Kinglsglaive Final Fantasy – Oroszlánmedvebikákkal riogat a kétórás reklámfilm

A bevezetőben leírtak teljesen jól reprezentálják a valóságot, ugyanis a Kingsglaive: Final Fantasy tényleg egy 110 perces reklám a késő ősszel érkező hasonló névvel futó videojáték következő részének, amely már 1987-től termeli ki magából az újabb és újabb epizódokat. Mielőtt ez elvenné a kedvet a megnézésétől, elmondanám, hogy a játék epizódjai ritkán állnak kapcsolatban egymással, minden rész teljesen más világot, eseményt, szereplőket mutat be. Vannak kivételek persze: sequaelek és spin-offok, de a Kingsglaive nem ilyen. Egy teljesen különálló történet, mondhatni előzménye, lore-ja a novemberben érkező Final Fantasy XV-nek. Éppen ezért teljesen fogyasztható a videojátékok világától távol álló filmkedvelők számára is.

Takeshi Nozue rendezte CGI-gangbanget az előkészítő munkálatokkal együtt három évébe került a Square Enixnek összekalapálnia és közben igyekezett teljesen komolyan venni magát. A projektre állított belterjes Visual Works 50 fős csapata a több, mint 50 külső, többnyire nyugati céggel, közöttük a magyar 3D Animációs stúdió Digic Pictures-szel, (akik olyan játékok átvezetőin dolgoztak, mint az Assassin’s Creed, Mass Effect, vagy az Uncharted 4), valamint a többek között a Jurassic World és a Trónok Harca látványvilágán dolgozó Image Engine-nel karöltve egy olyan látványos zúzdát terítettek le az asztalra, amire – ha másra nem is – érdemes rászánni azt a majd’ két órát.

A szinte fotorealisztikus szereplők hangját olyan ismert színészek adják, mint a Breaking Badből ismert Aaron Paul, a Trónok Harcában utált Lena Headay, vagy éppen a szeretett, de filmjeiben általában elpusztuló (ironikus módon a Kingsglaive-ben sem lesz máshogy) Sean Bean.

Milyen a sztori? Nem bonyi!

A Kingsglaive: Final Fantasy műfaja leginkább urban fantasy, de nyomokban találkozhatunk némi steampunk beütéssel is. A történet két hatalmas birodalom szembenállása köré épül: az egyik a Lucis évszázadok óta fennálló királysága, a másik pedig a fejlett technológiát és militarizmust preferáló Niflheim, a világot bekebelező császárság.

Lucis királyságának legőrzöttebb kincse egy kristály, amely rendkívüli mágikus hatalommal rendelkezik. Erre vágyik Niflheim császára, Iedolas Aldercapt. A több évtizedes háborúban a király, féltvén gyermekét, az ifjú Noctist a kristály és az ősi királyok varázshatalmával (ami a király által viselt gyűrűből ered) egy elpusztíthatatlan mágikus burkot (védőpajzsot) von székhelye, Lucis fővárosa, Insomnia fölé, amit aztán ágyúzhat látástól mikulásig Niflheim, nem tud keresztüljutni rajta.

A burok mellett Regis létrehozza a burán kívüli birodalmat védelmező királyi gárdát (kingsglaive) azokból a menekültekből és bevándorlókból, akik a varázskupolán kívül rekedtek. A királyi gárda tagjait a király képességekkel ruházza fel: tudnak saját termesztésű tűzgolyókat dobálni, erőtérszerű pajzsot generálni és a legjobb: eldobálják a kukri késüket és ahová esik, odateleportálnak, egyenesen rá a tőrük nyelére.

A gárda tagja a történet egyik főszereplője, Nyx Ulric (szinkronhangja Aaron Paul), aki a film első 10 percében harcol bogarakkal, oroszlánmedvebikákkal, magából a görög mitológiából lopott háromfejű kutyával (akit a mitológiában Kerberosznak hívnak, itt névtelen statisztaszörny). Ebben a pörgős akciójelenetben rögtön szembesülünk Nyx karakterisztikájával: becsületes és hősies, és emellett

annyira menő, hogy gyakorlatilag a királyi gárda összes tagja tartozik neki minimum az első szeretkezés jogával, maximum az életével.

A történet konfliktusát az egyoldalú békeajánlat szolgáltatja. Niflheim kancellárja kíséret nélkül érkezik a király elé. Ajánlata: akármikor véget érhet a balhé, ha Regis feladja Lucis külső területeit és Regis fia a „csodálatos Noctis herceg”, elveszi feleségül az egykori szövetséges, de már Niflheim csahos (a filmben elmondják miért) Tenebrea hercegnőjét, Lunafreya Nox Fleuret-t (szinkronhangja Lena Headay), hogy legyenek ők kettecskén pecsétté a nagy békeegyezményen. Az öreg Regis király (szinkronhangja Sean Bean) nagy nehezen, de elfogadja az ajánlatot, ám tamáskodik: Itt valami orbitális átcseszés készül. Éppen ezért a Noctis herceget elviteti Insomniából, gyermekkorától ismert Lunafreyát pedig a királyi gárdára és Nyxre bízza. Regis király nem téved. Ugyanis a király búra-politikája és a békeegyezmény elfogadása megszüli magából az árulást, na meg az intrikát, ami kapóra jön Niflheim valódi tervéhez.

A Kingslglaive kellemes tempóban mutatja be a békeegyezmény aláírása előtt és közben történő eseményeket, megfelelően adagolja az intrikát és fordulatokat (mert az is van benne). Így a sztorilájn ritmusa nem válik sehol sem unalmassá, az pedig kifejezetten pozitív, hogy nincsenek üresjáratok a filmben. A történet erősen koherens, nem csapong, nem idéz fel múltat, nem kell jártasnak lenni a Final Fantasy világában, hogy fel tudjuk fogni, mi miért történik. A narratívába belehelyezett karakterek meggyőzőek, kicsit szürkék, kicsit egyoldalúak, nem mélyek, de szerethetők, csak sajnos nem éppen összetettek, legfőképpen nem komplexek.

Ezzel el is érkeztünk a problémákhoz

A lesarkított karakterek miatt nem igazán látjuk át film világát (érteni értjük, csak szürke az egész). Sem a főszereplők, sem a mellékszereplők nem segítenek abban, hogy megértsük mitől jó Lucis, vagy miért rossz Niflheim. Csupán kapunk apró, súlytalan párbeszédeket, ahol az ellenség, vagy a jóbarát próbálja leegyszerűsítve elmagyarázni, miért teszi/tette ezt, vagy miért történt az. Így a cselekmény emocionális és morális egyensúlya hamar kibillen és az indulatok szimpla drámai elemmé válnak, amelyek erőltetettek és hangsúlytalanok. Ezek azért vannak belepumpálva a történetbe, hogy legyen már valami tétje a cselekménynek, legyen súlya a gárdának, meg az árulók érveinek, meg az álláspontoknak úgy általában. A hiányosságok miatt nem értjük, miért zavarja az Insomniában élő kapuőr parasztot az Insomniába bevándorló paraszt. Nincsenek filozófiai-etikai fejtegetések, így nem kapunk árnyaltabb képet arról, hogy milyen morális és/vagy elvi szakadásokkal járt a király védőburája, ami kint hagyott és kirekesztett xy mennyiségű embert egy háborús zónába. Nem kapunk ideológiát, politikát, csak helyettesítő sablonszövegeket. Ezek hiányában a Kingsglaive történetéből kimarad az igazi epikusság. Egyszerűen ingerszegény.

Azt sem tudjuk meg, honnan van a technológiára építő birodalomnak démonhadserege, amiből az egyik legalább 100 emelet méretű.

A két főszereplőt, Nyxet és Lunafreya-át a történet egymás mellé rendeli, de sajnos nincs közöttük összhang és a kapcsolatuk is klisés formát kapott. A hercegnő akaratos, bölcselkedő, mindig és bárkinek van egy jól irányzott pseudo konyhaokossága, és irracionális. Ahelyett, hogy kaptunk volna egy erőskezű Margaret Thatchert, a japán kollégák megajándékoztak egy továbbképzésen részt vett, határozott Hamupipőkével. Nyx pedig a lojális, becsületes és nagyon profi közkatona, aki rendkívül egysíkúan, de derék módon próbálja megmenteni és kézbesíteni a csomagot: Lunafreyát, mindezt a „nem tudott egy fontos személyt megmenteni régen a halálból”-klisé motivációs keretében teszi. A hercegnő közben a maga makacs módján csinál, amit akar, Nyx meg megy utána megvédeni, közben panaszkodik. Ettől függetlenül, ha külön-külön tekintünk rájuk, mind a kettő a maga módján egy roppant elfogadható jellemű karakter, akikért lehet izgulni és lehet szurkolni nekik, annak ellenére, hogy jellemüket nem sikerült túl impulzívra szabni.

Nyx és Freya mellett kaptunk egy részleteiben ostoba, de legalább pragmatikus, alibimotivált főgonoszt Glauca tábornokkal, valamint egy karakterfejlődő mellékszereplőt Libertus személyében, akinek a narratív funkciója láthatóan az, hogy tisztába tegye a „hős” fogalmát. Libertus funkciója a filmben az ellenpontozás: ő a kontrolcsoport a hős fogalmi keretének vizsgálatában. Valaminek a fényében, kontrasztjában csak rá kell bizonyítani Nyxre, hogy híró, annak ellenére, hogy egy gyáva királyt szolgál kitartóan.

A legérdekesebb figura Niflheim kancellárja, Ardyn Izunia lenne, de ő legkevesebbet szerepeltetett karakter, pedig a rendkívül kifinomult, maníros stílusával és a sugárzó ravaszságával egy olyan kihagyott ziccer, mint ide Irak. Persze, valószínűleg a karakterrel találkozhatunk majd a videojátékban, ahol vélhetőleg kiteljesedik majd a karaktere – legalább is a trailerek alapján erre következtethetünk -, de azért illet volna kiaknázni jelleme lehetőségei már a marketing filmben is.

Következetlenségek, azok aztán vannak

A Kingsglaive-nek nem a komplexitást nélkülöző karakterisztikák hiánya a legnagyobb problémája, hanem a számos logikátlanság és következetlenség, ami nagyon lehúzhatja a narratív élményt. Elsőként szőrszált hasogatnék.

• Mit keres egy alternatív valóságban játszódó félig fantasy félig sci-fi világban egy Audi R8-as sportkocsi? A magyarázat egyszerű, az Audi támogatta a filmet, DE ATTÓL MÉG rémisztően környezet- és tájidegen. Ez még nem lenne akkora probléma, de az, hogy  az Audi gyakorlatilag elpusztíthatatlan, az már igen. A pár perccel korábban gépjárművet dobáló Glauca még csak megkarcolni sem tudja az Audit, sőt, az karcolja meg őt. 
• Mit keres egy repülő hajón egy irgalmatlan nagy polip, de inkább kraken? Amikor az ember azt várná, hogy kapjon egy végtelenül izgalmas kimenekítő-megszöktető akciójelenetet, abban a pillanatban japánosan túltolják egy random óriásszörnnyel, ami szintén nem lenne baj, de most komolyan egy 20 méteres föld-levegő polip volt a kreatív csapat egyetlen választása, aminek az ottléte megmagyarázatlan és emiatt, na meg a polipsága miatt is arcüreggyullasztóan indokolatlan?
• A főszereplők, miután rájönnek, hogy lenyomkövetik őket, miért nem szabadulnak meg rögtön a nyomkövetőtől? Miért kezdenek helyette inkább lelkizésbe, amely a sablonos „az kapja meg a hatalmat, aki megérdemli” és a már említett „a tesómat nem tudtam megmenteni, téged megfoglak” szövegekre épül?

S ha már a párbeszédeknél tartunk!

Bár a legtöbb esetben nincs nagy baj a dialógusokkal azon kívül, hogy a szereplők imádnak sablonokban beszélni (ami igazából annyira nem zavaró), de egy-két esetben egészen kínos diskurzust folytatnak. Ilyen például a két király  párbeszéde, amely valahogy így foglalható össze:

Mondok valamit, amiről tudom, hogy tudod, hogy mit tudok. Tudom, hogy tudod, amit én tudok, de tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy tudjuk egymásról azt, hogy tudjuk, amit a másik tud. Tegyünk csak megjegyzéseket arra, hogy tudjuk, amit tudunk arról, hogy a másik tudja.

Ahelyett, hogy a történet ezen pillanatában az írók kikerekítenének egy erőteljes kommunikációra épülő konfliktust, amelynek az alapja az egyenes és őszinte beszéd, inkább választották  a diplomatikus egymásrahugyozást, ami mellékesen ripacskodásnak is hat.

A másik ilyen kínos beszélgetés Nyx és az ősi királyok szellemei között történik meg. Ahelyett, hogy kaptunk volna egy szívhez szóló, megindító, a jövő védelmének fontosságát kihangsúlyozó könyörgést és egy vének tanácsára való bölcs királyt, ezek helyett kaptunk egy gyerekes, indokai mellett érvelni nem akaró kísértetkupacot, valamint egy besértődött, „dugd fel magadnak a hatalmad, inkább itt dögöljön meg mindenki, minthogy kérjek tőled valamit”-stílusú hólyagot. Persze egy újabb szlogennel és ezzel a tökösséggel megkapja a szükséges mágiát hősünk, de film legmeghatóbb jelenetének szánt pillanata gellert kapott és diszkurzív szélhámossággá vált.

Na de a felépített képi és látványvilág…

A fent leírt „apróbb” hiányosságokat tökéletesen ellensúlyozza az, hogy a Kingsglaive története dramaturgiailag igazából rendben van. Nem kiemelkedő, de szórakoztató. Mindemellett a motion capture technológiának és a kreatív világtervezésnek köszönhetően Olyan fotorealisztikus és jól komponált látványban lehet részünk, amely az összes rendezői és írói bűnt elfeledtetheti (legalábbis addig, ameddig nézzük)Insomnia városa rendkívül jól fésüli egybe a 21-ik század építészeti és öltözködési sajátosságait azzal a csipetnyi francia reneszánsz jellegzetességekkel, amiket a film beltéri és kültéri helyszínein, illetve a karakterek ruházatában felismerhetünk. Ami viszont sajnálatos: nem kaptunk többet Niflheim lényegében steampunk stílusú világából a film elején, illetve a végén megjelent hajókon és droidokon kívül.

Az akciójelentek rendkívül intenzívek. A filmben ezeket rendkívül okosan fokozzák az újabb Die Hardok és  A szállító gépjármű-zsonglőr szürreáljából egészen a megszokott japán monumentális harc-szürreálig. Csak úgy, mint minden japán, vagy kínai fantasy, sci-fi csatajeleneteiben, itt sincsenek fizikai szabályok. Roppant szemmelengető élményt nyújt a barokkos túlzású összecsapások, ahol a jófiú és a rosszfiú a repülő törmelékeken, vagy éppen a párhuzamosan küzdő óriások végtagjain ugrálva, éppen romba dőlő épületeken keresztül paskolja halálba egymást, miközben nagyon illogikusan a földdel egyenlővé teszik azt a várost, amelynek a védelmére, ki-ki a maga módján, de felesküdött. Bár a sok ugrálást és pofozkodást néha igen nehezen lehet követni, de ha a Matrix harmadik epizódjának utolsó összecsapását szerettük, ezt is bírni fogjuk.

Ami pedig szintén pozitívum lehet, hogy a Kingsglaive végre nem félig hajarcú, tipikus 40 kilós japán tinikkel/öröktinikkel dolgozik, akik egy 60 kilós, multifunkcionális, szétszedhető, péniszméret-kompenzáló groteszk  dimenziókkal rendelkező karddal hadonásznak nagyon professzionális igényességgel.  Nyilván azért sem ilyen karaktermodelleket kapott a film, mert a nyugati végen még mindig nehéz lenne azonosulni ezzel a karakterdizájnnal.

Viszont amit hiányolhatunk, az a szokásos cickó és fehérnemű villantás. Eltűntek a nagyon mély dekoltázsok, a roppant rövid szoknyák, forrónadrágok. A filmben feltűnő két hölgy japán médiatermékhez képest rendkívül szolidan öltözöttek.

Összegzés:

A Kinglsglaive Final Fantasy az írói és rendezői csetlések-botlások ellenére egy élvezhető, majdnem komolyan vehető CGI-film, amelyet, ha nem is másért, de a látványért mindenképpen érdemes egyszer megtekinteni azoknak is, akik nem ismerik és nem fognak sosem játszani azzal a videojátékkal, aminek a marketingelésére szolgál, és aminek az előzményét mutatja be. Szerencséjére nem esett abba a hibába, mint a 2001-es Final Fantasy: A harc szelleme, amely elvont és követhetetlen történetével sokkal inkább volt fárasztó, mint érdekfeszítő, és szerencsére nem lett egy csak a rajongókat kiszolgáló CGI-fergeteg, mint a 2006-os Advent Children, amely a Final Fantasy VII-nek volt egy kiegészítő története, de sajnos az alultáplált karakterek és logikai bakik behúzták a középszerbe. (Bár lehet nekem vannak túl nagy elvárásaim egy marketingfogással szemben).

De a közepessége ellenére a Kingsglaive szórakoztató urban fantasy, ami kellemes kikapcsolódást nyújthat arra az esetre, ha éppen nincs mihez nyúlnunk szabadidőnkben. A történet egyébként folytatódik a Brotherhood: Final Fantasy XV websorozatban, valamint a már megvásárolható, november 29-én Play Station 4-re érkező Final Fantasy XV-ben, ami reményeink szerint lezárja a sztorit.