Sorozat

Béna Marvel-film lett a Trónok harcából

Becságh Dániel
Becságh Dániel

2017. 08. 30. 06:00

A Trónok harca - mint minden népszerű popkulturális tényező - rendkívül megosztó jelenséggé vált, de a 7. évad még ehhez képest is kifejezetten két táborra szakította a nézőket. Miközben sokan minden korábbinál nagyobb örömmel fogadták a részeket, számos rajongóját iszonyúan elidegenítette a sorozat (magamat és közvetlen baráti körömet is ide értve). Az évad leülepedésével párhuzamosan azonban egy újabb törésvonal jelent meg az azt feldolgozó filmes írásokban, nevezetesen, hogy elkerülhetetlen (és éppen ezért fel nem róható) törvényszerűség a sorozat menetének ilyen alakulása, vagy tényleg színvonaltalanságról árulkodik, ami az elmúlt 7 (vagy több) epizód során történt. Függetlenül attól, hogy ki mennyire elégedett az évaddal, én most amellett szeretnék érvelni, hogy a legutóbbi szezon (és várhatóan a következő is) sokkal jobban is sikerülhetett volna, és amit láttunk, az nemcsak Martin örökségéhez, de a színvonalas történetmesélés elveihez is méltatlanná vált. SPOILERES elemzés következik.
Korábban a témában:

Ehhez azonban muszáj közös nevezőre jutnunk abban, mit is fogadhatunk el abból kiindulva, hogy egy óriási történetfolyam fináléjához érkeztünk. Maguk az írók is beismerték például, hogy azért nem hajlandók egy-egy főbb szereplőt kiírni, mert nincs, aki betöltse az űrt, mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy ha ebben a szakaszban már a korábban feldobott labdát lecsapdosása történik, az jelentősen beszűkíti a dramaturgiai mozgásteret. Ez azt jelentené, hogy a Trónok harca azért kiszámítható, mert ami történik, az egyenesen következik a korábban látottakból, a karakterek útjainak kifutása nem mutathat az ellenkező irányba, mint amerre eddig tartottak.

Azaz nem lehet egy huszárvágással véget vetni a Mások fenyegetésének és Daenerys királynői ambícióinak.

Magam is beismerem, ezek jogos érvek, és tökéletes választ adnak olyan egyébként szintén releváns kritikákra, mint ez a Mások dramaturgia-romboló hatását elemző írás, de semmi közük ahhoz, amit a Trónok harca hetedik évadában láttunk. A szezon egyik legnagyobb problémájának éppen azt látom, hogy miközben valóban nem végez már alapozást és egy klasszikus harmadik felvonás tempójára gyorsítja a történéseket, a valódi végjátékot korántsem hajlandó megkezdeni. Ahogy ez a cikk is remekül megfogalmazta, az évad erősen olyan érzést árasztott magából, mint egy elszúrt játékhoz kiadott patch, amely kicsit megpróbálja kiegyensúlyozni az erőviszonyokat. A hét részből ugyanis négy semmi másról nem szólt, mint hogy az írók próbálják kompenzálni Daenerys elképesztő túlerejét, és ehhez sorakoztatnak fel különböző kényszeredett megoldásokat, azaz éppen arra irányul minden erőfeszítésük hogy elkerüljék a nagy összecsapást, ami már 6. évad végén kínálta magát.

A baj ugyanakkor önmagában nem a valóban jelentőségteljes lépések késleltetése volt, hanem hogy ebbe a mocsárba a karakterek is beleragadtak. Noha a két alkotó azért aggódott, hogy egy komolyan mészárlással kifogynának a figurákból, a hétrészes keret egyértelműen szűknek bizonyult ennyi figura számára. Bran, Varys, Brienne, Melisandre vagy a Véreb nemcsak iszonyú keveset töltött a képernyőn, de útjuknak sem volt már olyan mélysége, amely érdemben indokolta volna akárcsak ezt a játékidő-mennyiséget. A Benioff-Weiss páros egyszerűen a partvonalra száműzte és egy helyben járatta ezeket a (történetmesélés fókusza szempontjából) közepesen fontos figurákat, de a központi szereplők sem jártak jobban. Ők egyrészt összecsapott pálfordulásokra voltak csak képesek, másrészt olyan külső, mechanikus kényszererők szorításában mozogtak, mint a béna szuperhősfilmekre emlékeztető zombi-gyűjtő küldetés. A szerepek leosztottságával kiestek azok a manipulációk és árulások, amelyek a sorozatot nemcsak meghatározták, de egyben az elérni vágyott kiegyenlítődést tökéletesen szolgálták volna. Erre jó példa, ahogyan Kisujjal (el)bántak: mivel egyrészt a status quo-ban semennyi mozgástere nem maradt, másrészt a dramaturgia sem engedett számára szignifikáns cselekedeteket, már csak egy nevetségesen béna és jelentéktelen szarkavarásra futotta, hogy az írói igazságérzet pallosa végül rá is lesújtson.

Hiszen ne áltassuk magunkat, egyértelműen az éveken keresztül sokkolt rajongótábor kiszolgálásáról, és nem a narratív muníció megőrzéséről szólt, hogy Benioffék már nem mernek egy Vörös Nász-típusú, mindent átrendező fordulatot meghúzni (Jon Snow feltámasztása óta tulajdonképpen senki nem hullott el a meghatározó, pozitív figurák közül). Éppen ezért az sem történetmesélési törvényszerűség, hogy az évad összes nagy durranása kínosan kiszámíthatóra sikeredett, hiszen ehhez még csak nem is kellett semmilyen előzményt ismerni, pusztán annyi útmutató elég volt, hogy mi tetszene a népnek. Jégsárkány az Éjkirálynak? Pipa! Jon – Daenerys szexjelenet? Pipa! Derüljön ki, hogy Jon nem hogy Targaryen, de még csak nem is fattyú? Pipa! Meghaljon valaki? Á, dehogy! A 6. epizódban még külön 3-4 vörösingest is vittek magukkal Jonék, csak hogy a zombi-jegesmedvék és az élőhalottak nehogy véletlenül a főbb szereplők közül rántsanak magukkal valakit, pedig aztán Berric Dondarrion sem volt egy túl központi karakter, sőt, az ő halála még teljesen adta volna is magát. És amikor még ez sem volt elég, betoppant Benjen Ex Machina, hogy Titanic-módra tök feleslegesen feláldozza magát.

Az ő példája mutatja meg a legjobban, hogy a nagy tűzijáték mögött azért érezni ürességet, mert ezek az események a legkevésbé sem kapcsolódnak a sorozat múltjához. Persze, előszedjük Gendryt meg visszautalgatunk évekkel ezelőtt történt dolgokra és hosszú szezonok óta először találkoznak karakterek – csakhogy ők alig tudnak mit mondani egymásnak. Benjen kereken egy epizódban tűnt fel eddig, áldozata éppen ezért teljesen esetleges és jelentéktelen. A Sansa – Arya konfliktus nemcsak túlzásai miatt volt kínos, hanem mert egyikük karakteríve sem ebbe az irányba mutatott: még az évadnyitó is azt sejtette, hogy előbbinek Jon vezetési stílusával, utóbbinak pedig saját határtalan vérszomjával kell megküzdenie, a sorozat azonban ezt is – mint minden más lényegi előrelépést – messziről elkerülte. Ennek tudatos voltát jól mutatja, hogy Theon karakteríve bizonyult a leghatásosabbnak, noha ideje annak sem volt több kibontakozni. Ugyanakkor ezek a mozzanatok jól illeszkedtek a figura évekkel ezelőtt megkezdett bukástörténetéhez, az írók pedig tökéletes érzékkel éppen azokat az inputokat szórták bele, amelyekkel az természetes módon alakulhatott felemelkedéssé.

Ezek a határozott, végiggondolt döntések hiányoztak alkotói oldalról, de még azt is megkockáztatom, az utolsó két szezon összesen 13-részes formátuma önmagában táptalaja volt ezeknek a gondoknak. Egyértelműen az látszik, hogy ennek a történetfolyamnak vagy több idő kellett volna, vagy most azonnal rövidre zárni. Előbbi esetben lehetett volna még bőven alakítani a karakterek sorsán, hogy a többség ne csak jelentéktelen gyaloggá degradálódjon az Éjkirály ellen folytatott csatában, akiket úgy temet maga alá a leomló fal, hogy igazán már nem is érdekel, élnek-e vagy halnak. Vagy pedig nem húzni az időt és a közönség agyát, és megejteni azt az óriási vérfürdőt, amivel a következő évadot már most reklámozzák. Mintha ez számítana, és eleve csak azért ültünk a képernyő előtt az elmúlt 6 évben, hogy eljussunk idáig.

A Trónok harca már nem is tagadja, hogy egy maratoni fantasy-Bosszúállókká alakult, ahol a 16 főhős mindegyike bedobja a különleges képességét egy erőltetett MacGuffin után eredve (emlékszünk a jelenetre Sárkánykő tárgyalótermében, ahol mindenki pontosan így sorolta fel, miben tudna hozzájárulni az öngyilkos küldetéshez?), verekednek egy jót mindenféle coolsággal leöntve, majd elmormolnak egy- egy magvas szentenciát a barátságról és hasonlókról – na és persze aki meghalt, az a következő rész elejére majd feltámad (esetleg zombiként). És persze már az elmaradhatatlan mémek is félig azt sugallják, hogy de legalább ez még mindig jobb, mint a Suicide Squad.Csakhogy ez egy sorozat, és nem egy két és fél órás látványfilm, ahol ennél többre akarva sem lenne idő…

Az nem kérdés, hogy a Trónok harcának fejest kellett ugrania a mélységbe, és hogy ez drasztikusan mást jelent, mint az eddigi út. Viszont ehhez semmit nem tesz hozzá, ahogyan Benioff és Weiss teszetoszán topog a peremen, kifogásokat keres, miért nem rugaszkodik el, de leginkább látványos bűvésztrükkökkel próbálja elvonni a figyelmünket. De 6 epizóddal a vége előtt legalább abban biztosak lehetünk, hogy ez a halogatás hamar véget fog érni.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

A nindzsák ingyen játszanak

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.