Őszintén szólva nem vártam sokat a Re:Creatorstől, amelyben különböző animék és videojátékok karakterei kerülnek át az alkotóik valóságába, hogy aztán a világ sorsát eldöntő csatát vívjanak. A szinopszisa alapján egy könnyed, szórakoztató történetre számítottam, ami sok újat nem ad, de azért talán fenn tudja tartani az érdeklődést a teljes évadon át. Éppen ezért hatalmas pozitív meglepetés volt számomra, hogy mennyire eredeti és tartalmas sorozatot nézhettem végig.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Azért is akartam külön hangsúlyozni már a legelején, hogy ez az anime jóval többet nyújt, mint amit a leírása ígér, mert amikor próbáltam tömören összefoglalni a történetét a kritikámhoz, rájöttem: ha a spoilereket el akarja kerülni az ember, akkor alig árulhat el valamit a sztoriról. Lényegében csak a fentebb már megfogalmazott alaphelyzetet lehet leírni.
A párhuzamos világokba, alternatív valóságokba, vagy más korokba való átjutás elég elcsépelt téma, viszont a Re:Creators ezt nagyon érdekes irányból közelíti meg. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy ez a sorozat a manga- és anime-kultúráról szól. Rengeteg kérdést körüljárnak benne, a rajongókra gyakran jellemző eszképizmustól kezdve a hőstörténetek értelmezésén át a szerzők motivációjáig – és eközben végig erősen jelen van az önreflexió is. Az egyik főszereplő, Sota lényegében egy átlagos néző megtestesítője: rajong a kitalált történetekért, és amikor az események közepébe csöppen, eleinte csak sodródik az árral, hogy aztán a végén, miután levonta a tanulságot, ő maga jöjjön rá a megoldásra. Emellett az évad második fele konkrétan azt mutatja be, hogyan próbálják megírni a sztori befejezését a kitalált karakterek megalkotói. Így a tizennegyedik epizódtól kezdve gyakorlatilag egy metatörténetet láthatunk.
HIRDETÉS
Ugyanakkor annak ellenére, hogy ennyire direkt módon a szórakoztatóiparral foglalkozik a a sztori, vannak azért elvontabb jelentéstartalmak is benne. Egyrészt erősen jelen van a sorsszerűség és a szabad akarat problémája. Az életre kelő karakterek többségükben a saját világukért küzdő, sok veszteséget elszenvedő figurák. Ezért aztán, érthető módon, amikor a „teremtőikkel” konfrontálódnak, az első kérdésük, hogy miért ilyen sorsot szántak nekik. A negatívabb szereplők pedig a fiktív valóságukból kiszakadva fokozatosan megváltoznak – olyannyira, hogy végül egyiküknek a háttértörténetét kénytelen át is írni a szerző, mivel addigra már alig emlékeztetett arra a főellenségre, aki a videojátékban volt. Azzal a kérdéssel játszik el tehát a sorozat, hogy vajon a körülmények teremtik-e a hőst és a gonosztevőt.
Ha „kilépünk” saját történetünk keretei közül, akkor is ugyanazok a személyek maradunk? Hasonlóképpen elgondolkodtatja a nézőt a sorozat a fikció és valóság közötti határ elmosódásáról, és az ebben rejlő veszélyről. Ez egyrészt úgy jelenik meg, hogy kitalált szereplők képességei ellentmondanak a fizika törvényeinek, így a megtestesülésük a „teremtők” valóságának összeomlását okozhatja. Másrészt maga a főgonosz, Altair a kiötlőjének világundorából és frusztrációjából született, és meg van róla győződve, hogy teremtője akaratát teljesíti be az emberek elleni harcával.
A főszereplők minden szempontból tökéletesre sikerültek. Egyedi stílusú dizájnjuk alapján valóban elhiszi róluk a néző, hogy nyolc, teljesen különböző műfajú történetből léptek elő. Az szintén fontos eltérés köztük, hogy eredetsztorijuk kidolgozottsága nem egyforma, és nem is tudunk meg mindegyikükről ugyanannyit. Jellemük ellenben eléggé körvonalazódik ahhoz, hogy ne sikkadjon el egyikük sem. Motivációjukat is megismerhetjük, és így az is teljesen világos, mi alapján választanak oldalt. A sorozat egyik nagy erőssége éppen az, hogy teljesen megérthetjük a szemben álló feleket. Tehát annak ellenére, hogy azonosítható egy „jó” és egy „rossz” oldal, mégsem fekete-fehér az egész. A legszórakoztatóbb és legeredetibb karakter egyébként éppen az a lány, aki nem akar senki mellé odaállni a konfliktusban (nem véletlen, hogy egyedül ő kapott spinoffot, még ha csak manga formájában is).
Külön ki kell emelni a zenét: kevés animében vannak ugyanis ilyen jó muzsikák. Az évad első felének főcímzenéje az egyik legjobb, amit ismerek: nagyon eredeti, és remekül megágyaz a hangulatnak az egyes epizódok elején – ellentétben a legtöbb anime-zenével, amelyek többnyire egysíkúak és nem is próbálnak illeszkedni az adott sorozathoz. (Én egyébként általában át is szoktam ugrani ezeket a főcímeket, a Re:Creators esetében viszont minden alkalommal végighallgattam.) Sajnos azonban a zenei aláfestéssel ellentétben az animáció a legjobb szándékkal is csak átlagos, elfogadható minőségűnek nevezhető. A hátterek egyáltalán nem szépek, a karakterek mozdulatai nem annyira kidolgozottak. Rengeteg az állókép, és sokszor mozdulatlanok a figurák. Csaták közben is elég sokat mutatják a szereplők arcát, így az akciójelenetek nem annyira látványosak. Mindezt csak alig ellensúlyozza, hogy a vágások, beállítások sok esetben a hollywoodi mozifilmekre emlékeztetnek (a rendező Ei Aokire ugyanis bevallottan nagy hatással volt az amerikai direktorok munkája).
A legnagyobb dicséretet viszont a befejezésért érdemli a sorozat. Nagyon sok anime esetében fordul elő, hogy különböző okokból egyszerűen félbeszakad a történet az évad végén, vagy ha kapunk is valamilyen lezárást, maradnak azért elvarratlan szálak – ahogyan például az Akashic Records esetében. A Re:Creators nézése közben is voltak ezzel kapcsolatos félelmeim. Az események ugyanis nagyon lassan haladnak előre, és ráadásul a tizenharmadik epizód kizárólag az addig látottak felidézéséről szól. Éppen ezért óriási meglepetés volt számomra, hogy a mindent eldöntő csata már az utolsó előtti részben lezajlik, és ezt követően egy teljes epizódot szentelnek az epilógusnak. Így aztán egy kivételesen hosszú és kielégítő lezárást kapunk, amelyben gyönyörűen lekerekedik a történet. Ha nem lenne az a szépséghibája, hogy az egyik karakter végleges sorsáról nem tudunk meg semmit, akkor azt mondanám, teljesen tökéletes lett a vége. Nem tiltakoznék különösebben, ha több ilyen animét gyártanának.
