Számos irányba el lehet vinni, mit jelent társadalmi szempontból a geekség. Vérmérséklettől és állásfoglalástól függően beszélhetünk kortalan nosztalgiáról, 30 éves korig kitolt gyerekkorról vagy arról, hogy egyesek képesek önfeledten játszani még környezetük látványos rosszallása mellett. A Brigsby mackó pedig azért zseniális film, mert ezeket a gondolatokat gyúrja egybe és formálja egy olyan élménnyé, ami garantáltan mindenki számára befogadható és értékkel bír.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Figyelem! A film legjobban úgy élvezhető, ha előzetesen nem tudsz semmit róla, a kritika akaratlanul is le fogja lőni a legnagyobb fordulatokat.
James (Kyle Mooney) életét egy földalatti bunkerbe zárva tölti szüleivel (Mark Hamill, Jane Adams), egyetlen kapcsolatát a külvilággal a Brigsby mackó című VHS-mese és az erről folytatott internetes fórumozás jelenti. Ez azonban egyik napról a másikra megváltozik: az FBI nyomozói törik rá az ajtót, hogy megtudja, akit szüleinek hitt, azok csecsemőkorában elrabolták valódi apjától és anyjától, James-nek pedig igazi családjával kell új életet kezdenie. Brigsby mackó nélkül, ugyanis a sorozatot is mostohaapja gyártotta, hogy így oktassa és szórakoztassa a fiút. James viszont addig nem nyugszik, amíg le nem zárul a történet, ha máshogy nem, hát úgy, hogy ő maga forgatja le a befejezést jelentő filmet.
Főszereplőnk tehát egy tökéletes geek-metafora: 25 évesen is kedvenc mesehősének imádatában él, a pólóktól a figurákig minden Brigsby mackós termék megvan neki, és a világon semmi más nem érdekli, mint hogy elkészítse saját, nagyszabású fanfictionjét. Meglehetősen lesújtónak tűnik ez a párhuzam, de a forgatókönyv fő konfliktusa éppen attól működik, hogy nem teszi le a voksát egyértelműen egyik oldal mellett sem: James folyton azért küzd, hogy környezete megértse, ő nem tartja szörnyű embereknek fogvatartóit és sokkal jobban kötődik gyermekkorához, mint új életéből bármihez és bárkihez. Ugyanakkor nem teheti meg, hogy mániákus nosztalgiában éljen és ne nyisson vér szerinti családja és az új élmények felé.
A Brigsby mackó lényege éppen az, hogy James hogyan tudja szintetizálni a gyermekkorból magával hozott ártatlanságot az elkerülhetetlen felnövéssel. A címszereplő pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy a fiú képes legyen feldolgozni ezt a traumát és lezárni magában a múltat. Ebben gyakorlatilag A szoba kedves-aranyos változatát láthatjuk, ahol a játékidő fele helyett már rögtön az elején kiszabadulunk a börtönből, a hangsúly pedig teljes mértékben a fogvatartotti, világtól elzárt helyzet utóéletére kerül. Tehát mint rengeteg indie-film, a Brigsby mackó is egy gyógyulási-fejlődési folyamat köré fonódik, amiből adódik az is, hogy minden üteme jó előre végigzongorázható fejben. Minimálisan sem szabad nagy revelációkra, történetmesélési konvenciók feszegetésére számítani, a végén is inkább minden magától oldódik meg, mint mélyreható karakterépítés nyomán.
HIRDETÉS
Nem gondolom, hogy ezt a Brigsby mackónak fel lehet és fel kell róni, ahogyan a Captain Fantastic esetében sem a nevelési módszerek rivalizálásán volt a hangsúly, ezt a filmet sem azoknak szánták, akik a helyzet átpszichológizált feldolgozására vágynak és arról szeretnének verdiktet mondani, hogy mi a „helyes” út. Dave McCary alkotása mindössze annyira vállalkozik, hogy szívmelengető, könnyen fogyasztható, de mégis kellően érett formában elindít egy párbeszédet arról, mit jelent számunkra az alkotás lehetősége, a fiktív hősök és hogy hogyan kerülhetünk közelebb egymáshoz, ha ezekben a kérdésekben nem próbáljuk meg a másikra kényszeríteni az akaratunkat, hanem kölcsönös megértésre találunk.
A Brigsby Mackó az utóbbi évek egyik legjobb feelgood alkotása, ami még sokáig ott marad az ember fejében. És nemcsak azért, mert egy furcsa fiú még furcsább világába léphetünk be, hanem mert minden földtől való elrugaszkodása ellenére mélyen emberi. A másik nagy erénye, hogy nemcsak egy óda a geekséghez, de egy szerelmeslevél is a filmkészítéshez, viszont teljesen más hatásmechanizmussal, mint amit mondjuk a Cinema Paradiso vagy A leleményes Hugó követ. Itt ugyanis a mozicsinálás metaképén túl legalább annyira fontosak az emberi kapcsolatok működéséről és a rajongói lélek cizelláltságáról szóló apró, de árnyalt kérdések, amik egyszerre teszik hihetetlenül szomorúvá és mégis szívmelengetően vidámmá a filmet. Ha életedben raktál már össze X-szárnyú vadászt Lego City alapanyagból, vagy forgattál Mortal Kombat videót a haverjaiddal nagyanyád kertjében, akkor fogod igazán értékelni és élvezni ezt a filmet. (Muchichka László)
