Neal Stephenson: Seveneves – A hét éva – Noé bárkáját nehéz megácsolni, de megéri

Neal Stephenson ezúttal gigantikus fába vágta a fejszéjét. Úgy döntött, ideje írni végre egy olyan hard sci-fit, ami nem csupán egy adott problémakör tudományos oldalával foglalkozik – akkor igazából egy Kim Stanley Robinson-könyvet kapnánk –, hanem behozza mellé az emberi, érzelmi oldalt is – így meg kicsit úgy hangzik, mint A marsi. De ezt még nem érezte elégnek. Úgy döntött felfejti a problémakör minden oldalát, kezdve a politikával a pszichológián át egészen egy minimális teológiáig. Hát, amennyire nem kis vállalás, annyira messze is áll a sikertelenségtől.

A regény alapvetése elég egyszerű, de hosszú távra ható. A Hold ugyanis fogja magát és megsemmisül. Nem tudni, hogy meteorbecsapódás miatt történt-e, vagy teljesen más oka van, mert hamarosan mindenkiben tudatosul, mennyire lényegtelen mindez. Ugyanis az egykori Hold darabkái exponenciális folyamatként, a kozmoszban megszokott időintervallumokhoz képest elég gyorsan elkezdik felőrölni egymást, az emberiségnek pedig mindössze két éve marad előkészíteni a túlélést az űrben. Utána égi kísérőnk a nyakunkban köt ki, ami miatt elég nagy az esély a teljes kipusztulásra. Így hát a Föld kormányai megkezdik a szerencsések kiválogatását és a Nemzetközi Űrállomás bővítését egy hatalmas, rajszerűen működő Felhő Bárkává, hogy az emberiség fent tudjon maradni valahogyan az elkövetkezendő ötezer évben, amíg ismét lakható lesz a Föld.

A Seveneves olyan rém egyszerű alapproblémából indul ki, ami nem is elképzelhetetlen ma sem. Stephenson nem elmélkedik Mars-expedíciókról vagy generációs űrhajókról, ahogy a fent felsorolt két regény, hanem azzal az alapvetéssel ül neki, hogy akkor mindent oldjunk meg úgy, ahogy az a mai tudásunk szerint menne. Elsősorban ez a hozzáállás az, ami hihetővé teszi a könyvet, ehhez képest csupán ráadás a rengeteg (de szerencsére teljesen közérthetővé formált) tudományos és technológiai halandzsa, noha ez is elengedhetetlen a hard sci-fi által megkívánt realizmushoz. Abból viszont tényleg van bőven, nem árt előtte rágyúrni egy kicsit Lemmel vagy Clarke-kal. Közel sem annyira egyszerű súlytalanságban építkezni, pláne nem két éves időkorláttal, mint azt elsőre gondolnánk.

Külön érdekesség, hogy tényleg megpróbálja bemutatni az egyre dagadó problémakör minden vetületét egy csavar meghúzásától az üstökös-halászaton és az atomdobáláson át a lélekvándorlás lehetőségéig. Azonban a nézőpontok annyira szigorúan szűkösre szabottak, hogy mindenből csak annyit kapunk, amennyit a szereplőink is kapnak. Ebből következően sajnos mindig lesz olyan terület, amit az olvasó saját preferenciáitól függően kevesellni fog. Én például szeretem a végletekig kidolgozott karaktereket, akik a kellő pillanatban kimutatják az érzelmeiket. Van a regényben ilyen, de sajnos mindenki inkább a kissé tipikus ateista tudós/mérnök, aki aztán vagy érez, vagy nem, így nem túl változatosak.

Ami viszont egészen meglepő, hogy a szerző nem csupán a problémakör jelenlegi vetületeit méri fel, hanem a hosszú távú következményeket is, amiről egyetlen szót írni spoiler lenne. Legyen elég annyi, hogy a regény utolsó harmada annyira más, hogy önálló regényötletnek is elmenne (arról nem is beszélve, hogy a monumentális hosszából kiindulva tényleg ki is telne egy egész regény csak ebből a harmadból), viszont itt kicsit elrugaszkodik a fizikus kockulástól és hagy egy kis teret a képzeletnek is, kiváló végeredménnyel.

A hét Éva annyiban más, mint a jelenleg divatos hard sci-fi irányzatok, hogy nem végtelenül pesszimista. Van olyan, hogy valami elromlik, de az író ezt mesterien ötvözi a klasszikus szerzőkre jellemző idealizmussal és pionír szellemiséggel, ami miatt úgy érezzük, a tudománynak igenis van létjogosultsága a jövőre nézve és a határ valóban a csillagos ég.