A Pixar 2006-ban szokásához híven elborult ötlettel állt elő. A Verdák élő-lélegző járművek által benépesített világa alaposan kikezdte az egzisztenciális kérdésköröket, na meg bemutatta Villám McQueent, a kezdetben öntelt, feltörekvő versenyautót, akinek jobbik énjét végül Kipufogófürdő békés lakosai csalogatták elő. A kissé unalmas, ugyanakkor gyönyörűen animált első rész után öt évvel, 2011-ben érkezett meg a Verdák 2., amit azonban jobb is elfelejteni. A gagyi kémkaland szinte minden listában a Pixar mélypontjaként, sereghajtóként van jelen. Érthető, hogy a neves animációs stúdiónál nem akarták ennyiben, ilyen rossz emlékezettel helyben hagyni a franchise sorsát. A szériát trilógiává bővítő harmadik epizód pedig végre meghozza azt a filmélményt, amelyet jó eséllyel a legtöbben már tizenegy esztendővel ezelőtt vártak McQueenék történetétől.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az idő múlik. Nem fékez, de még csak nem is lassít soha. Ahogy Villám McQueen sem. Ám ennek ellenére a körpályák nagy népszerűségnek örvendő bajnoka mégis azt veszi észre, hogy az új korszak követei maguk mögé utasítják. A jó ideig verhetetlen bajnokautó egyik versenyről a másikra a nagy öregek táborában találja magát, azon versenyzőgenerációban, amelynek képviselőit a szervezők szépen sorban lecserélik a sokkal modernebb, alaposan feltuningolt, szimulátorban edződött brutálgépekre. Az ifjú titánok közül Vihar Jackson alakja emelkedik igazán toronymagasra, úgy fest, ő lesz az, aki a hosszú uralkodás után végül letaszítja trónjáról McQueent.
Villám azonban nem adja fel ilyen könnyen. Rendelkezni akar sorsa felett, ő maga akarja eldönteni, hogy mikor száll ki, így azért, hogy legyőzze Jacksont, új edzésformákat próbál alkalmazni, és korábban nem ismert szövetségeseket szerez.
HIRDETÉS
Körök százait leteperő, pofaszaggató sebességgel száguldó versenyautók, a dicső győzelem, ami a fiatal bajnokjelölt szemei előtt lebeg, a padlógáz alatt szakadó aszfalt sikolya és a székébe tapadó néző, aki ezt a lélegzetelállító élményt ráadásul egy animációs film nézése közben éli meg. Na de nem 2006-ban. Az első Verdák-film valami egészen másról szólt. Habár az alkotók a versenyjelenség magvából csíráztatták ki a történetet, és a Szelep-kupáért vívott küzdelem adta meg a cselekmény kereteit is, a vezérfonál mégis egy ettől különböző oldaláról ragadta meg Villám McQueen karakterét. Ez nyilván sokaknak tetszett (a gyerekek persze imádták a beszélő autókat), ám azok, akik a lényeget egyértelműsítő előzetes ellenére menő versenyfilmet akartak látni, talán csalódtak egy kicsit.
Azonban most megérkezett a történet, amelynek elmesélésére a Verdák-franchise kezdetek óta hivatott. Száguldás, bajnokság, felkészülés, csapatmunka és összetartás, valamint rengeteg küzdelem a versenypályán és azon kívül egyaránt. Harmadszorra végre azt kapjuk ettől a sorozattól, amit igazán várunk is tőle. Érzelmekkel és ütős látványmomentumokkal átszőtt, kemény, tökös sportfilmet.
És ez a sportfilm könnyen lehet, hogy nem tökéletes… nem, igazság szerint messze nem az. De minden másodpercéből árad a lelkesedés és a szívvel való alkotás benzingőzös beütéssel vegyes illata. Természetesen rendre megjelenik a zsáner összes jól ismert sablonja az először leküzdhetetlennek tűnő akadállyal szembesülő főhőstől kezdve az edzőmontázson és a bölcs tanár alakján át a nagy fináléig, amely során persze már nem csak egyszerűen győzelemről vagy vereségről van szó, hanem valami sokkal többről.
De miért is zavarna ez minket?
Lehet, hogy magunkban megjegyezzük, hogy kissé klisés az alkotás, de ezek a jól ismert elemek nemes egyszerűséggel elengedhetetlenek, ha sportfilmről van szó, és amíg a készítők jól alkalmazzák őket – márpedig Brian Fee rendező és csapata remek munkát végeztek -, addig egy szavunk sem lehet. És azért, meg kell hagyni azt is, hogy a sablonosságból egy ponton előnyt is kovácsol a Verdák 3., hiszen amikor már azt hinnénk, egy újabb jól ismert konfliktuselvarrási módozatot látunk húszezredjére is manifesztálódni, a forgatókönyv húz egy akkora fordulatot, amelynek hatására egy ideig talán még levegőt sem akarunk venni. Kezdetben még bugyutának is tűnik a dolog, ám aztán igazi pixaros, őszinte és megindító momentumegyüttessé növi ki magát, és mire megérkezik a stáblista, tudjuk jól, hogy ezt bizony pontosan így kellett megírni. Mert így működik igazán jól.
Még azt is el lehet képzelni, hogy a Pixar zsenijei szándékosan vártak az ízig-vérig sportfilm tematikával a harmadik részig, hiszen így a recept még legalább a franchise saját kontextusában nem hat elcsépeltnek, és ezáltal a főhős megmutatható egy egészen új oldaláról. Egy olyan szemszögből, amelynek feltárulásához szükség van az idő múlásának kivárására.
Mert Villám McQueen megöregedett.
Igen, nem a régi már. Vagyis de. Pontosan a régi. És ez a baj, úgy fest, ezért nem lesz képes felvenni a versenyt Vihar Jacksonnal és az általa képviselt új generációval szemben. Ugyanakkor Villámról a történet útmutatójának hiányában meg nem mondanánk, hogy benne jár a korban. Ugyanannak a pörgős, szeleburdi, száguldásra vágyó versenyautónak tűnik, aki korábban volt. Amolyan fiatal lélek öreg testbe zárva.
Meg kell említeni, hogy ezen a ponton kerül elő a Verdák-történetfolyam legjelentősebb logikai buktatója, az autóvilág lakóinak öregedési folyamatai és a gépkocsi-halandóság keresztmetszetében megjelenő problémakör. Ezek azok a kérdések, amelyekre láthatólag még a készítők sem találtak nyugodt szívvel felvállalható választ. Viszont ezt a felvállalhatatlanságot legalább felvállalják, hiszen egy kicsit önmagukat is ostromolják, amikor az eltávozott Hudson dokiról kérdezősködő párbeszédet írnak filmjükbe. Mi történt vele? Nem tudjuk. De már nincs.
Helyette azonban vannak mások. Az ezúttal legszimpatikusabb fényében tündöklő McQueen parádéztatása mellett az alkotók mernek újítani a karakterek felhozatalán. A régi ismerősök is tiszteletüket teszik, de jóval kisebb dózisban. Matuka csupán ízesítő jelleggel van jelen, néha viccelődik egyet, majd suhan is tovább róla a kamera, hogy a néző többet foglalkozhasson a főhős újdonsült személyi edzőjével, a jó kedélyűnek tűnő, de valójában lelki válsággal küzdő Cruzzal. Az amúgy nőnemű figura mesterien szlalomozik a cselekményvezetés hepehupás versenypályáján, hogy általa egy ponton teljesen új értelmet is nyerjen a film története, ami immáron nem csak versenyzésről és kitartásról, hanem önbizalomról és áldozathozatalról is mesél.
A bölcs tanítómester, Füsti karakteréből valamivel többet is el tudnánk viselni, főleg, hogy egészen nagyszerű szereplőről van szó, aki mellett persze Vihar Jackson, a Rocky IV-ből ismert Ivan Drago és a Rocky Balboa Mason Dixonjának sajátos kombinációjaként érvényesülő ellenfélfigura is szót érdemel. Megjelenik továbbá Sterling, McQueen új pártfogója az üzleti oldalról. Rajta keresztül szerepet kap a versenyző-szponzor kapcsolat szövevényes rendszere is, bár azért meg kell jegyezni, ez a vonulat mintha kissé félkész állapotban került volna be a kész filmbe.
A Pixar, mint a 3D-s komputeranimáció úttörője, mindig nagy elvárásokkal szembesül a látványvilágot illetően. Szerencsére sosem érezhető, hogy zavarba jönnének, elfogadják, hogy ami kiszabadul műhelyükből, az nem lehet ronda, és kész (oké, a 2015-ös Dínó tesónál megremegett a léc, de ennyi azért belefér…). A Verdák 3. is hozza a várt színvonalat. Az animáció nagyon szép, megkapó tájképekkel, jól mutató karakterkidolgozásokkal és lenyűgöző színvilággal egyaránt kecsegtet. Na meg azok a jelenetkoreográfiák! Lehet bőszen sorolni az emlékezetes manővereket Villám megrázó balesetétől kezdve a szimulátorjeleneten át a hihetetlenül látványos roncsderbiig. Igen, a Verdák 3. jól néz ki!
Azért ha valami, akkor ez megjósolható volt. Viszont az első rendezését jegyző Brian Fee szerencsére egyéb frontokon sem hagy cserben bennünket. Villám McQueen harmadik kalandja megkapó döngetés a győzelem felé, olyan élmény, amire vélhetően jó ideje várnak azok, akik egyaránt szerelmesei az animációnak és a sportfilm zsánerének.
