Film

Halottak mészárolnak szörnyeket Japánban

Szaniszló Róbert
Szaniszló Róbert

2017. 08. 10. 08:44

A 2000 és 2013 között publikált, csak japánban 15 millió eladott példányszámot a háta mögött tudható Gantz címet viselő manga sci-fi képregénynek 2016-ban elkészült CGI anime adaptációja a nem manga és anime rajongók számára (mint például én) olyan lehet mint pár, otthon megivott dugi pálinka után egy házibuliban ébredni öledben egy sztriptíztáncosnővel: nem tudod, mi történik, de tetszik, amit látsz.
Korábban a témában:

A filmben látott (!) történet szerint Japánban működik egy nagy fekete, gyöngyszerű gömb, amit az ismerői “Gantz”-nak hívnak. Kerek barátunk öntudattal és speciális tulajdonsággal rendelkezik: képes visszahozni embereket a halálból, hogy majd azokat beintegrálja egy „játékba”(igazából nem játék, mert minden a történet létező világában történik), melynek célja: az összes ellenség likvidálása a megadott idő alatt. Amennyiben ez nem történik meg, a már meghaltakból verbuválódott csapat meghal…ismét…végleg. A csapattagokat Gantz egy speciális képességekkel felszerelt spandex ruhával és fegyverrel látja el, hogy azok képesek legyenek legyőzni a groteszk szörnyekből álló vérszomjas ellenséghadat. Viszont ha a terepen elesnek, elesnek végleg. A „játékosok” pontokat gyűjtenek, ha valamelyiküknek sikerül egy 100-ast gurítani egy ostrom alatt, bónuszt kérhet Gantztól. Három bónuszlehetőségből választhat a delikvens: kérhet menőbb, jobb szerszámokat, feltámaszthatja egy elesett bajtársát, vagy kérheti a játékból való menesztését, és a civil életbe való visszatérését. Ebben a játékban találja magát Masaru Kato, aki egy késelés miatt veszti életét egy szomorú éjszakán Japán egyik metróaluljárójában. Csapata nem éppen a leghatékonyabb tagokból áll: egy öntelt tinidzsérből, egy szexszimbólum színésznőből, na meg egy öregemberből. A főhős érkezése után Gantz rögvest közli is a feladatot: eliminálni a hordát, és vezérüket, a „bosst” két óra alatt. A játék elkezdődik.

A sztori jelentős része Oszakában játszódik, és szólna a hősiességről, a csapatmunka szépségéről, szükségességéről, bajtársiasságáról, az ártatlanok és az élet védelméről, a felelősségvállalásról, az önzetlenségről, a bátorságról. Kár, hogy nem szól, csak úgy mutatóban, „hoztam is meg nem is” alapon, ámbár meglepő, de ez egyáltalán nem nagy baj, csak néha tényleg kicsit kínos a lelketlenséget elfedni hivatott akciódráma. Mert az egész film igyekszik roppant nagy drámai ülepet keríteni az eseményeknek, zenével, könnyekkel, vérrel, nagy szavakkal. Viszont a rövid játékidő miatt kibontakozni nem igazán tudó narratívát ez eléggé beizzasztja. Azonosulni nem tudunk személyekkel, célokkal, motivációkkal, semmilyen empatikus kézséget nem aktivál. Elnagyolva és kiszámíthatóan közvetíti azt az őrületet, amin keresztülmegy a főhősünk, akiből a sztori a végére legendát kreál. Ennek ellenére a film szimplán képes varázsolni, és a titka nagyon egyszerű: kreativitás és a látvány. A főszereplős srácok eszköztámogatás keretében egy különleges képességű, emberfeletti állóképességet és erőt kölcsönző spandexben „bolondoznak” az ellen között, valamiféle mikrohullámvető fegyverekkel, amik ezért sokkal érdekesebbek, mint a megszokott pjú-pjú lézerágyúk.  Nincsenek repkedő plazmacsíkok, töltények, csak a hirtelen felrobbanó fejek, vagy vérmedencévé taglózó neondiszkoszok és testrészeket el- és leteleportáló huzalok.

Az anime nézése közben nagyon el kellett gondolkodnom, hogy ez most egy japán trash, vagy én vagyok túl sznob ahhoz, hogy ezt úgy értékeljem, ahogy azt kellene, pedig nem ez az első animém. Senki ne értsen félre, negatívnak hatnak a hangvételem, de teljesen pozitív élménnyel a hátam mögött írom a sorokat. Akárhányszor utamba akad egy ilyen darab, mindig rácsodálkozom arra groteszk és abszurd zsenialitásra, nemkülönben arra az elfojtott, de nagyon óvatosan és mérsékelten kipörsenő szexualitásra, amik sok esetben a japán filmekben, videojátékokban, rajzfilmekben megjelennek. A Gantz:O egyáltalán nem kivétel. Csak úgy, mint az animék (legalább is egy bizonyos százalékuk) ez is bemutatja mennyire szép is az a fajta ötletesség, amivel lényegében torz és néha elborultan beteg dolgokat teremtenek a készítők. A szörnyellenségek a „szokásostól” kulminálódnak a „mi az isten, ez most komoly?”-ig. Csak hogy szemléltessem: az egyik lényünk egy öregember formájában jelenik meg először, ami egy kis fojtogatás után tovább evolúcionál rengeteg nagymellű, meztelen nővé, akik egymásba csavarodva fojtják meg a korántsem szimpatikus mellékszereplőt. De itt nem áll meg az a vonat, amin nincsen fék, mert ez a sok nő, mint agyag a szobrász kezében egy nagy, olyan 5-6 méteres nővé gyúródik össze (természetesen a testét láthatóan meztelen nők teste alkotja), ami felböffenti a megfojtott pára fejét.

Nem igazán tudtam már hozzászólni a látottakhoz, így tovább lapoztam fejben, és figyelve a részletekre, rá kellett jönnöm, hogy ezek a groteszk külsejű (egyébként japán videojátékokban, rajzfilmekben is fel-fel tűnő figurák) lények a maguk módján egy olyan magas kreatív szellemi munkára mutatnak rá, amit csak irigyelni lehet. Ebben a történetben egy rahedli szörny jelenik meg, s mind-mind egyedi és roppant részletes, a részletességben pedig nagy szerepet játszik a profi CGI, ami ugyan még nem fotorealisztikus, de mindenképpen patent és élvezhető, olyan amit szívesen nézünk. Lassan tényleg valóssá válhat a jóslat: ahogy a papírsajtót lecseréli az online, úgy cseréli le a színészeket a digitális karakterekre.

Ami viszont sajnálatos, hogy a játékidőbe beletuszkolt látványos akció nem igazán ad teret az érdemes gondolatoknak, arról nem is beszélve, hogy nem magyaráznak meg a látottakból semmit sem. Ez kényelmetlen, mert Gantz:O felkelti az érdeklődésünket.Nincs mélyebb súlya a konfliktusoknak, nem érezzük egyik karakterben sem a halál utáni szörnymészárlós élet pszichológiai nehézségeit. A történetben megjelenő nagyon kemény tagokból álló másik “játékos csapat” funkciója sem más, mint hogy bemutassa a lécet, amit a főszereplőnek meg kell ugrania. A párbeszédek szinte sablonos lényegtelenségek, olykor infantilisek. A főszereplő és a csinire animált csajszi között egy olyan dialógus robban el megismerkedésük alkalmával, hogy egyszerűen nem láttam át a kommunikációs célját, sem a megbúvó üzenetátadó stratégiát. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor valaki mesél egy viccet, mindenki nagyon nevet, csak én ráncolom a homlokom, mert nem értem, mit hallottam. A kommunikációs katyvaszból kibontakozó kvázi szerelmi szál pedig felesleges és erőltetett, látszik, hogy csak azért tuszkolták bele, hogy emelje a drámai tétjét a cselekménynek.

Viszont ezek a problémák valahogy nem ártanak ennek az animációs filmnek számomra érthetetlen módon. Bár történetből nem tudjuk meg az okokat, a miérteket, a hogyanokat, nem értjük az egészet, de egy idő után nem is akarjuk, mert földhöz vágnak minket az olyan abszurd jelenetek, mint a letépett lábú srác odakúszva még megfogja leányzó kezét, akinek deréktól lefelé hiányoznak a testrészei, s ezt nem restell kiemelni a film. Vagy éppen letaglóz minket a műfajra jellemző barokkos akció-monumentalitás, ami még mindig szórakoztató. Sokan láttuk már mi is ez: több emeletes dolgok ütlegelik egymást, vagy a konfliktus két fele pattog a levegőben úszó hatalmas törmelékeken, miközben ütik egymást, vagy ezeknek a keverékre indokolatlanul és haszontalanul méreten felüli, kardokkal, fegyverekkel. Nos, itt a kicsit Pacific Rimes, méretes robot a méretes szörny ellen kompozíciót látták megfelelőnek a készítők, ami majd átmegy „kicsibe”, és földig érő kezekkel, és két jakfej méretű bicepsszel feszülnek egymásnak, s akkor még nem is beszéltünk a több gallonnyi vérről, ami elfolyik a másfél óra alatt.

Összegzés:

Véres események egy halmaza, ami eposzi akar lenni, nem az, de rá lehet bólintani: a másfél órát megérte. Magyarázatok nélkül, és a klisés drámadinamika miatt nincs több értelme a sztorinak, mint csupán annyi, hogy józanparaszti linearitással, megfelelően rövidre nyírva, nem rabolva az időt, megmutatott valami érdekeset, amire holnap ugyan már nem emlékszünk, de amikor néztük, akkor kikapcsolt, szórakoztatott. Viszont ami sajnálatos az az, hogy az ötlet, az elképzelés rendkívül rugalmas, bővíthető, kiváló alapanyag egy komolyabb történethez. Kár, hogy inkább egy gyors „animációs szemkufircra” pazarolták és nem maxolták ki a lehetőségeket. Hacsak a filmet nézzük, a történet erősen alibi, utána olvasva viszont már szebb, jobb, citromillatúbb, de sajnos a másfél órás látványorgiában ez nem igazán érezhető. Ámbár a laikus, és mangából kiműveletlenebb fejek (kéretik a véleményemet ennek tekintetében kezelni) is felismerhetik, hogy kétségtelenül lehetőségek tárháza Gantz, ami csupán a kiaknázásra vár.

Gantz:O, japán sci-fi animációs film, 2016, 1 óra 35 perc. Értékelés: 7/10 raptor

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

A 10 legjobb Star Wars-sztori

A nindzsák ingyen játszanak

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.