2013-ban vette kezdetét a BBC America erőteljes sodrással operáló sci-fi thriller sorozata. Az első néhány epizód során egyértelművé vált, hogy az Orphan Black a klónozás témakörét fogja körbejárni. A készítők hatásos történetvezetési metódusa és a főszereplő Tatiana Maslany játéka négy közel tökéletes évadot eredményezett. Most pedig lezárult az ötödik, az utolsó felvonás is. Vajon a végjátékra is sikerült megtartani a magas színvonalat? Évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az ötödik évad kezdetén nagy a káosz, hiszen az előző szezon durva fináléjának utóhatása ekkor még javában tombol, ám kicsivel később már érzékelhetjük, hogy a vihar utáni, és egyben vihar előtti csend teret hódít magának, az utolsó játszma sakktáblája pedig formálódni kezd. Mindenki készen áll. Jöjjön hát a világhírű Clone Club történetének utolsó fejezete!
A Dyad óriásvállalat fedésében működő neolúció futurisztikus kísérletei nyomán megszülető Leda projekt klónjai közül egy maroknyi különleges nő, Sarah, Cosima, Helena és Alison (mindannyiuk a csodálatos Tatiana Maslany megformálásában) a közelmúltban mindent elkövettek azért, hogy megmeneküljenek félőrült alkotóik önzősége és kegyetlensége elől. Ám most rá kell jönniük, hogy az utolsó csatát a szörnyeteggel szemtől szemben fogják megvívni. A Dyad ráteszi kezét Sarah kislányára, Kirára (Skyler Wexler), a sejtregenerációs áttörés vélhető kulcsára. Azért, hogy megmentsék őt, Sarahnak és szövetségeseinek komplex, agyafúrt tervet kell kieszelniük.
HIRDETÉS
Az Orphan Black az utóbbi évek egyik legjobb, legpörgősebb, legérdekesebb sorozata.
Ez részben annak köszönhető, hogy a készítők nézőbarát, de mindig okos módon viszonyultak eme különleges történet elmeséléséhez. A sorozat most, az utolsó felvonás sodrásában is megőrzi ezt az értékes attitűdöt. Az Orphan Black ezúttal is intelligens, de nem okoskodó. Szövevényes, de nem túl bonyolult.
Nem nagy meglepetés, de az első két évad mesteri tökéletességének szintjét ez a szezon sem éri el, ám ez nem baj, hiszen nem utolsósorban pozitívumként említhető az is, hogy a készítők nem korábbi sikereiket próbálják reprodukálni, nem követik el a klónozás bűnét, úgy, ahogy tették azt antagonistáik, hanem arra fókuszálnak, hogy méltó, ügyes lezárást adjanak az eposzi történetnek. Ez sikerül is. A titkokról lehull a lepel, érkezik néhány jól hangolt fordulat, az érzelmi szálak pedig remekül megtalálják helyüket az összképben, sőt mi több, az alkotók még az explicit vizuális tartalomtól sem riadnak vissza.
Ráadásul, habár az évad nézése során nem tűnik annyira egyértelműnek, hogy számíthatunk rá, végül a katarzis is megérkezik a széria történetének egyik leggyönyörűbb jelenete által.
Ahogy az összes többivel, úgy ezzel a képsorral is azt mondja az Orphan Black, hogy az élet utat tör magának. Mert az emberi létezés annyira komplex, a személyiség olyannyira egyedi és bitorolhatatlan, hogy azt nem képes irányítani vagy uralma alá hajtani semmilyen tudományos manipuláció vagy genetikai kísérlet. Hiszen végső soron ez a produkció mindvégig a klónozás és az emberkísérletek etikai vonatkozásairól szólt, nagyszerű thrillertöltettel jelenítve meg ezt a vonalat, na meg arról, ahogy hőseink a neolúció multijának modern kori, biológiai alapokon nyugvó rabszolgatartási törekvései ellen küzdenek.
A Dyad, a klónozás úttörője, egyben a sorozat az évadok előrehaladtával egyre kevésbé arctalan, negatív színezetű óriásvállalata még sosem tűnt annyira közelinek, mint ebben az szezonban. A neolúció sarokba szorítja Sarahékat, akik így kénytelenek legalább a látszat kedvéért együttműködni, az ellenséggel egy ágyba bújni. Ennek köszönhetően most mélyrehatóbban is megismerhetjük a baljós energiákat sugárzó futurisztikus tudományos csoport világát. Ez egy ellentmondásos környezet. A jó szándék és az emberi érdek előnyben részesítése áll folyamatos harcban az önzőséggel és a gyarlósággal, miközben a súlyos veszteségek felett szemet hunynak a vezérek, akik, bár talán korábban még hittek a nemesebb eszmékben, most már csak saját hasznukat, saját rongy életüket teszik az első helyre, a dobogóra, amely alatt felőlük minden és mindenki pusztulhat.
Mindeközben a kis Kirának kimagaslóan fontos szerep jut. Persze eddig is lényeges alakító tényezője volt a történetnek, hiszen miatta vált Sarah züllött csavargóból felhergelt anyaoroszlánná. A korábbi, túlnyomórészt érzelmi katalizátorszerep után azonban most már a konfliktus veleje is a kislány egyedi genetikájától függ, ő az, aki jelenlétével megszabja a feleknek, hogy azok milyen módon folytathatják nagyszabású játszmájukat.
Nagyszerű a történet, helyén van a mondanivaló, és szinte szusszanásmentes a tempó, ám ahogy a korábbi évadokban, úgy most is máshol keresendő az Orphan Black igazi ereje. Hangyányit sem pirulok el, és a legkisebb bizonytalanság sem férkőzik a tudatomba, amikor leírom és ezzel együtt kimondom, hogy az, amit Tatiana Maslany csinál Sarah Manning és az összes többi klón szerepében, minden idők egyik legnagyszerűbb filmszínészi teljesítményeként említhető. Manapság, amikor hihetetlenül soktényezős a mozgóképes verseny, csínján kell bánnunk az ilyen szuperlatívuszokkal, de ha valaki, akkor Maslany megérdemli, hogy piedesztálra emeljük.
Nem újdonság, hogy egy színész több karakter bőrében egyszerre van jelen, de a profizmus, amivel ezt a merész rendezői és narratív húzást kezeli a sorozat már ötödik éve, az egyszerűen lenyűgöző.
És miközben nézzük a főhősnő önmagával közös jeleneteit, teljes mélységig hajolva tisztelgünk, mert tudjuk, hogy ilyet nagyon nehéz összehozni. Rendezői, és színészi oldalról egyaránt. De a készítők végig stabilan tartják a gyeplőt, Maslany pedig megbabonázóan gazdag eszköztárral alkot meg hét teljesen különböző karaktert, akiknek viszontagságait nézve szinte egyszer sem merül fel bennünk az, hogy amúgy ugyanazt a hölgyet látjuk parádézni az összes karakter bőrében. Vége a sorozatnak, szóval remélhetőleg most már tényleg megérkezik a Golden Globe-díj Tatiana Maslany polcára.
Mert jár neki, hiszen ő az, aki nem csak szívvel-lélekkel, hanem saját testével, mimikájával és csodálatosan változatos hangjátékával is egyértelműen láthatóvá, mondhatjuk úgy is, hogy kézzelfoghatóvá teszi azt, amiről az Orphan Black mesél. Igen, ugyanis az Orphan Black a sokszínű emberi egyediségről szól. Hiába klónok, Sarah és nővérei a genetikai azonosságon túl sok mindenben különböznek. Külsőre hasonlóak, ez tény, ám mégis egészen más jellemek. A rossz útra tévedt tudomány által manipulált természet hozta létre őket, de az emberi környezet szeretete vagy éppen gyűlölete volt az, amely által felnevelkedtek, és kialakították személyiségeiket. És az ötödik évad élményének csúcspontjaként kijelenthető, hogy az emberi egyediség győzött a gyarlóság felett, mert a Clone Club bebizonyította, hogy a túlságosan tiszta fehér köpenyben pózoló tudósok, a vallási fanatikusok, a korrupt rendőrök és a mosoly mögé bújt kertvárosi vérszívók egyaránt képtelenek befolyásolni az embert, aki még a legvészjóslóbb predesztináció szorításában is mer önmaga lenni, és képes egyéniséggé válni.
