Film

Assassin’s Creed – Fassbender sem képes megváltani a játékadaptációs műfajt

Az Assassin's Creed mozis verziója inkább feleltethető meg egy közepes DLC-nek, mint egy jól sikerült játéknak. Spoilermentes kritika.
Korábban a témában:

Nagyon kedvelem az eredeti Assassin’s Creed játéksorozatot. Ugyan mindegyiket végigvittem (igen, nekem, mazochistaként volt időm erre még egykoron), de nem gondolnám, hogy az eredeti trilógia után – két jobban sikerült epizódot kivéve – volt értelme folytatni a szériát.  Az Ubisoft végül a AC Syndicate-el küldte el a sorozatot egy hosszabb parkolópályára, mert látszólag a kiadónak minden eredeti ötlete elfogyott. Nem is rossz, hogy a széria pihenni ment egy-két évre, de a kiadó fejőstehene nem térhet teljesen nyugovóra, ezért egy marék ismert színész segédletével, és némi pénzzel elkészítette a játék filmváltozatát.

A 90-es évek videojátékos filmadaptációi azért nyúltak mellé szinte 100%-ban, mert az alapanyag nem volt elég erős, és a játékokban flow-ként működő „gameplay”-t sem lehetett átültetni, és a rendezők látszólag továbbra se találják a megfelelő arányokat és formát (Az utóbbi gondolatot egyébként jelen alanyunk is megerősítette bennem.) Gondoljunk csak a Mortal Kombat-filmekre, vagy a Super Mario-ra – egyik sem éppen az a fajta játék, amit a története vinne el a hátán. Ennek meg is lett az eredménye:  Silent Hill-ekkel, Doom-mal, Uwe Boll-lal „gazdagodtunk”, aki mára abbahagyta az adaptációk készítését. Nagy kár, mert jókat lehetett rajta röhögni, bár a pénzmosás nem annyira funny dolog, sőt, büntetendő.

Az Assassin’s Creed világa egy majdnem tökéletes alapanyag egy egészséges mozifilmhez, ehhez kétség sem férhet. A történelmi korokon átívelő évezredes sztori bárhonnan megfogható, elkezdhető, kifejthető, hiszen tulajdonképpen két pillérre, az asszaszinok és a templomosok közti ádáz harcról szól, sőt, a játék főszereplőiről (Desmond alteregóiról) egy konkrét élettörténetet is el tudott mesélni az Ubisoft Ezio személyében, ami azért arról árulkodik, hogy a világában bőven van szufla.

A film ezt az alapot fogja, és a legegyszerűbb módon, a lehető legnagyobb mértékben lecsupaszítva tálalja: a templomosok évezredek óta keresik az Éden Almáját, amely „ a végső kérdés a 42-re” – a szabad akarat szimbóluma, melynek átvételével a templomos frakció végleg eltünteti az agressziót a világból.

Sokat nyilván nem árulok el a rajongóknak azzal, hogy az alapjáték témájához a film egészen hű marad, ám minden másban nagyjából alulteljesít. A történet során Callum Lynch (Michael Fassbender) halálbüntetése helyett az Abstergo nevű kísérleti intézménybe kerül, ahol azokat a memóriaemlékeit vizsgálják, amelyek valahogy visszavezetnek minket az Éden Almájához, pontosabban Callum őseihez, a spanyol asszaszinokhoz.

A fiatal kutatócsajszi, Sophie (Marion Cotillard), illetve übergonosz édesapja, Alan (Jeremy Irons) igyekeznek megtalálni az agresszivitás „ellenszerét”, bár azt nem értettem, hogy miért így hívják azt, amikor látszólag még jobban világuralomra akar törni egy rend. Miért is kell nekik a mindent tudó alma, mikor ők ülnek a világ tetején, és miután évszázadok alatt elfoglalták az egyházat, és most a fogyasztás serkentésével tartják köd alatt a társadalom buráját? A világ urainak egy alma kell, és punktum.

A közel kétórás játékidő telis-tele van nem egészen körüljárt kérdésekkel, és a színészek sem tudnak brillírozni a középszerűségből. Michael Fassbender ugyan hozza az elvárható szintet, de azon kívül se valódi komolyságot, se lazaságot nem képes igazán megvillantani, bár ez valószínűleg nem az ő hibája. Az unalmas párbeszédek ezen mit sem segítenek, amelyek a film nagyobbik felében a modern korban fognak egy cellában elhangozni. Míg a játék ezeket a kérdéseket inkább fel sem teszi és a  múltban, az Anymus segítségével tágítja ki a világot, addig itt hosszadalmas „cutscene”-eket kapunk egy kísérleti intézmény falai között, ahol Cal egyre mérgesebb és elszántabb asszaszinné válik a semmiből, míg Marion Cotillard színésznőként rájön, hogy sokkal többre hivatott, mint egy buta adaptáció buta szereplőjének lenni.  A legrosszabb az egészben, hogy az ő motivációját a film legvégére egyszerűen már nem értettem, de ez lehet, hogy az én bajom. Sőt, a film majdnem minden kérdése megválaszolatlan maradt, a tapasztalt AC-fanok pedig már a felétől kitalálhatják, hogy mi merre fog haladni.

Cal őse, bizonyos Aguilar (akit természetesen ugyanúgy Fassbender játszik) a 15. századi Spanyolország egyik orvgyilkos asszaszinja, aki ismeri az Éden Almájának hollétét. Arra az igen fontos kérdésre, hogy valójában ki ő, milyen célok és szándékok vezérlik, hogyan került az asszaszinok táborába – ezek mind lógnak a levegőben. A film eseményei nagyjából teljesen aránytalanul csaponganak össze-vissza. Túl sokat kapunk a modern Abstergo börtönös-kamubölcselkedős jelenetekből, amely a már említett agresszióról, az emberi túlfogyasztásról, és a szabad akaratról akar konyhanyelven okoskodni, de semmivel sem jut előrébb.

Helyenként látványosak a múltban történő vagdalkozások, a meneküléssel egybekötött párharcok is, sőt, a CGI sem kimondottan csúnya, viszont végig zavaróan kontrasztos. Egy-két ismert mozdulat, a kötelező sas, vagy a „halálugrás” is megjelenik a vásznon (talán összesen kétszer), de a szimbólumok úgy vannak odadobálva a jelenetekbe, mint az éhező kutyáknak a velős csont – a gamerek úgy is lerágják az utolsó húst is róla, és megelégszenek majd azzal is. Ezen kívül a játékosok semmit nem kapnak a film közben, amitől igazán nekik szólna (ahogyan ez a WOW-nál hellyel-közzel működött).

Aránytalanul keveset kapunk mindabból, ami érdekes lehet az AC világában: hol van a város, hol vannak a fontos életrajzi pillanatok Aguilar életéből, hol vannak a fantasztikus dallambetétek, ami ezt a világot bejárja és magába szippant? Hol vannak az ismert történelmi személyek, amelyet ügyesen belefűznek a történelem sodrásába? Megkockáztatom azt is, hogy a spanyol főhős a legérdektelenebb az összes asszaszin közül, akit valaha ismerhettünk az eddigiek közül. Miért pont akkor érnek véget Aguilar pillanatai, amikor elkezdenének érdekelni a körülötte zajló események? Magyarázatként szolgálhat ugyan, hogy a film 150 perc helyett 110-re lett csupaszítva az utolsó időkben, de az is igaz, hogy nem akarnék egy újabb Macbeth-et végignézni Justin Kurzel rendezésében. Emiatt erősen vontatott, unalmas, és nagyrészt érdektelen kuszaságokba futunk bele, és inkább több kérdést vet fel önmagában, mint amennyit a végére megválaszol.

Mindezek ellenére a középkori ugrabugra nem lett egy értékelhetetlen adaptáció, ám legalább annyira lett középszerűen tucat, amennyire az utóbbi idők Assassin’s Creed játékai. Még azon is gondolkodtam, hogy „tolták volna fullba a kretént:”  csinálnak egy nagyon feszült kamaradrámát velős párbeszédekkel és néhány visszaemlékezéssel, vagy egy teljesen komolytalan akció-orientált kalandfilmet (á la Prince of Persia)? Nem, az Ubisoft a szokásos biztonsági játékot játszotta, minden csúszkát és potmétert középre állított, és egy aránylag gyorsan felejthető, közepes DLC-nek élheti meg a filmet. Vagy éppen olyannak, amilyen az eredeti és legelső játék volt – ha innen nézzük, a folytatás akár jól is el tud sülni, de erre azért nem vennék mérget.  A rajongók bizonyos pontjait ugyan élvezni fogják a filmnek, de nem hinném, hogy ezzel lenne megmentve a játékadaptációs átdolgozások sanyarú sorsa.

 Assassin’s Creed. Magyarul beszélő, amerikai-angol-francia akciófilm, 2016. Értékelés: 6/10

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.