
– 2037. Húsz év múlva lesittelnek téged és a Muchichkát, mint az Ellenállás vezetőit.
– Hé, hé, hé, hé… Te ideutaztál 2037-ből? Hogy? Meg miért ide? Egyáltalán mi az, hogy lejár az időd? Milyen Ellenállás?
Akaratlanul is sírva kezdtem el röhögni. A jövőbeli énem nemes egyszerűséggel pofán vágott a fegyverrel majd a halántékomra szorította.
– Figyelj ide Dani… – kezdte jövőbeli énem, mire én artikulálatlanul üvöltözni kezdtem, megragadtam a lábát és egy óriási ütést mértem a heréire, amitől hanyatt esett. Mindketten a földön hevertünk ő rám szegezte a fegyverét és mélyen egymás szemébe néztünk.
– Nagyon kérlek, hogy hallgass végig, különben szétporlasztom az agyadat – mondta fenyegetően.
– Akkor te is meghalsz – mondtam fellengzősen.
– A nagypapa paradoxon egy faszság. Figyelj légyszíves!
Nem volt semmilyen frappáns válaszom így hát hallgattam.
– 2035-ben egy valaki feltalál egy módszert arra vonatkozóan, hogy fotonokat hogyan lehet az eddiginél sokkal hosszabb ideig visszaküldeni a múltba.
– Az eddigieknél hosszabb időre?
– A JÓ KURVA ÉLETBE MÁR BASZDMEG, FIGYELJ! – üvöltötte félelmetesen torkaszakadtából, mint amikor én elvesztem a türelmem. Egy darabig nézett, majd mintha mi sem történt volna folytatta.
– Valaki feltalált egy olyan technológiát, amivel hosszabb-rövidebb időre vissza lehet utazni a múltba. A jövőbe nem, hiszen az folyton mozgásban van, folyton változik. Ezt fogjuk most mi is kihasználni. Amikor húsz évvel ezelőtt a zombik elé akartam magam vetni pont ugyanebben az időpontban, Konkol megjelent a csajával és kimentettek. Hamarosan lehet, hogy találkozni fogsz velük. A történelem elég érdekesen alakult, az apokalipszis évekig tartott, az emberiség különböző frakciókra oszlott. Ebből az egyik az Ellenállás, igen mint a hetedik epizódban. Bár az a ti univerzumotokban sosem készül el. Sikerült megszöknöm a böriből és visszautaznom erre az időpillanatra, hogy elhozzak neked valamit. Arra gondoltam, hogyha a jövő folyton változik, simán lehet, hogy Konkolék később érnek ide, minthogy kimentsenek, ezért biztos akartam lenni abban, hogy túléled. S mivel most itt vagyok, úgy néz ki, hogy túl is fogod élni. Már mindenhol kerestünk – váratlanul egy szúrást éreztem a nyakamban, felnéztem és a húsz évvel idősebb Konkol nézett vissza rám. A nyakamból egy tű állt ki.
– Ez egy ellenszer, innentől immunis vagy a harapásukra. Szedd össze a többieket és próbáljátok valahogy túlélni ezt az egészet még néhány évig.
– Kösz baszdmeg, ez aztán a kurvajó terv – suttogtam de aztán elájultam.

Október 27. 00:35A Rákóczi úton tértem magamhoz és arra eszméltem, hogy egy kocsi majdnem elbasz. Legnagyobb meglepetésemre Máté szállt ki belőle néhány ellenszenves fószerrel de nem bírtam velük kommunikálni. Torkomból hörgés tört fel, alig bírtam járni.

Október 27. 02:16Máté új haverjainak „főhadiszállásán” vagyunk. Igazi faszfejek, de legalább most nyugi van. Máté őrködik felettem, aludnom kell. Alszom végre.
Október 27. 04:56

Felriadtam álmomból. Azt álmodtam, hogy a jövőből meglátogat a húsz évvel későbbi énem és aljas módszerrel tőrbe csal, hogy a szintén jövőből érkező Konkollal beadasson valami ellenszert, pedig semmi bajom, túléltem egy zombitámadást is. Az ezután következők csak nagyon halványan rémlenek.

Október 27. 16:01
Két kurva hangos durranás után csak a kakas üres kattogását hallottam. Halottak mindenütt. Mátén látszott, hogy valami megtört benne de az is lehet, hogy az az idegesítő kattogás basztatta. A vállára tettem a kezem és nyugtatni próbáltam. Innentől csak arra emlékszem, hogy Zsuzsi kocsijában robogunk az Uránia felé.
Október 27. 16:20

Miután felértünk az albiba, Máté leszaladt a közeli boltba. Három perc sem telt el, pisztolylövés dördült az udvarról, kirohantam a körfolyosóra. Több tucat zombi bóklászott az alsó szinten. Az ezt követő pillanatban több dolog is történt.

A körfolyosó végén lévő lépcsőn egy szemüveges magas, izmos csávó szaladt fel akinél hasonló porlasztófegyver volt mint az álmomban lévő saját jövőbeli énemnél. Maci bent a lakásban azonnal felriadt a lövésre és kirohant hozzám. Ő nem ismerhette fel elsőre, de én tudtam, hogy a szemüveges csávó nem más mint a jövőbeli Konkol. Magamnál vagyok és mégsem hiszem el. Felénk rohan, jelzi, hogy menjünk be a lakásba. A lépcsőforduló ugyanis közben elkezdett megtelni egymáson áttaposó élőhalottakkal, akik így előbb vagy utóbb felfognak érni a mi szintünkre.

– Húzzatok már… – a mondatot már nem fejezhette be, mert Zsuzsi egy határozott lövéssel fejbe lőtte az ajtóból. Olyan gyorsan történt minden, hogy elsőre fel se fogtam, hogy csörög a mobilom. A belsőudvaron tobzódó zombik, a földön kilőtt aggyal fekvő negyvenes Konkol látványa és a zsebemben a Flogging Mollytól a Devil Dance Floor-ra csörgő mobilom minden volt csak nem normális. És ebben a pillanatban nagyon vágytam valami normális dologra, úgyhogy felvettem a telefonom.

– Norbi vagyok, be tudnátok jönni a szerkesztőségebe? – suttogta.
– Persze főszerkesztőkém, nyilván be fogunk menni – gondoltam magamban.
– Túszul ejtettek minket. Azt mondják a Dongóból… – a vonalat egy pisztolylövés szakította meg.