A nagy konfrontáció: régi Star Trek vs új Star Trek

A remake-ek és rebootok korában lassanként főbenjáró bűnnek minősül elővenni és leporolni a geekoszféra szent és sérthetetlen kincseit. Annak ellenére, hogy mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ezeknek az újrahasznosított filmeknek nincs több célja, mint beböffenteni egy adott stúdió pénzszivattyúját, azért nem mehetünk el amellett, hogy nem egy olyan darab van ezek közt, amelyek igenis megérdemlik a figyelmet. A régi Star Trek egyértelműen a geekség legfontosabb tartópillérei közé tartozik, az pedig új közel sem érdemel köpködést, csak azért mert új. Így hát megnéztük mindegyiket és most összeugrasztjuk őket. FIGYELEM! A hét fordulós megmérettetésbe nem tartoznak bele a spinoff tévésorozatok sem az Új nemzedékből kinőtt mozifilmek, kizárólag az eredeti sorozat és a hozzájuk kapcsolódó hat film, velük szemben pedig az új trilógia került górcső alá. Az írás itt-ott-amott SPOILEREKET tartalmazhat!

1. FŐHŐSÖK – Kirk kapitány és legénysége KONTRA Kirk kapitány és legénysége

Aki szereti vagy legalábbis valamennyire ismeri a Star Trek világát, annak nem is kell ecsetelni, ki is az a James T. Kirk kapitány és Spock parancsnok. Utóbbi jellegzetes kéztartását még az is felismeri, aki élete során csak egyetlen képkockát látott a szériából, mert szinte bizonyos, hogy ez volt az a képkocka. Csakhogy kérdéses, hogy Kirk neve hallatán a maga korában jóvágásúnak számító William Shatner vagy a még mindig jóvágású Chris Pine jut-e az ember eszébe. Mivel a két univerzum főbb karakterei szó szerint ugyanazok, így ebben a kérdéskörben egyetlen szűkebb lehetőségünk van arra, hogy összemérjük Kirk kapitányt és legénységét a másik Kirk kapitánnyal és legénységével, ez pedig a színészi játék. Nos, a régi sorozat nem véletlenül volt tévésorozat, William Shatner már akkor is inkább csak felkapott volt, semmint jó, a túlmozgásos játéka pedig ma már erősen parodisztikusnak hat. Az egyetlen valóban kifogástalan és emlékezetes alakítást a főszereplők közül Leonard Nimoy hozta, akinek a játékára közismert se veled/se nélküled kapcsolata saját karakterével, Spockkal sem nyomta rá a bélyegét. Az új trilógiában ellenben majdnem mindenki kellően korrektet alakít ahhoz, amit a mozi ma megkíván, ráadásul ne feledjük, hogy a 2009-es filmben maga Nimoy is visszatért, ráadásul a forgatókönyv integráns részeként. Nyertes: az új Star Trek.
0:1

2. MELLÉKSZEREPLŐK – Új fajok KONTRA mentorok és humorfaktorok

A régi Star Trek világa inkább a felfedezés izgalmára épített, mint az epikusabbnál epikusabb űrcsatákra, noha abból is kaptunk nem keveset – ráadásul a kor televíziós technikai lehetőségeihez mérten elég szépeket. Noha vitatkozni lehet arról, hogy melyik az izgalmasabb (ahogyan a cselekménnyel foglalkozó pontnál meg is tesszük), azt nem szabad elfelednünk, hogy melyik hordoz magában több lehetőséget. Az új széria dramaturgiája mindhárom filmben egy kaptafára épül, ezáltal mindegyikben ugyanolyan mellékkaraktereket kapunk. Van a jó szándékú mentor, általában a Csillagflotta kötelékének admirálisa, aki elindítja hőseinket a küldetésükre, ha pedig új fajjal találkoznak, az csak a film eleji humoros jelenet erejéig fontos. A Mindenen túl utóbbi szempontból fejlődést mutat, ugyanis kapunk egy legénységen kívüli új mellékszereplőt, akinek a cselekmény alakítása szempontjából kardinális szerep jut. A régi sorozatban ellenben minden egyes rész arra épült, hogy hőseink találnak egy új fajt vagy technológiát, ami a világról alkotott ismereteiket bővíti. Fényévekkel több lehetőség van új és új, értelmes vagy félig értelmes lények bevezetésében, hiszen ezáltal a néző ismeretei is bővülnek. Ami pedig külön remek, hogy a régi Star Trek ki is használta ezeket a lehetőségeket. Nyertes: a régi Star Trek.
1:1

3. HARC – Szecskaként hulló vörösingesek KONTRA felrobbanó Enterprise

Nem gondoltuk volna, hogy ez lesz az egyik legvitathatóbb pont az egész megmérettetésben, hiszen azt már rég tudjuk, hogy nagy költségvetés látványos csatákat eredményez. Ez igaz is, csakhogy rá kellett jönnünk, hogy a régi sorozat a maga korában teljesen korrektül kivitelezett csatákkal operált, így hát itt is a dramaturgia döntött, nem a lóvé. A régi széria csatái hamar kiismerhetőek, ugyanis két egészen bugyuta dologra számíthatunk biztosan: az épp lövéseket bekapó Enterprise hídján mindenki bábuként pattog, az a statiszta pedig, aki pirosban van, a Csillagflotta leghalottabb matróza lesz a jelenet végére. De nem kevésbé nevetséges az sem, hogy az új filmek nincsenek meg anélkül, hogy atomokra ne robbanna szerencsétlen Enterprise, amit már most többször építettek újra, mint 3 évadnyi tévésorozat és 6  korábbi mozifilm alatt. Kérdés, hogy melyik a kisebbik rosszaság, de mi amellett döntöttünk, hogy inkább robbanjon még a hajó, az legalább epikusabb, mint a vörösingesek számolatlan teteme. Nyertes: az új Star Trek.
1:2

4. CSELEKMÉNY – Felfedezni a világűrt KONTRA megakadályozni a Föderáció pusztulását

Az új filmek kizárólag arra építenek, hogy van egy látványos utópia, a Föderáció, amelyet újabb és újabb ellenségek fenyegetnek, pluszban pedig megkérdőjeleződik ennek az államnak az utópisztikus jellege, hiszen Khan létezése például a Föderáció történelmi bűne. A régi széria esetében viszont a társadalomfilozófia és az etika mindig egy-egy aktuális epizódon és történésen keresztül jut el a nézőhöz, nem érvényesül benne a blockbusterek erősen egy kaptafára épülő szerkezete. Emellett ott van benne a felfedezés izgalma, amellyel az új filmek egyáltalán nem foglalkoznak és amelyet egyetlen igazi geek szívéből sem irthat ki a nézők megpopcornoztatására építő forgatókönyv. Ez az a pont, ahol mindenki mélyen nézzen magába és döntse el, hogy mi az, ami miatt beleszeretett a sci-fi műfajába. Nyertes: a régi Star Trek.
2:2

5. VILÁGOK – Az űr, a legvégső határ KONTRA féregjárattal átírt idővonal

Alapvetően ismételten eléggé nehéz kérdéssel van dolgunk, mint a főszereplőkről szóló pontunk esetében is, hiszen a két univerzum közel ugyanolyan. J.J. Abrams szerencsére olyan rendező volt, aki nem egyszer bebizonyította, hogy hímes tojásként kezeli a geekeknek oly fontos univerzumokat és soha nem gyalázná meg őket. Ezért hát úgy döntött, hogy nem simán újra bepöccinti a kissé avíttas brandet, hanem meghagyja kánonként mindazt a rengeteg sorozatepizódot, amely a régi Star Trek hagyatékát képezi. Ezt pedig azzal érte el, hogy Kirk apjának megölésével teremtett egy párhuzamos univerzumot. Márpedig mind a haláleset, mind a Vulcan bolygó megsemmisítése olyan merész és jól sikerült húzások, hogy emiatt az új filmeknek jár egy gigantikus pacsi. Csakhogy mindez nem lenne, ha annak idején Gene Roddenberry nem alkotja meg ezt az alakítható univerzumot, ráadásul ismét az epizodikusságnak köszönhetően ez az univerzum mást sem csinált, mint bővült. Ha egy írónak volt egy jó sci-fi ötlete, akkor a képzeletének semmi nem szabhatott határt, gond nélkül beilleszthető volt a Star Trek hatalmas világába. Nyertes: a régi Star Trek.
3:2

6. ELLENFELEK – Külpolitika KONTRA szupergonoszok

Az egyik, ha nem a legfontosabb pontunk az, hogy Kirk és legénysége milyen ellenségekkel néz szembe a két idővonalon. Míg a jó oldalon álló mellékkarakterek és a cselekményért járó pontokat a felfedezés öröme miatt húzta be a régi széria, itt egyértelműen az ellentettjéről van szó. Egész egyszerűen egy negyven perces epizódban képtelenség alaposan felépített főgonoszokkal előállni. Éppen ezért alkottak meg nagyjából a Föderációval egyenértékű fejlettséggel bíró gonosz fajokat, mint a romulánok vagy a klingonok, de karakterek terén ne várjunk túl nagy változatosságot. Épp ezért a régi mozifilmekben találkozhatunk izgalmasabb gonoszokkal. A Ricardo Montalban alakította Khan – noha már a sorozatban is szerepelt – itt mutatta ki igazán a foga fehérjét, a Christopher Plummer által játszott Chang tábornok pedig hihetetlenül életszerű puccsista katona lett. Ez azonban csak kettő, holott hat filmről beszélünk. Az új filmek ellenben végig nívós színészeket válogattak a három mozi szupergonoszainak szerepére, akik változatos karakterek egymáshoz képest. Eric Bana egészen jó bosszúálló romulán, Benedict Cumberbatch kiváló Khan újrázásához, Idris Elba pedig szuper hódító lett, ijesztő ideológiával és fordulatos személyes motivációval. Nyertes: az új Star Trek.
3:3

7. KONCEPCIÓK – Tudomány KONTRA látványorgia

Noha az első hat pontban már megkapargattuk, miről is szól igazán a Star Trek, valahogyan az egésznek a célja és egyben az origója mégsem került elő. Mint azt a bevezetésben kifejtettük, a reboot elsődleges feladata sajnos a pénztermelés. Márpedig ez azzal jár, hogy a stúdió bevon számtalan új nézőt, akiket rábír arra, hogy erre költse a dellát. Ennek a legkönnyebb útja, ha könnyen emészthető blockbustereket csinálnak, amiket egy brutális gépparkkal olyan látványossá tesznek, amilyet még tényleg senki nem látott, csak minden nyári hónapban. Így hát a pénzcsinálás oltárán feláldozták mindazt, ami a régi sorozatnak alfája és ómegája volt valaha: a sci-fit. (Félreértés ne essék, ettől ezek még jól sikerült blockbusterek, de buták.) A Star Trek korábban mindig ügyelt arra, hogy a magyarázatai megfeleljenek az akkori tudományos álláspontnak, ha pedig valamire éppenséggel nem volt határozott álláspont, hát akkor volt helye a fantasztikumnak, mint magyarázatnak. Természetesen ezek többsége ma már idejét múlt, hiszen minden tudományág fejlődött az elmúlt ötven évben, az új Star Trek viszont már teljesen figyelmen kívül hagyja mindezt. Az első filmben az öreg Spock és a Romulus napjának esete a vörös anyaggal olyan nevetséges, hogy arra szavak nincsenek, ahogyan az is, hogy a másodikban Kirköt egy szőrmepapuccsal támasztják fel. Akkor inkább tízes fokozatra gyorsítunk és visszamegyünk a ’60-as évekbe az intelligens sci-fikért. Nyertes: a régi Star Trek.
4:3

Habár a verseny végig kiélezetten folyt, összesítésben végül győzött a régi Star Trek, mégpedig azért, mert jobb sci-fi volt, még ha rétegeknek készült is, mint a futószalagon gyártott popcornmozik közé beállt új sorozat.