Tom Hunter, az Arhur C. Clarke-díjat delegáló igazgatók egyike, amikor 2016-ban Az idő gyermekei nyerte az Egyesült Királyság legrangosabbnak számító SF díját, azt mondta, hogy a regény egyetemes témákat érintő mű, ami bizonyos értelemben Clarke-t idézi, és mindezt egyik legjobb nem-annyira idegen faj zsánerbeli extrapolációjával (ismertetésével) és az ő fejlődő társadalmuk bemutatásával kombinál. Nézzük, mindezekből mit vált be.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A történet két (de ha nagyon akarjuk, akkor három) szálon fut. A bevezető az óbirodalmi tudós, Avrana Kern sikertelen küldetését meséli el: egy terraformált, azaz élhetővé tett bolygóra szállít majmokat, amiket egy nanovírussal megfertőzve gyors evolúciós fejlődésre sarkallna. Az űrhajón kitört lázadás következtében azonban a terv kudarcba fullad. Ezután 2000 évvel később az otthontalanná vált emberiség maradéka a Gilgamesh (röviden Gil) nevű űrhajón kutatja az univerzumot új otthonért. A Gil eljut Kern világához, és úgy tűnik, ezzel megmenekültek. Azonban a MI-ként még öntudatánál lévő Kern nem engedi a bolygóra a távolról jött utazókat. A gép és az emberek közötti vita közben pedig egy új faj, a pókok fejlődnek az új Édenben. Az emberi és az idegen világ szép lassan összeér, és mindez egy, a túlélésért folytatott harcba torkollik. Kérdés, melyik faj érdemli meg az élhető zöld bolygót?
Az emberiség kidolgozta a bolygóközi utazás technikáját, azonban saját otthonát tönkre tette, ezért felkerekedik, hogy új otthon után nézzen. Ismerős a szcenárió, számtalanszor meséltek ilyet más sci-fi írók is. Felmerül a kérdés, hogy akkor miben lesz más Tchaikovsky? A válasz azokban a rétegekben keresendő, amiket a klasszikus sémára rakott.
HIRDETÉS
Az író életrajza szerint állattant és pszichológiát tanult, mielőtt a jogi pálya felé fordult, emellett pedig van egy már tízrészes fantasy sorozata, a Shadows of the Apt, ahol már megmutatta, milyen bestiákat képes megálmodni, majd papírra vetni. Az állatvilág iránti rajongás és a pszichológiai háttér Az idő gyermekeiben is megtalálható. A regény idegen faja, a pókok, amik egy félresikerült kísérlet eredményeként emberszintű intelligenciára tettek szert. A nyolclábúak esetében különböző, a természetben megfigyelt, főleg ízeltlábúakra jellemző viselkedési formákra alapozott a szerző, továbbá amennyire az egy embertől elvárható, belehelyezkedik a pók nézőpontba. Ezek mentén építi fel lakhelyüket (fákra szőrt pókhálóvárosok, vagy hogy milyen geometriai alakzatok mentén alakítják ki környezetüket), társadalmukat (matriarchátusban élnek, azaz a női nem a dominánsabb), más fajokhoz való viszonyukat (a hangyákat szagok stimulálásával teszik segítőikké), a későbbiekben pedig evolúciós és kulturális fejlődésüket (hogyan számolják fel magukban pókösztöneik által diktált viselkedésüket). Azonban hiába a szinte idegen nézőpont, a fejlődési útvonalat követve rájövünk, a pókok esetében igazából magunkról olvasunk. Tchaikovsky ezzel a húzásával pedig nagyon eredményesen hozza közel az idegenszerűt. A pókok háborúiban, közösségüket megrázó járványaiban és társadalmi feszültségeiben ott vannak a mieink is. Külön figyelmet érdemel a Fabian nevű pók hímekért folytatott egyenjogúságú mozgalma, amiben egyértelműen az újra és újra feléledő feminizmus és az ehhez köthető általános álláspontok jelennek meg. A legfontosabb kérdés itt – ami nem csak a nemek egyenlősége, hanem általános fejlődésünk kapcsán is felmerül -, hogy ragaszkodnunk kell-e olyan szokásokhoz, amiket inkább ösztöneink, nem pedig józan eszünk vagy empátiánk diktál.
A világépítéshez visszatérve a teljes alapossággal bemutatott idegen-ismerős faj, és a cikkben még nem taglalt, de hasonló részletességgel felvázolt jövőbeli emberiség is azt az érzést adja az olvasónak, hogy egy teljesen hitelesen működő világba lépett. Tchaikovsky mindkét fél történetét epikus alapokból építi fel: Az évezredeken át utazó emberek, az űrhajón történt zendülés vagy MI hatalomátvétel, és a nagy hőstetteket végrehajtó pókok. Ezek az események az idő előrehaladtával mesékké, majd mítoszokká válnak, a regény pedig ezektől a közösséget formáló eseményektől lesz élő, pulzáló, és persze működőképes. A kulturális háttér kidolgozására tett szándék szinte mindenhol megfigyelhető. Az embereknél az Óbirodalom, azaz űrutazó emberek „Aranykora” iránt érzett nosztalgia, a pókoknál az utódokba átörökített, később pedig a külön tárolt Megértések (a pókok generációkon keresztül gyűjtött tapasztalatai) engednek betekintést az ősök dicsőségébe, és értetik meg velünk, hogy az adott esemény miért rendkívüli a faj számára.
Tchaikovsky azonban a részletesen kidolgozott kultúráin is továbbmegy. A hosszú ideig párhuzamosan haladó emberi és pók történetszálat fokozatosan összeköti, először a két társadalom közös fejlődési pontjain keresztül (pl. eszközhasználat, vallás kialakulása, egzisztencális kérdések), majd az első találkozás, később pedig egymás távoli méregetésével, és az egymással való újboli szembenézéssel. Aztán felmerülnek az örökké kínzó kérdések, amelyben szintén mindkét faj osztozik: Ki és miért adott nekünk életet? Mi vagyunk az egyedüli, értelemmel bíró faj az univerzumban? Milyen sors vár ránk a jövőben, és ez ellen mit tudunk tenni? A teljesen idegen, de mégis hasonló fajok összehozásával Tchaikovsky végül az utóbbi évek egyik legpozitívabb sci-fi befejezésével zárja Az idő gyermekeit: az empátia segít át minket jövő problémáin.
Tom Hunter által is említett világépítés, pókfaj és az univerzális témák teszik a hasonló történetek kiemelkedő darabjává Az idő gyermekeit. Érezhetően a pók szál a dominánsabb, jobban kidolgozott rész, de mind az emberi, mind pedig a nyolclábú oldal ajánl gondolkodnivalót és valami újszerűt.
