Alien: Covenant – Ez a Halál már halva született

Meggyőződésem, hogy a Prometheus (2012) legnagyobb hibája, hogy Ridley Scott egyből egy egész szériát vizionált 1979-es klasszikusa előzményeként. Komolyan remek ötletnek tűnt, hogy az elmúlt 38 évben a két lábon járó halál szimbólumává váló xenomorfok eredetét, az életük megalkotói után az űrben kutató emberiség kalandján keresztül ismerhetjük meg. Csakhogy a teremtés filozófiai boncolgatása és a végeláthatatlan rejtélyzuhatag oltárán Scott feláldozta a valamire való karakterek és történet megírását, és ott hagyott minket egyetlen válasz és befejezés nélkül.  Egy szikrányi esélyt sem láttam arra, hogy az öt évvel ezelőtt hátrahagyott kérdőjelekre konzekvens megoldásokat kaphatunk ebben a filmben. Meglepő módon mégis ez működött legjobban az Alien: Covenantban.

A történet szerint a Covenant, fedélzetén 2000 mélyálomban lévő telepessel és maroknyi legénységével épp új otthonuk felé tart az űrben. Ám a véletlenek szerencsétlen összjátékának köszönhetően ráakadnak egy planétára, amely első ránézésre maga a Kánaán egy új kolónia számára. A csapat úgy dönt, hogy az új helyszínt választja eredeti uticélja helyett. A landolás után azonban hamar kiderül, hogy a paradicsom helyett csak a halál vár rájuk. Na meg a 10 éve eltűnt Prometheus utolsó túlélője, egy android.

Az elején, az események kimért építkezésével, a legénység körbejárásával, a film belerángat minket a nosztalgia édes érzésébe. Egyértelműen az Alient (1979) igyekszik erősen megidézni, és ez jól is áll neki. A földet érés után, a bolygó felderítése közben ügyesen építi fel a fokozódó pánikot, amely az első idegennel való „találkozás” során teljesedik ki. Ez talán a film legerősebb jelenete is. Végre úgy érzed, hogy otthon vagy, és ha eredeti ötletet nem is, de egy belevaló űrhorrort kapsz az idődért cserébe. Bármennyire önismétlő is, a feszültség magával ránt, és összeszorult gyomorral nézed, ahogy a xenomorfok sokadszorra is szétaprítják a szerencsétlen utazókat. Egyébként a bestiák szinte minden jelenete jól sikerült, az animációra egy szavunk sem lehet, a vér ezúttal tényleg patakokban folyik, testrészek repkednek, ennek így kell ma kinéznie. (Persze a negyven éve elkoptatott – nem vagy egyedül a szobában – klisék már nem tudnak meglepetéssel szolgálni, de tudjuk be inkább stílusjegynek).

Ugyanis az android magával hozza az előző rész hagyatékát is, és ezzel a film darabjaira hullik. A probléma az, hogy egyszerűen nem működik együtt, a klasszikus film végig feszült, és a Prometheus lassú, filozofikus történetvezetése. Egyre inkább elmerülünk a miértekben, de persze a xenomorfok sem adják fel jó szokásukat és igyekeznek minél gyorsabban minimalizálni a túlélők arányát. Ez ahhoz vezet, hogy a film dinamikája teljesen felborul. Egymást váltogatják hentelős és David oda kerüléséről diskuráló jelenetek, így sem az akcióban, sem a történetmesélésben nem tudsz rendesen elmerülni.

Pedig a sztori kifejezetten jó lehetne. A teremtésről és az élet értelméről való elmélkedések sokkal átgondoltabbak és érdekesebbek, mint legutóbb. Az előző részben nyitva maradt kérdésekből is nem egy magyarázatra talál. Sőt, esküszöm, még el is hittem egy kicsit, hogy Scott már a Prometheus írásakor kitalálta, hogy ide akar kilyukadni. David útja, és annak üzenete nagyszerűen lett végigvezetve egy meglepő és igen bátor végkifejletthez, ami nekem nagyon bejött, de biztos, hogy erősen meg fogja osztani a közönséget. Az androidból egy iszonyat érdekes karaktert sikerült építeni, ami nem csak a franchiseon belül, de sci-fi szinten is emlékezetes tud maradni.

Ehhez persze elengedhetetlen volt Michael Fassbender nagyszerű alakítása, pedig ezúttal duplázott is, hisz tudjuk, hogy minden hajó kötelező kelléke egy android, és ez alól a Covenant sem kivétel. Fassbender simán lehozott két robotot úgy, hogy minden egyes gesztusával érzékeltetni tudta a személyiségbeli különbségeket, amire igen nagy szükség volt a történet szempontjából is. Megkockáztatom, hogy a karakterek közül neki volt a legjobb dinamikája saját magával. (Csak az a furulyaóra, te jó ég!)

A többiekkel már más a helyzet, semmi érdekes nincs bennük, semmi különlegesség az eddig látottakhoz képest, de úgy érzem nem is sokat erőlködtek a megírásukon. Daniels szerepében Katherine Waterston nekem kellemes meglepetésnek bizonyult, de karaktere sajnos nem tudott több lenni egy sokadik Ripley utánzatnál. Billy Crudupra és Danny McBridera sem lehet panasz, az utóbbi által alakított Tennessee a legszerethetőbb figura az egész filmben, akinek tényleg szívből drukkolsz a túlélésért. Persze a legénység összes tagját az jellemzi a leginkább, hogy az életükért menekülnek. Először még viszonylag emberi reakciókat produkálva teszik ezt, de a történet előre haladtával egyre ostobább döntéseket hoznak.  Ez a film végkifejletében eszkalálódott igazán, mikor a szereplők mellett a cselekmény is egyre logikátlanabbá válik, csak hogy eljussanak a teljesen felesleges, utolsó akciójelenetig. Amire csak és kizárólag azért volt szükség, hogy legyen még egy apró kikacsintás az A bolygó neve: Halálra (1986) is.

Ekkor válik teljesen nyilvánvalóvá, hogy a rendező nagy, „én most aztán meghallgatom a közönség igényeit” dumája annyira volt elegendő, hogy xenomorfokkal dúsítsa fel az előző film sztori-maradékát. Egy percig nem gondolta komolyan, hogy majd most ő a régi filmek stílusában készít egy folytatást, de csak így tudta vissza édesgetni a közönséget, akit teljesen hidegen hagyott volna egy újabb Prometheus. Ez nagy baj. Kevesebb biztonsági játékkal és egy kis tökösséggel jó film lehetett volna ebből.

Mégis, valahogy a rengeteg hibája ellenére végig jól szórakoztam a kétórás mozin. Talán azért, mert várakozásaim ellenére nagyon jól kiegészítette a Prometheust, talán azért, mert régi rajongóként a nosztalgiafaktor nagyon elkapott. Az mindenesetre biztos segített, hogy minimális elvárással ültem be elé.