Death Note – A Netflix sablonos tinifilmet csinált a legendás animéből

Az anime bemutatásának idején a történet hazájában, Japánban is éltek az élőszereplős adaptáció elkészítésének lehetőségével. Ennek eredményeképpen megszületett A halállista, illetőleg A halállista – Az utolsó név című alkotásokból álló, kétrészes feldolgozás, amely ráadásul kifejezetten jóra sikeredett. Már csak ezért is (na meg a többi szigetországi próbálkozás miatt is) abszolút fölösleges az amerikai változat, de napjaink mozgóképgyártási mintázatait ismerve nem lehetünk meglepve azon, hogy Adam Wingard rendezése elkészülhetett.

Az új Death Note készítői a történet mesélése közben még azt is elrontják, amiről nem is gondolhattuk, hogy el lehet rontani.

A film nézése során az lehet az érzésünk, hogy vagy nem látták, vagy nem értették az eredeti mesterművet.

Utóbbi lehetőség jóval valószínűbb, már csak azért is, mert az átértelmezett sztori olyan, mintha néhány hülye gyerekről szólna, akik látták az animét, vagy olvasták a mangát, majd a kezükbe akadt egy, a klasszikus történetből ismerthez hasonló, gyilkos hatalommal bíró jegyzetfüzet, amelynek felhasználásával igyekeztek lekoppintani a valódi Death Noteot. Ám mivel nem volt semmi érzékük a történetmeséléshez és a hatásos feszültségkeltéshez, a végeredmény nem lett több rendszertelenül áramló, megrendítően felületes káosznál.

A Seattlebe helyezett cselekmény főhőse Light Turner (Nat Wolff), egy kimagaslóan okos gimnazista (ez utóbbit meg is tudhatjuk a nyitómontázs egyik két másodperces szakaszából, amikor a fiú pénzért nyújtja át egyik társának az elkészített leckét… persze ha csak pont nem tüsszentettünk vagy vakaróztunk ez idő alatt). A srác épp az iskolaudvaron ücsörög, amikor beborul az ég, majd a fellegek az eső mellett egy viseltes jegyzetfüzetet is aláejtenek. A könyvecske Light mellett landol, borítóján a Death Note felirat olvasható. Hamarosan fény derül a lista gyilkos hatalmára, Light pedig a suli jó csaját, Mia Suttont (Margaret Qualley) szövetségeséül választva hadjáratot indít a bűnözők ellen. A Kira-ügyként elhíresült, isteni beavatkozásra hajazó gyilkosságsorozat felgöngyölítésének feladatát nem más kapja meg, mint Light rendőrként dolgozó édesapja (Shea Whigham), aki a különc szuperdetektívnek titulált idióta és túlérzékeny L (Lakeith Stanfield) segítségével ered az elkövető nyomába.

Kétféle ember létezik. Aki látta a Death Note-animét, és aki nem (utóbbi kategória képviselői miért fosztják meg magukat az élménytől?). A két csoport tagjai nyilvánvalóan más-más következtetéseket vonnak le eme új adaptáció megtekintése során. Akik nem ismerik az eredetit, jó eséllyel bugyuta, fárasztó, idegesítő és értelmetlen katyvaszként azonosítják a történetet, a jövőben pedig vélhetően az eredeti alkotás közelébe sem mennek. Adam Wingard filmje pont ezért nagyon, de nagyon kártékony. Nem más, mint a valaha látott legsablonosabb coming of age film némi harmatgyengén és hézagosan tálalt fantasy töltettel, amelybe nevetségesen erőltetett horrorhatás, továbbá némi szintén röhejesen fölösleges fekete humor is keveredik valamilyen beláthatatlan oknál fogva.

Ám könnyen lehet, hogy még mindig azok járnak jobban, akik úgy tekintik meg a filmet, hogy előtte nem látták az animét, nem olvasták a mangát. Ők komolyabb érzelmi viharok nélkül megúszhatják az élményt, hogy végül egy laza vállrándítás kíséretében kukázzák az eltelt száz perc emlékét. A rajongók viszont sírni fognak. Üvöltözve tombolni, amiért a Netflix ilyen gyalázatosan elbánt kedvencükkel. A rombolás leginkább a karakterek terén érződik. Az animesorozat őrült zsenijéből, az egyszerre lenyűgöző és hátborzongatóan ijesztő Yagami Lightból kangörcsös, ostoba, meggondolatlan szerencsétlent csinált a forgatókönyv, de az animeművészet valaha volt egyik legjobb karaktere, L, talán még rosszabbul járt. Nem több hisztis, elhamarkodottan cselekvő, a higgadtságot hírből sem ismerő sablonkopónál, akinek esetében így kifejezetten hülyén mutatnak a szériából átvett mozgáskultúrabeli elemek.

L eredeti karaktere kivonta magát a világ jól bevett szociális terhei alól, hogy ezáltal másként lássa a környezetet, és így legyőzze a gonosz erőket. A Lakeith Stanfield által megformált figura ebből a jellemrajzból semmit sem érzékeltet.

A gyilkos füzetet az emberi világba küldő halálisten, Ryuk figuráját is sikerült alaposan megerőszakolni. Nem elég, hogy a karakter designja a múlt század Zs-filmjeit idéző módon gusztustalanul mutat, még sejtelmes, baljóslatú hatását is sikerült tönkre vágni azzal, hogy Ryukot a szkript csendes megfigyelőből a konfliktus fő sugalmazójává, amolyan komisz kisgyerekszerű alakká léptette elő (vagyis hát inkább hátra…). Így pedig még Willem Dafoe tényleg ütős szinkronja is súlytalanná válik.

Egyedül Margaret Qualley játéka hoz némi üdítő felhangot az élmény elkeserítő összképébe. A második Kira átértelmezéseként jelen lévő pszichopata pomponlány figurája nagyon működni akar, pedig a film összes többi eleme próbálja lehúzni a sárba.

Maga a cselekményvezetés sem úszta meg épp bőrrel. Értelemszerű, hogy a sorozat 37×22 perces játékidejét nem lehet tokkal-vonóval adaptálni száz percbe, és erre persze nincs is szükség. A készítők viszont nem voltak képesek az ésszerű szortírozásra és a lényeg masszív összképet adó rendszerbe szervezésére, így a történet félkész hatást kelt, kínosan kapkod egyik sztoriszakaszból a másikba, ennek pedig az alapvető logikai összefüggések esnek áldozatul. A bűnbeesés almaszimbóluma végig megmagyarázatlan, így értelmetlen marad, Light és L elmepárbaja pedig kimerül egy nagyon is farkába harapó kígyót idéző párbeszédes jelenetben.

A Netflix Death Note-filmje nagyon rosszul sikerült. A legnagyobb gond az, hogy még érdemi potenciált sem lehet felfedezni benne. A készítők jó eséllyel érezték, hogy nincs elég fantáziájuk a legendás történet méltó újraértelmezéséhez. Csak akkor inkább maradtak volna a jó öreg másolásnál.