Runaways: 1. évad Pilot – Ne hagyd, hogy anyádék szektázzanak a pincében

November 21-én elindult a Netflix-konkurens HULU saját készítésű Marvel-sorozata, a Runaways. A 2003-ban megjelent Tsunami bélyegű képregény –mint a többi Tsunami jelzésű darab – leginkább a fiatalabb tinédzsereknek és manga szeretőknek akart tetszeni. Brian K. Vaughen író és Adrian Alphona rajzoló munkájának köszönhetően a füzeteket 2015-ig négy kötetben, összesen 56 számmal jelentek meg, bár tény: 2004-ben elkaszálták, majd 2005-ben pedig újraélesztették. Az eredetileg filmként elképzelt adaptáció már 2008-tól a levegőben lógott Marveléknél, de a Bosszúállók sikere sem tudott akkora lökést adni számára, hogy egy izmos zöld utat kapjon a szélesvászonra (eredetileg az MCU harmadik fázisában kapott volna helyett), azonban 2016-ban az ABC jóvoltából megnyílt az út a televíziók képernyőire, és a már említett dátumon rögtön három epizóddal debütált is a hat tinédzser kalandja a titkos szektát alkotó szülőkkel.

A hat főszereplő gimnazista fiatal karakterisztikailag roppan színes. A geek Alex, a gót, wikkanista, wannabe szuicid Nico, a tökéletes mosoly mögé rejtőző, egyházi reklámarc Karoline, a késő kamaszkori idealizmusban szenvedő, femináci és social justice warrior (társadalmi igazság harcos) Gart, szálkás, lacrosse-bajnok Chase és a legkisebb, örökbefogadott tag Molly a lehető legjobb barátok voltak, egészen a tragédiáig. A csapat hetedik tagja, Nico nővére ugyanis – az első három epizódban nem derült ki hogyan – valószínűleg egy balesetben életét vesztette, ami a kis csapat széthullásához vezetett. Alex, akit láthatólag a narratíva a társaság magjaként definiál, magányosan tolja a 2015-ös Star Wars Battlefrontot és gyászol. Szülei unszolására ismét megpróbálja felszítani az elveszett barátságok tüzét, ám ez nem olyan könnyű feladat, mivel mindegyikőjüket szörnyen megrázta az eset, bezárkóztak egymás előtt, kinyíltak másik irányban és lényegében megváltoztak. Ám a szülők közös társasága, a PRIDE (nem összetévesztendő az évenkénti hagyományos felvonulással) és annak annuális emberáldozata pont megfelelő katalizátorként funkcionál ahhoz, hogy régi barátságok újraköttessenek annak érdekében, hogy kiderítsék, szar alakok-e a szülők, vagy sem.

Ne legyenek illúzióink, úgy néz ki, ez nem lesz egy tökös X-men sorozat, újabb fenomenálisan, farpofarepesztően erős telekinetikus képességű mutánsokkal (el ne kiabáljam), meg csakazértis Magnetokkal, lévén, hogy nincs is túl sok közük a szeretett kívülállóinkhoz. Ez, csak úgy mint a Stranger Things, egy felnövéstörténet, egy young-adult sztori, ahol a természetfeletti környezet, a kontextus csak alibi. A srácok nyomozása a szülők titkos kis társasága után inkább csak teret ad  a korántsem alulbecsülendő tiniproblémákban az események közben meg-meg botolva bennünk.

Örvendetes, hogy az első epizódban sikerült a tinikarakter-sablonok bemutatására szánt időt dekára kimérni, olyan szituációkkal prezentálni a szereplőket, amiből egy letisztult egyenletet kapunk: ki kicsoda ebben a sztoriban. A probléma itt csupán az, hogy a szereplőink első benyomásra tényleg sablonkarakterek, amitől az egyszeri néző így is tekinthet majd rájuk és legyint.  Ámbár, ha elővesszük a mikroszkópot, a harmadik epizód végére már érezhetően árnyaltabb srácokat ad a történet azon a szinten kívül is, hogy az ultrafeminizmusba kapaszkodó ifjú hölgy is ellegelteti a szemét a férfifeneken, koppintva ezzel a „tárgyiasítás” mantrájának orrára. Ezt tovább színesíti, hogy a szereplő fiatalok stílusban, hozzáállásban, a „dolgok látásában” olyan messze állnak egymástól, mint ide Zimbabwe, ám mégis ezek a különbség csiholják a kémiát köztük.

A készítők, Stephanie Savage és Josh Schwartz azért igyekeznek mélyebbre vinni a tinidrámát azzal, hogy a szereplők karakteríveihez hozzájárulnak a saját, leginkább a szülőkkel kapcsolatos vagy éppen személyesebb, problémák. Ilyen a nárcisztikus és agresszív édesapa, akinél egy kettes elég indok a gyűlöletre, így meg kell felelni neki, az első mensi amivel egyszerre érkezik a természetfeletti erő hirtelen manifesztálódása, a külső adottságok a viselőjének mellőzésével történő kihasználása egy anya lánya kapcsolatban, az folyamatos megfelelés és megfeleltetés kényszere. De ott van még a testvér elvesztése, a rideg családi környezet, a legjobb barát halála és a depresszív elzárkózás. Röviden: az egész egy roppant komplex szituációt rajzol körbe, amivel ha jól dolgoznak, kihasználják, egy nagyszerű és tartalmas sorozatot kapunk.

A három epizódos pilot nagyon ügyesen építi magát. A kezdés a srácokról, a második rész az egymással barátságot (és/vagy érdekkapcsolatot) ápoló szülőkről szól, a harmadik pedig már halad tovább a szokásos, lineáris történetmesélés útján. A második epizódból viszont kiderül, hogy bár anyuék és apuék szektáznak az alagsorban ártatlan emberek kárára furcsán világító eszközök segítségével, ők egyáltalán nem látszanak gonosznak.  Az egymással történő kommunikációjukon érződik, hogy amit tesznek, azt azért teszik, mert ebbe a helyzetbe kerültek, ezt kell tenniük és nem azért, mert ezt akarják. Innentől kezdve a történet egy teljesen más oldalról próbálja megfogni a barát és ellenség szembenállását, főleg, hogy gyermek és szülő közötti konfliktusról beszélünk. Hamar kiderül, hogy a barátság is erős szóhasználat lehet.

Már a három rész alatt érezhetővé válik, hogy ők sem egymás szép szeméért, jó humoráért meg házi készítésű sajtjáért járnak össze, hanem inkább a PRIDE és a vállalt kötelességek miatt. Homályosan belengetik a végső célt, ami kötelezi őket tetteikre, de szerencsére továbbra is megmarad az titokzatosnak, izgalmasnak. Nem kapunk egyértelmű válaszokat arra, mi célra szolgál az áldozat, miért tenyésztenek ősgyíkot, vagy éppen miért alapítanak egyházat. További pozitívum, hogy a szülők sem egydimenziósak. Saját problémákkal kell szembenézniük PRIDE-on belül és kívül. Betekintést nyerünk a magánéletükbe, a problémáikba ami újabb csigolyákat adagol a cselekmény motivációs gerincéhez. Az eddig látott cselekmény sem negatív konfliktusra húzza fel magát, hanem egyszerű válaszkeresésre. A főszereplők sem esküdnek fel szüleik ellen, csak kérdéseikre keresik a választ bízva és reménykedve abban, hogy amit láttak, az csupán tévedés.

Ezért is izgalmas a Runaways kezdése, mert a negatív pólusra helyezett szereplőket még nem tudjuk ebbe a kategóriába belehelyezni. Amit a zordsággal, sértésekkel, magasan hordott orral mutatnak, azt ellensúlyozzák a gyermekkel való kommunikációval, a beteg gondozásával, a párkapcsolat és ilyen módon jobbá válni akarással.

A Runaways első blikkre, a három rész alapján nem egy tipikus Marvel-sorozat, ahol szuperhősök kergetnek szupergonoszokat. Sőt, az első három epizód arra enged következtetni, hogy nem is ez a cél. Bár tény, hogy az évad végére teljesen új irányt vehet a széria, de véleményem szerint azzal elvennék belőle ezt a sokkal emberközelibb, és frissítőbb ízt, ami akár egy nagyon érdekes családi dráma is lehet.  Mert így sokkal inkább tűnik egy új csapásnak (csakúgy, mint a Galaxis Őrzői tűntek), egy a Marvel univerzumában elhelyezkedő, de annak sablonjait lerázó koncepciónak, ami a Stranger Things esetéhez hasonlóan inkább a fiatalokról szeretne szólni, mint a tudományos fantasztikus körítésről. Messze nem olyan kedves, nem olyan édes, mint az említett alkotás (nem is kellene összehasonlítani vele), de határozottan erős potenciállal rendelkezik, mindamellett, hogy nincs benne kiemelkedő színészi munka, csak szerethető karakterek és jól megírt cselekmény. A Runaways mindenképpen megéri a megtekintést, sőt, kifejezetten örülünk, hogy mernek a képregényuniverzumba a zsáner bevált formuláitól kicsit eltávolodóba is belekezdeni.