Star Wars: Phasma – Kegyetlen amazont rejt a rohamosztagos krómpáncél

Phasma kapitány, a diktatórikus Első Rend plakátarca egy rejtélyes figura. Kevesen tudnak bármit is a hátteréről. Az elnyomó rezsim ellen küzdő Ellenállás egyik kémjének azonban sikerül kideríteni, hogy kicsoda valójában a rohamosztagosok rettegett parancsnoka. Csakhogy mielőtt megoszthatná az információkat feletteseivel, az Első Rend fogságába esik. A kémnő legnagyobb meglepetésére vallatója nem az Ellenállásra kíváncsi, hanem azt akarja megtudni tőle, amit Phasmáról kiderített. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez a férfi gyűlöli a króm páncélt viselő nőt, és azt reméli, az ellenség kémje mondhat neki valamit, amit felhasználhat a riválisa ellen. A fogoly elbeszéléséből egy vérrel és árulásokkal teli élettörténet bontakozik ki.

Nagyon jó megoldásnak tartom, hogy Phasma sztorijának van egy kerettörténete. Így nem az ő nézőpontjából követjük végig az eseményeket; hiába ő a központi karakter, hiába róla szól az egész könyv, nem ő a főhős, hanem a kémnő. Különösen azért örültem ennek, mert az utóbbi években a Star Wars címkével megjelenő regények közül többnek is egy birodalmi karakter volt a főszereplője. Persze azzal önmagában nem lenne baj, ha megmutatják, hogy a Birodalom oldalán harcolók is emberek. Az is teljesen rendben volt, hogy a Zsivány Egyesben kicsit felvillantották a Lázadás árnyoldalait. De egy főhőssel azonosulni kell az embernek, meg kell érteni a motivációit, szurkolni kell neki… Én pedig nem vagyok kíváncsi Tarkin kormányzó szemszögére, nem akarom az ő helyébe képzelni magam! Szimpatikusabb számomra, ha az ilyen figurákat (akiket a filmekben eredetileg a hősök ellenségének szántak), inkább kívülről, egy másik szereplő szemén keresztül látjuk.

Delilah S. Dawson semmilyen módon nem próbálja elérni, hogy akár egy kicsit is együttérezzünk Phasmával a könyv olvasása közben.

Ennek a karakternek egyszerűen nincs pozitív tulajdonsága. Szó szerint bárkin átgázol gondolkodás nélkül, és nem számít neki semmi más, csak a saját túlélése. A regény ismeretében érthetővé válik az is, hogy Phasma a legkisebb ellenállás nélkül kikapcsolta a Csillagpusztító Bázis pajzsát, amikor fegyverrel fenyegették. Igazából kicsit meg is lepett, hogy a karaktert nem fanatikusnak mutatja be az írónő. Valahogy a film alapján azt képzeltem, hogy ő a „tökéletes katona” az Első Rend számára – ehhez képest kiderül, hogy csak kihasználja a rendszert, de közben egyáltalán nem hisz benne. Ettől pedig, ha lehet, még visszataszítóbb személlyé válik.

Ugyanakkor annak ellenére, hogy a regényben egy egészen új Phasmát ismerhetünk meg, nagyon jól visszaadja a könyv a karaktert. A jelleme, viselkedése jól felismerhető: alig beszél, nem mutat érzelmeket, és ami a legfontosabb: a maszkja szinte hozzánőtt, sosem válik meg tőle.

Hiszen tulajdonképpen ez Phasma lényege. Minden emberi hiányzik belőle: nem több, mint egy puszta váz, egy arctalan, jellemtelen, érzelemmentes gonosztevő.

Krómszínű páncélja valójában ezt szimbolizálja, nem a hatalmat és erőt, amit sugározni akar. Az egészben az az ironikus, hogy a megjelenése alapján úgy tűnt, hogy ő éppen az egyéniségével tűnik ki a többi katona közül. De Phasmának sincs személyisége – pusztán annyiban különbözik az átlag rohamosztagosától, hogy ő önző.

Kapunk azonban igazi mintakatonát is a könyvben. Ő Cardinal, Hux tábornok ekkorra már halott apjának pártfogoltja. Ez a férfi Phasmával ellentétben úgy nőtt fel, hogy az Első Rend propagandáját verték a fejébe, ezért tökéletesen lojális, és meg van róla győződve, hogy ő a jó oldalon harcol a galaxisért vívott háborúban. Rajta keresztül kicsit betekintést nyerhetünk abba is, hogy néz ki az Első Rend belülről. Ez pedig azért érdekes, mert Az ébredő Erőből igazából nem derül ki semmi róluk. Persze e tekintetben sok meglepetés nem ér minket: ugyanolyan disztopikus társadalmi berendezkedés, mint amilyennek elképzeljük. Ahhoz pedig természetesen semmi köze, amit a Cardinal hisz róla. Valójában ő egy elég szánni való karakter, már csak azért is, mert mi olvasók a regényből megismerhetjük a mentorát, akiről kiderül, hogy egyáltalán nem érdemelte meg a tiszteletét.

A kerettörténet másik szereplője, az ellenálló kémnő kevésbé érdekes karakter: egy Luke Skywalker és Poe Dameron nyomdokaiban járó, mindig optimista, minden kalamajkából kikecmergő igazság bajnoka. De ezzel nincs is baj, hiszen neki igazából annyi a funkciója, hogy elmesélje nekünk Phasma élettörténetét, ami az egész könyvnek lényege. Erre a sztorira pedig nem lehet mást mondani, csak azt, hogy zseniális.

Igazi vérbeli sci-fit kapunk: egy posztapokaliptikus poklot, tele az élőhelyért és nyersanyagokért küzdő barbárokkal, a letűnt társadalom romjain brutális gladiátor-kultúrát kiépítő emberekkel és becsavarodott droidokkal.

Valamint azt is megtudjuk, hogyan került kapcsolatba Phasma kapitány az Első Renddel. Igazából éppen ez a találkozás az, amely elindítja az események sorát: Hux tábornok apjának űrhajója lezuhan egy különös, ismeretlen bolygóra, és mivel a mentőkabinja a planéta másik pontján landolt, kénytelen a helyieket megkérni, hogy kalauzolják el a roncshoz. Phasma, az egyik nomád törzs harcosa felajánlja a segítségét, így az Első Rend emberei a bennszülöttekkel együtt járják be a lepusztult, haldokló világot, amely számtalan akadályt és ellenséget állít az útjukba.

Ez a regény egyértelműen az egyik legjobb sci-fi, amit az utóbbi években olvastam. Viszont pont emiatt, amikor letettem, arra gondoltam: nem vagyok benne biztos, hogy a célközönségének (azaz a Star Wars rajongóknak) a szájíze szerint való könyv lenne. Hiszen sokan éppen a kicsit misztikus, fantasy-jellege miatt szeretik a Csillagok háborúját. Sokkal inkább ajánlom a Phasmát a tudományos-fantasztikus műfaj kedvelőinek – még akár azoknak is, akik nincsenek oda a Star Warsért!