Sorozat

Stranger Things: 1. évad – Aranyos, misztikus horror lett a Stranger Things

Úgy néz ki, a Netflix sorozatkészítésben nem tud hibázni. Az olyan minőségi szériák, mint az Orange Is The New Black, a House of Cards, a Sense8, vagy a Marvel szuperhősök, Daredevil és Jessica Jones képregény-adaptációi után megdobta az igényességre vágyó testünket a nyár legjobb sorozatával, a Stranger Things-szel, aminek első évadát nyolc epizódban szeretheti a néző.

A sorozatot második iparos munkájukként a Buffer-fivérek jegyzik (az első a 2015-ös Hidden című thriller-dráma volt), és nem véletlenül dereng fel Stephen King neve, amikor a Stranger Things-ről beszélünk.

Röviden úgy írnám le, hogy ez a sorozat olyan, mintha Stephen King mitózissal életet adott volna magának kétszer, és az egyik gyermeket Matt, a másikat meg Ross Buffernek nevezte volna el, majd megbízta volna őket azzal, hogy csináljanak valamit, amit ő szokott, és ha lehet, dolgozzanak azzal, amit ő már letett az asztalra.

Ez a valami lett a Stranger Things. Ugyanis a Buffer-fivérek munkáján erősen érződik az öreg misztikus állagú lehelete. Aki találkozott már King műveivel, az rögtön felismeri a mesterre jellemző fogásokat, sőt. (Számomra King egyik műve ugrik be Stranger Things-ről: az „Az”.)

A Buffer-fivérek azonban ezzel a sorozattal nem álltak meg egyszerűen a kingesedésnél, hanem létrehoztak egy időgépet is, amely visszarepít minket abba az időbe, amikor az ilyen jellegű misztikus horror-thrillerek voltak a mainstraem és mi még olyan fiatalok voltunk, zsengék és kecsesek, mint a gazellák. A szériát a képi világa mellett a biztonság és a még erősebb nosztalgikus élmény kedvéért telepakolták mindenféle geek utalással, a Csillagok Háborújától kezdve a képregényes megjegyzésekig, arról nem is beszélve, hogy a „sorozat dala” a The Clash-től a Should I stay or hould I go, ami a nyolcvanas évek egyik legnagyobb slágere volt.

Az emlékdózisra különösen ráerősít az intro dallama is, amelyet vélhetőleg azon a szintetizátoron zongorázták, amelynek a dallama meghatározója volt egy ma már 35-40 év körüli fimmániás kamaszkorának. Ahogy a sorozat neonozott címe kissé remegő, VHS felvételre hajazó képminőséggel beúszik, azonnal elfog az érzés, hogy a francba a web 2.0-val, a „digitalizmussal”, a dvd-lemezekkel, inkább adjatok valamit, aminek szalagja van és magnóba kell helyezni, és kérem vissza a sulis haverokat meg a videómat, mert

régen minden jobb volt

A történet

A Stranger Things cselekménye az Indiana állambeli Hawkinsban játszódik, 1983 késő őszén, novemberben. Hawkins egy poros kisváros, unalmas, szürke anyajegy az Isten hátán. Évek óta az egyetlen komolyabb rendőrségi ügy egy bagolytámadás volt, szegény állat fészeknek nézte az egyik lakos fejét. Így nem csoda, hogy az amúgy sem kellemes múltját fejben örökké morzsolgató, alkoholista és egykori drogfüggő Jim Hopper seriff inkább az „elmélkedést” részesíti előnyben, és tamáskodva fogad minden komolyabb problémát, amivel elé állnak. Hawkins a maga semmilyenségével tökéletes hely az Amerikai Energiaügyi Minisztérium egyik kutatólaborjának, amely persze, hogy nem az olcsó energiaforrások hasznosításának módszereivel foglalkozik, hanem annál sokkal izgalmasabb kutatásokat végez, amelyeknek véletlenül köze lehet az oroszokhoz is.

Nem fosztok meg senkit a meglepetés erejétől, ha elmondom, a kutatás eredménye nem egy ölelgetni való tündérmackó, hanem valami, ami ellentéte a tündérmackóknak. Nos, ez az „izé” teljesen váratlanul megszökik. Mindeközben négy, a helyi suliban kívülállóknak, lúzereknek, manapság tökéletes geekalapanyagnak számító tizenegy éves srác; a dolgokat racionálisan kezelő Dustin, a mini tutimondó Lucas, a szerény Will és a nem szerény Mike, a „főnök” a lehető legnagyobb beleéléssel, kíméletlenül tolják a Dungeons and Dragons társasjátékot. Röpke 10 óra után azonban, a legizgalmasabb résznél, a Demagorgon megjelenésénél (amely a legfélelmetesebb lény a játékban) éjféltájt abba kell hagyniuk. (Még nem sejtik, hogy ez a játék hamarosan az elkövetkezendő hétköznapjaik metaforájává válik).

A csapat szétszéled, bringáik hátán hazaindulnak. (Ebből is látszik, hogy mennyire semmilyen a város, hiszen három tizenegy évest zokszó nélkül elengednék éjszaka a sötétben). Egyedül Will Byersnak vezet a barátok által csak gyűrűkurásan-hobbitosan Bakacsinerdőnek (Mirkwood) nevezett sötét és nyirkos hawkinsi erdőn keresztül az útja, ahol véletlenül találkozik az említett szökevény lénnyel, ami minden igyekezete ellenére elrabolja őt. Szerencsére a titkos katonai kutatóintézetekből nem csak szörnyen rossz dolgok szökhetnek meg, ellenkezőleg. Ugyanis a lény mellett egy pszionikus (tudja a telekinézist) képességekkel rendelkező erősen fiús kisleány is megszökött a rajta különböző kísérleteket végrehajtó kutatóktól. Természetesen nem kellett sok idő, hogy a magát csak Tizenegyként (Eleven) azonosító ifjú hölgy találkozzon a három legénnyel és képességeit, és azok által Will tartózkodási helyét felfedve, együtt induljanak Will közlegény megmentésére, természetesen mindezt a barátságért, a szeretetért, meg egyéb ilyen büdös cukiságokért.

Ugyanis Eleven megjelenésétől és Mike nővére, Nancy legjobb barátnőjének, Barbarának eltűnésétől a történet több szereplői síkon halad tovább, átmegy egyfajta csapatjátékba. Ugyanis ahogy robogunk előre a történetben és derül ki, hogy ez bizony nem egy szokványos eset, a szereplők egymástól függetlenül, kvázi csapatokba verődve próbálják megoldani Will és Barbara eltűnésének rejtélyét. Eleven segítségével külön nyomoznak a srácok, külön a rendőrkapitány és Will anyja, Joyce, valamint külön Nancy és Will bátyja, Jonathan. Mindeközben a kutatóállomás rejtélyét megőrizni kívánó kormánydolgozók igyekeznek eltüntetni a nyomokat a lehető összes működőképes eszközzel.

Feszült cukiság az egész

A Stranger Things műfaját sok helyen misztikus horrorként definiálják, de én nem tartom annak. Tehát aki emiatt nem kezdett még neki, annak mondom, hogy nincs mitől tartania, ne maradjon ki egy kellemes filmélményből. Hogy képszerűbb legyek: egy hirtelen jumpscare eredményeképpen előbújó zsenge kakkanattól sem kell félnie senkinek, ugyanis a Stranger Things nem félelmetes, nem ijesztő, inkább rendkívül izgalmas és aranyos.

Will eltűnését követően a sorozat készítői látszólag letettek arról, hogy rémületben tartsák filmtermékük fogyasztóit. A sorozat dramaturgiája sokkal inkább arra koncentrál, hogy a történet el legyen mesélve a lehető legpatentebb módon, és az idősebbeknek nosztalgia-katarzist okozzon. Ennek a patentosságnak pedig nem feltétele, sőt, talán kerékkötője lenne a belek karokra csavarása és a sötét sarkokból kiugró falfehér, hosszú, fekete hajú félig megrágott fejű kislányok. A cukiságfaktort tovább fokozza, hogy Eleven és Mike egyre közelebb kerül egymáshoz. Az egyik először találkozik a barát fogalmának gyakorlati megvalósulásával, a másik pedig először találkozik a lánnyal, mint a „tetszetős, iskolai bálra is elcipelhető partner”-jelenséggel, ez ott tetőzik, amikor Mike nagyon aranyosan megpróbálja elmagyarázni Elevennek, hogy a számára ő pont ilyen „bálos matéria” lenne.

Ugyanezt a cukiságot legjobban a három srác karaktere igazolhatja . A sorozat alatt nem rettegsz attól, hogy mi lesz a gyerekekkel, esik-e bajuk, pontosan azért, mert biztonságban érzed és látod őket. Egyes esetekben nem hogy tovább fokozzák a feszültséget, hanem a jópofa gyermeki kisugárzásukkal, humoros reakcióikkal csökkentik azt (az asszonypajtás néha hangosan kiabálta a fülembe, hogy „de cukiii az a kisgyerek”). Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincs a sorozatban feszültség vagy izgalom. A Buffer-fivérek mesterien kapcsolgatják a már említett síkokat, amivel ébren tartják az érdeklődést.

A négy gyerek szála néha szándékosan altat, csökkenti a feszültséget, hogy a következő sík cliffhangere erőteljesebb legyen. (Erre szükség is van, mert bár a történet nagyon jól összeforrasztott egész, ám nem mutat semmi olyat, amit eddig még ne láttunk volna esetekben pont egy Stephen King-adaptációtól.) Mindegyik sík egy-egy puzzle-darabkával járul hozzá a rejtély megoldásához. Mindegyik új információval szolgál a lényről vagy éppen Elevenről a néző számára. Egyik sem ismétli a másikat, tehát egyik csapat sem fedez fel olyat, amit a másik már felfedezett. A gyerkőcök kitalálják, hol lehet Will, a rendőrkapitány kideríti, kik a felelősek a lényért, a két tini, Nancy és Jonathan pedig rájön, hogyan lehet lépre csalni. A teljes képhez szükséges információkat pedig igyekeznek a horror zsánerének ide illő jellegzetességeivel átadni.

A különböző feszültségteremtő szituációknak köszönhetően nincs a sorozatban üresjárat, az összes „unalmasabbnak” mondható jelenet érdemben vezeti fel a következő eseményt úgy, hogy általában hozzájárulnak a karakterek mélyebb megismeréséhez is, valamint a lény megjelenése is kellemesen egyensúlyoz a rémisztő és a „végre már látjuk mi a bánat az” között. A lény nem metsz ki belső szerveket, nem ont vért, csak sejtelmesen burkol valamit, nagyon hatásos entrée-i vannak, amelyek nem rázzák ki Katiból a gyereket, de kellemesen izgalmasak. Eleven képességei is megfelelő tempóban mutatkoznak meg, kezdve az ajtócsapkodástól az Ezeréves Sólyom makettjének lebegtetésén keresztül a nagyobb tárgyak mozgatásáig. A speciális effektek sajnos szerényebbre sikerültek, de nem zavaró.

Visszatérve a karakterekhez: minden főbb szereplő kidolgozott háttértörténetet kapott. Nincsenek kétdimenziós figurák, felépített emberekkel és sorsokkal találkozunk, akiket flashbackeken és beszélgetésekben elhangzott utalásokon keresztül ismerünk meg. Erre ráerősít a rendkívül jól elkapott színészi gárda, amely a sorozat nagy erőssége. Itt ismét kiemelném a négy gyermekszínészt, akik olyannyira tökéletesen játsszák el a nekik szánt szerepet, hogy miközben nézzük a sorozatot, azt is el tudjuk képzelni, hogy ők igazából nem is játszanak, hanem ott élnek a sorozat valóságában és mindenki más körülöttük a színész. Azt is nehéz számomra elképzelni, hogy a három fiatalember és az ifjú hölgy nem együtt nő fel és lógnak együtt minden egyes áldott nap. A Mike-ot alakító Finn Wolfhard, a Dustint alakító Gaten Matarazzo, a Lucast alakító Caleb McLaughlin, valamint az Elevent alakító Millie Bobby Brown tökéletes harmóniában dolgoznak együtt, gyakorlatilag lejátsszák az idősebb kollégáikat a filmszalagról.

Miközben nézed őket, arra gondolsz, hogy de jó lenne velük lógni újra gyermekként, vagy te is ilyen lurkókat akarsz magadnak.

A srácok übersége mellett a többi főszereplő is nagyszerű. Winona Ryder hitelesen alakítja a tönkrement házassága után magát összeszedni próbáló, de végtelenül megtört, gyermekeit anyagi nehézségek közepette felnevelni próbáló anyatigrist, akit nem érdekel, ha bolondnak nézik azért, mert karácsonyfaégővel kommunikál az elrabolt gyermekével. A Jim Hoppert játszó David Harbour pedig szintén hihetően prezentálja a gyermeke halála miatt alkoholizmusban, önsajnálatban és ironikus közömbösségben pancsizó, de „call of duty” esetén kemény sallereket osztó, magát megemberelő, hatékony zsarut.

Mindent összevetve, a Stranger Things a nyár sorozata. Kisebb-nagyobb hibái, a néhol klisés és kiszámítható történések, a szegényes CGI, vagy a kissé elhadart végkifejlet ellenére mindenkinek teljes szívből, kötelező jelleggel tudom ajánlani. Aki szeretne egy kicsit időutazni, aki bírja a nyolcvanas évek horror-thriller zsánerét és a szörnyeket, annak megvan a következő szabadnapi programja. Aki viszont vérfürdős horrort keres, az nem jó címet pécézett ki magának – ez egy nagyon izgalmas szörnyfilm az élet furcsa és elsőnek idegennek tetsző dolgairól.

Mi folyik itt Rénszarvas-hegyen?

Karin Tidbeck novellái a valóságot és a természetfelettit elválasztó vékony határról mesélnek. Rénszarvas-hegy könyvkritika

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.