The Flash: 3. évad – Nyálban úszott

A harmadik évad nem kíván változtatni az első kettő formuláján. Barry elmondja, hogy ő a leggyorsabb élő ember a világon, aztán jön valaki, aki rohadtul gyorsabb nála, ezután elkezdődik a gyorsasági verseny sok dramaturgiai drifttel. Jelen évadban Zoom és Eobard Thawne helyett Savitarral, a kék neonfénnyel díszített, fantasy-páncélos speedsterrel kerül szembe Flash.

Jó, ezt még lenyeljük.

Ami eddig működött, azon miért változtassunk. Na, de ehhez hozzácsatolni amolyan húzószóként az egyik legjobb és legelismertebb Flash-sztorit, a Flashpointot, azért már éleződik a machete a szekrényben. A képregény-olvasókkal ezúton közlöm, annyiban kötődik a történet a Flashpointhoz, hogy Barry visszaszalad a múltba, megmenti az édesanyját Thawne-tól, ezzel megváltoztatja a jövőt, de az eredmény nem megfelelő. Mindenki utál mindenkit a csapatból, ezért Barry ismét visszafut, megengedi Thawne-nak, hogy megölje az anyját, hátha nem változik semmi, de bumm: Barry megtanulja, nem lehet csak úgy packázni az idővonallal.

A kapcsolati státuszok teljesen megváltoztak, ráadásul az időhullám, amit elindított, megszülte Savitart, meg a csatlósát, Alchemy-t, aki a Bölcsek Köve segítségével a Barry által megalkotott, majd eltörölt idősíkban létező metahumánokat próbálja rebootolni a harmadik évad történetének idősíkjában. Az évad első fele Alchemy legyőzése, és az idővonal megváltozásából eredő érzelmi problémákból való kifarolásra fókuszál.

Ennyi a Flashpoint.

Szóval Barry-nek ebben a megváltozott emocionális közegben kell ismét egy csapatot kovácsolni a barátaiból, hogy legyőzhesse az éppen ügyeletes ősellenségét. A harmadik évadban Wally West és az alternatív földről érkező Jesse Quick is csatlakozik a speedster-társasághoz, illetve kibővül a csapat egy új szereplővel, a Harry Potterben Draco Melfoyként megutált Tom Feltonnal, aki Julian Albert helyszínelő és metahumán szakértő szerepében csatlakozik a Team-Flash-hez. Tehát a régiek és az újak együtt próbálják megállítani az istenien gyors Savitart mindenféle sompolygással. Persze nem maradhat ki a csavar sem, amit nem írnék le, viszont teljesen kiszámítható.

A harmadik évad drámázós „műsorrácsa” a Flashpoint-hatás által megváltozott karakterek kapcsolati minőségéből indítja magát. Cisco nem szereti Barryt, mert Barry nem mentette meg a bátyját, Iris nem beszél Jo-val, Barry szerelmes Irisba, Iris viszont már nem szereti őt, legalább is nem tud róla, Julian utálja Barryt, mert Barry szarik bele a munkájába, Caitlin nagyon frusztrált, mert ő Killer Frost, szóval, mint ahogy azt láthatjuk, van min zsörtölődni. Ez a kapcsolati métely csak mérgezőbbé válik, amikor Barry közli, volt ez jobb is, még mielőtt nem csinált egy jelenváltoztatós hazafutást. Ezekkel a drámai momentumokkal igyekszik legyőzni Barry a fő- és töltelékgonoszokat. Alchemy mellett tiszteletét teszi Gorilla Grodd is, és még egy musical töltelék epizódot is kaptunk, ami nem tett jó a dolognak, megmondom őszintén.

Miért lett szörnyű az évad:

A bevezetőben erősen fogalmazok, az olvasók akár azt is hihetik, egy olyan írja az évadkritikát, aki zsigerből utálja a tv-s Flasht és kényszerből nézte végig a harmadik évadot. Nem igaz. Legalább is az előbbi biztos nem. Szerettem a Flash-t, szórakoztató, kedves kis szuperhős-sorozat, ami saját dramaturgiai identitását valahol a szuperhős-filmek és a családi fél-szitkomok közé próbálta meg behelyezni. Ott a Team Flash, édes, kedves, szerethető karakterekkel, akikkel szívesen barátkoznánk, beszélgetnénk. Sikerült felépítenie az évadok alatt azt, hogy a hetente megjelenő epizódokban feltűnő karakterek a barátaink is, akiket szeretünk hallgatni, jókat mosolygunk, amikor heccelik egymást.

Kikapcsoló, néhol üdítő. Ehhez persze hozzácsatolták a szuperhősös, útkeresős karakterdrámát, a cselekményt (töltelékkel együtt) nem mellőzve az ebből kihagyhatatlan csavarokat, amitől jól rágerjedtünk a következő epizódra.  Első évadban működött, második évadban Flash elcsúszott a szappanopera-banánhéjon, és már előre látható lett a nagysebesség miatt bekövetkező ordas nagy taknyolás.

A harmadik évadra pedig lám-lám, ez a dolog be is érett. Barry jött, látott és taknyolt egy nagyot, a szájából pedig kirobbant a megannyi szilánkra bomló, sokká szaporodott nyálrepesz. Leszögezném: nincs bajom az érzelmekkel, szeretek meghatódni, de azt intelligensen, elegánsan. Mit ront a harmadik évaddal a Flash? Hát a dráma sulykolását, de azt bicskanyitogató módon. Egyes jeleneteknél egyenesen vártam a táblát, ami kiadja a közönségnek az ukázt: „most sírj!”. Bevallom, kicsit mellkason vágott, hogy a 23 epizód megpróbált úgy kezelni, mintha egy 11-12 éves tinilány érzelmi világával rendelkeznék (ami azért is bántó, mert tudom magamról, hogy legalább 16 évesével biztos, hogy rendelkezem). Gyakorlatilag minden szituáció azért volt a sorozatban, hogy abból egy újabb közhelyes érzelmi-konyhabölcsesség tudjon kifordulni, majd elcsattanni. Ez egy idő után annyira frusztráló lett, hogy az évad vége felé minden epizód után el kellett mennem zuhanyozni, mert merev nyálas lettem a képernyőből ömlő hiszti és rinya miatt.

Az értelmező szótárban „inkonzisztens” szó mellett immáron odakerülhet a teljes Team-Flash tevékenysége is, hiszen a csapat tagjai az évad történetfolyama alatt egyszerűen képtelen valós, logikai döntéseket meghozni. Helyettük közhelyes érzelmi szlogenek puffogtatása történik nagy erőkkel, nem beszélve a már 20 évvel ezelőtti is klisének számító beállításokról. Legjobb példa az évadból – félspoiler következik – az egyik haláleset. Fekszik a kimúló fél a földön, Barry, aki nagyon gyorsan fut és fél perce alatt se (!) érne a kórházba, tartja a haldokló fejét a karjaiban.

Ahelyett, hogy bevinné a kórházba nagyon gyorsan, inkább hagyja megdögleni, csak azért, hogy elcsattanjon a „Mond meg neki hogy…” egysoros, majd kegyetlenül lanyha színészi játékkal becsukódnak a szemek, mindenki „nózik”, mindenki sír, jelenet vége. Ez elmegy egy halandókat felvonultató filmben, de egy szuperhősről szóló sorozatban, ahol történetesen a főszereplő hipergyors, nem, ott nem. A dráma így teljesen hatástalan, viszont amit látunk, karakterisztikai megközelítésből tragédia. Az egész évadban úgy viselkedik, úgy gondolkodik mindenki, mint a szellemi értelemben vett legsötétebb horrofilmek főszereplői. Ők azok, akiknek ordítjuk, hogy „ne, ne menjél oda be, nézz a hátad mögé, ne, ne nézz be az ágy alá, a szekrénybe se”. Felháborító, ahogy a sorozat minden mozdulata azon van, hogy minket meghasson és ezért kutya módon lemegy szapannoperába.

Ez csak az egyik negatívuma az évadnak. A másik az időutazás. Sokszor elmondom, leírom a témában, hogy időutazással, jelen és jövőváltoztatással foglalkozó történetek megírására vállalkozni nagyon veszélyes dolog. Ha nem a megfelelő elánnal állunk neki, nem olvassuk el a nagy elmék paradoxon-elméleteit, nem járunk utána, nem gondoljuk végig a dolgot, megeshet, hogy egy szemöldök és homlokráncolós moslékot dobunk a családi asztalra, amiben valaki időutazott, folyamatosan változtatja az idősíkot, de valahogy mégis minden konstans és emiatt teljesen értelmetlen.

Nos, mint ahogy a második évadban, úgy a Flash harmadik évadában is minden elméleti tudományos elképzelést mellőzve történik az idővonal változtatás, ami persze és természetesen arra a megszokott panelre fut ki, hogy a jövő megváltoztathatatlan, mert minden cselekvésünk-függetlenül attól, hogy tudjuk mi vár ránk–azt a jövőt szolgálja, amit mi megismertünk. Ezzel sem lenne probléma, hiszen ez egy alapelképzelése a dolognak, ezt a legkönnyebb kivitelezni egy filmben és pont ezzel is futnak aknára a sztorit feldolgozók, mert mindig belepakolnak valamit, ami miatt – ha logikusan levezetjük – nemcsak, hogy meg kellene változnia a jövőnek, de a jelenlegi bemutatott szituáció is semmisség kellene, hogy váljon.

A Flash harmadik évada megteszi azt, hogy látványosan nem helyezi bele azokat a cselekvéseket, reakciókat, ami például megoldást jelenthetne a megismert időutazásból eredő problémára. Ez azt eredményezi, hogy ülök az epizód előtt, én látom a megoldást, a barátnőm látja a megoldást, ott az asztalon, kézenfekvő, de a sorozatban senki sem lépi azt meg. Minek a javára? Hát a dráma javára. A harmadik évadból arra következtethetünk, hogy az írók egyszerűen elnagyolva és módfelett lustán, hatásvadászattal próbálták növelni a sorozat súlyát, és egy cseppet sem zavarta őket az, hogy hát ez így nem lett túl következetes.

Végszó: