Film

2017 legjobb filmjei a Roboraptor szerint

roboraptor
roboraptor

2017. 12. 27. 08:00

2017-ben is volt miből válogatnia a geekeknek, ugyanakkor a Roboraptor szerkesztősége nem feltétlenül csak a képregény-adaptációkat és a sci-fiket szerette idén. A listán találtok animációt, az év horrorját, de Edgar Wright rablófilm-musicaljét és Christopher Nolan legújabb darabját, vagy éppen a CineFesten felfedezett geek-gyöngyszemet sem hagyhattuk le. Következzenek tehát azok az alkotások, amelyeket a Roboraptor szerzői 2017-ben a legjobbnak szavaztak meg!
Korábban a témában:

Logan

Hugh Jackman tökéletes választásnak bizonyult Wolverine szerepére. Bár az X-Men-filmek minősége és fogadtatása hullámzó volt, az ő karakterének népszerűsége töretlen maradt. Így amikor kiderült, hogy a színész tizenhét év és kilenc film után otthagyja a franchise-t, a filmsorozat rajongói azért fohászkodtak, hogy Jackman utolsó filmjében méltó lezárást kapjon az elpusztíthatatlan mutáns története. A Logannel szemben tehát óriási elvárásokat támasztottak – amelyeknek a film szerencsére maradéktalanul meg is felelt. Az alapsztori a 2000-es X-Ment idézi (hiszen ezúttal is az a kiinduló helyzet, hogy az eleinte elutasító Logan igyekszik megmenteni egy képességeit még kontrollálni képtelen mutánslányt), és témában sem hoz újat a film (újfent a mutánsok fegyverként való használatáról van szó), ám ennek ellenére is ez lett a franchise eddigi legjobb darabja. Ennek a legfőbb oka az, hogy a Logan nem foglalkozik az előző részekben már egyébként is eléggé kivesézett morális és társadalmi problémákkal, és helyette a karakterekre és a köztük levő viszonyokra koncentrál. Remek a forgatókönyv, Jackman és Patrick Stewart pedig egyértelműen ebben a részben nyújtják a legjobb alakítást. Az író-direktor James Mangoldnak 2017 egyik legjobb filmjét, és egyben minden idők egyik legzseniálisabb szuperhősfilmjét sikerült megrendeznie. KRITIKA |PODCAST (Barna Benedek)

Szárnyas fejvadász 2049

Denis Villeneuve filmje egyszer s mindenkorra leszámolt azzal a tévhittel, hogy évtizedek távlatából nem lehet méltó folytatást készíteni egy klasszikushoz. A Szárnyas fejvadász 2049 ráadásul nem pusztán továbbélése, hanem egyenesen továbbgondolása, sőt, új alapokra helyezése a mítosznak. Nem lehet eleget dicsérni elképesztő látványát, de az alkotást mégiscsak az teszi naggyá, ahogyan történetében képes egyetlen koherens gondolatisággá összefűzni a látszólag jelentéktelen mondatokat, a karakterek szerteágazó útját – itt minden okkal és Villeneuve akarata szerint történik, értelmeződik újra. Meglehetősen ritkán fordul elő velem, hogy egy 163 perces filmet úgy fejezek be, hogy még nézném, ezúttal viszont abszolút ez a helyzet állt elő. KRITIKA | PODCAST (Becságh Dániel)

LEGO Batman – A Film

Az idei év abszolút feelgood mozija. A Legótól már-már megszokott, roppant vicces zsánerparódia, de közben katartikus hőseposz, és érzelmes fejlődéstörténet is. Elég sok magasztos jelzőnek tűnhet ez így egyszerre, de a Lego Batmanért könnyű rajongani: a szuperhőstoposzok kiforgatása közben megadja a műfaj szerelmeseinek kijáró katarzis is, mert bármennyire is ciki alsógatyában, menő zenére vágva megmenteni a világot, nézőként azért oda és vissza vagyunk a menő zenére megvágott, alsógatyában való világmegmentésekért. Felnőttként ezért is imádjuk a paródiákat, de az alkotók ebben az ultra meta-cselekményszövögetésben, a hősök nemezis komplexusának fejre állításában nem feledkeztek meg a legkisebbekről sem, és Batman figurájával teljes mértékben releváns üzeneteket fogalmaztak meg. A bezárkózásról, félelemről és magányról szóló tanulságokért nem kell mélyre ásni, de ez az explicit textúra tulajdonképpen számonkérhetetlen egy ilyen okosan összerakott, sokrétű paródián. Jobban belegondolva pedig – tűnjön bármennyire is infantilisnek ez az egész -, a Lego Batman legalább annyira funkcionál gyermeknevelési tanácsadó kézikönyvként, mint a szintén remekül sikerült A Lego-kaland. Utána mindenki jobban teszi, ha kicsit magába néz, hát ha csak ennyi kell hozzá, hogy a világ menőbb legyen. KRITIKA (Dani Áron)

Thor: Ragnarök

A Marvel Studios legnagyobb ajándéka 2017-ben az volt, hogy végre engedte Chris Hemsworthnek főszerepben kibontakoztatni istenadta komikus képességeit. Ehhez egészen Új-Zélandig kellett menni, ugyanis a függetlenfilmes Taika Waititi sajátos humora csinált igazi sztárt a legunalmasabb Bosszúállóból. A Thor-széria harmadik része egy hatalmas gegparádé tele improvizatív humorral, amelyben a színészek sok esetben inkább önmagukat adják – rád nézek Jeff Goldblum – mint az általuk alakított képregényhősöket. Az „istenek alkonya” még sosem volt ilyen szórakoztató, de a Cate Blanchett-féle főgonosznak köszönhetően kapunk pár gondolatmorzsát is a hatalomgyakorlás és a béke lehetetlen viszonyáról. A Ragnarök az „innen szép győzni” iskolapéldája, hiszen a sokak által az MCU legrosszabb filmjének tartott Sötét világ után sikerült egy nagyon erős darabbal zárni a trilógiát. KRITIKA | PODCAST (Rácz Viktória)

Dunkirk

Christopher Nolan egyike azon kevés rendezőknek manapság, akik jóformán bármit megtehetnek. Jó, ez így nem teljesen igaz, de Nolan körül akkora kultusz alakult ki az elmúlt 10 év során, hogy nem nagyon tud olyan ötlettel előállni, amire ne mondanánk áment a stúdiók. Hogy ez mit is jelent valójában, az a Dunkirk kapcsán derült ki igazán. Teljességgel érthető, ha sokan  csalódtak  a filmben, hisz azok számára, akik a Sötét Lovag-trilógia és az Eredet miatt lettek rajongók, elég nagy arcon csapás lehetett a megszokott blockbusterektől  ennyire eltérő darabot látni a mestertől. Másrészről viszont ezzel a filmmel Nolan bebizonyította, hogy igenis tud és mer is még out-of-the-box gondolkodni és nem fásult bele a grandiózus blockbusterek sorozatgyártásába. A Dunkirk egy lehengerlő feszültségbomba, ami magához szorítja és százhat percig nem ereszti el a gyomrod. Egy olyan audiovizuális kísérlet, ami abszolút nem hibátlan, de merész, gyönyörű és egyszerűen magával ragadó élmény. Ebben a filmben benne van minden, amiért érdemes manapság is moziba járni. KRITIKA (Hartai Dávid)

Brigsby Bear

Ha nem láttad ezt a filmet, max tényleg csak a trailerét nézd meg, mert az nagyon hangulatos, de nem lő le semmit. Márpedig ezt a filmet úgy érdemes nézni, ha semmi infód nincs róla. Elégséges annyit tudni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb feelgood alkotása, ami még sokáig ott marad az ember fejében. És nemcsak azért, mert egy furcsa fiú még furcsább világába léphetünk be, hanem mert minden földtől való elrugaszkodása ellenére mélyen emberi. A másik nagy erénye, hogy nemcsak egy óda a geekséghez, de egy szerelmeslevél is a filmkészítéshez, viszont teljesen más hatásmechanizmussal, mint amit mondjuk a Cinema Paradiso vagy A leleményes Hugó követ. Itt ugyanis a mozicsinálás metaképén túl legalább annyira fontosak az emberi kapcsolatok működéséről és a rajongói lélek cizelláltságáról szóló apró, de árnyalt kérdések, amik egyszerre teszik hihetetlenül szomorúvá és mégis szívmelengetően vidámmá a filmet. Ha életedben raktál már össze X-szárnyú vadászt Lego City alapanyagból, vagy forgattál Mortal Kombat videót a haverjaiddal nagyanyád kertjében, akkor fogod igazán értékelni és élvezni ezt a filmet. KRITIKA | PODCAST (Muchichka László)

Pókember: Hazatérés 

Lehet ugyan sajnálni az Andrew Garfield féle sorozat elkaszálását (mert ugye utáljuk a kétrészes trilógiákat, hát még ha “el is vannak cseszve“), de az igazság az, hogy a világ legnépszerűbb szuperhőse csak a harmadik reboot-nekifutásra kapta meg a méltó adaptácót. Szükség volt ehhez a Marvel stúdió  értő kezeire, akik  gyakorlott precizitással diverzifikálják saját filmes univerzumukat, és ezúttal a coming of age rublikát pipálták ki ügyesen. Tom Holland tökéletes a zöldfülő szuperhős, esetlen geek, de közben vagány kamasz szerepében, aki még ismerkedik önmagával (és az új képességeivel), és tele van kíváncsisággal, bizonyításvággyal. Pókember Marvel-univerzumba való beemelése is flottul sikerült, a sok Stark Industries-es hi-tech kütyü révén a kamasz-szuperhős is realistább eredetet kap, miközben azért Pókember megmarad annak a sidekick karakternek, aki a képregényekben is. A legkellemesebb meglepetést mégis az antagonista személyéhez fűzödik, Michael Keaton rétegelt, esendő Keselyűje, aki egyszerre tölti be a szuperhősfilmek lezúzandó gonoszának, és a tini-komédiákban a főhőst rendszerint kínos szituációba hozó apafigurák szerepét, akinek az orra elől kell elhalászni a lányt. Nagyon okos, nagyon tudatos film a Pókember: Hazatérés, és éppen ezért olyan óriási potenciál rejlik még a folytatásaiban is, amiről a korábbi feldolgozások még álmodni sem mertek. VIDEOKRITIKA | VÉLEMÉNY (Dani Áron)

Star Wars: Az utolsó jedik

A Star Wars – Az utolsó jedik talán a valaha volt eddig legmegosztóbb film a saga történelmében. Gondolhatnánk, és egyáltalán nem lenne igazunk. A hetedik részt és A Zsivány Egyest de még A jedi visszatért is legalább ugyanekkora kritika-áradat érte, mindenkinek volt véleménye arról, hogy akkor most jó filmek-e ezek, megújították-e a franchise-t vagy épp ellenkezőleg: erodálják az eddigi filmeket. Ezt mondjuk soha nem fogom megérteni, hogy hogy lehet egy franchise-t visszafele elrontani. A jelenség tehát már nem is arról szólt, hogy az új Star Wars jó-e vagy sem, hanem, hogy „méltó-e a folytatáshoz”, jelentsen is bármit ez a jól hangzó, ám leginkább semmitmondó, olcsó frázis, amit azok a csalódott rajongók szoktak mondani, akik nem igazán tudják megfogalmazni, hogy mit is várnak az új trilógiától.

Jöjjön egy újabb Skywalker-történet folyam, mint amit amúgy úgy unt mindenki az eredet-trilógiában? Akkor inkább készülhetne egy nosztalgikus múltidézés, mint a hetedik részben, ami ugyancsak megosztó volt? Netán legyen a Star Wars végre egy komolyabb hangvételű film, mint amilyen a Zsivány akart lenni és ami szintén nem tetszett egy csomó embernek?

Szóval érthető, hogy Az utolsó jedikre már a készítők sem igazán tudták, hogy minek is akarnak megfelelni, így a rendező Rian Johnson merész lépésre szánta el magát. Olyan filmet dobott össze, ami bár koránt sem tökéletes, mégis szinte mindegyik fentebb sorolt elemmel rendelkezik. Nosztalgikus, ugyanakkor úgy meséli tovább a Skywalker-család történetét, hogy fel is libbenti egy újabb „új remény” lehetőségét, miközben határozottan képes végre meghaladni a jó és rossz örök harcának görcsös és sok helyen kínos sablonosságát. A karakterek komoly vívódáson mennek keresztül oldaltól függetlenül.

Az utolsó jedik különös eleme az elmúlt negyven év Star Wars-őrületének, kísérleti szándékát elvitatni kár is lenne. Filmként lehet, hogy akad vele nem is kevés probléma, ám Star Wars-filmként, szerintem az eddigi legjobb. KRITIKA | PODCAST (Zsótér Indi Dániel)

Jumanji: Vár a dzsungel

A Jumanji – Vár a dzsungel az a film idén, ami jó eséllyel tornássza még fel magát még így decemberben a filmes toplistákra – ahogy a miénkre is felkerült. Ezt pedig azon az egyszerű módon sikerült elérnie, hogy mindent betartott, amit előzetesen ígért. Az 1995-ös Jumanjinak  nem remake-et, vagy reboot-ot, hanem folytatást ígértek, és ez így is lett, emellett a készítők még megfelelő mértékű 9tisztelettel is bántak az eredeti filmmel, (ami egyáltalán nem mondható el minden az utóbbi időben moziba kerülő feldolgozásról). Éppen elegendő rejtett, illetve egyértelművé tett utalással hintették meg a filmet, viszont azok is, akik egyáltalán nem ismerik az eredetit, épp elég információt kapnak hozzá, hogy élvezzék a mozit. Az akcióvígjáték- és kalandfilm elemek is mind a helyükön voltak, a látvány és a 3D is abszolút támogatta a zsánerelemeket. A színészektől én személy szerint csak ripacskodást vártam, és közel sem rajongok Dwayne Johnson munkásságáért, viszont ehhez képest kellemesen csalódtam. Sőt még üzenetet is sikerült találnom a filmben a játékok hatalmáról, és önmagunk megismeréséről. Tehát összességében jó kis mozi lett a Jumanji – Vár a dzsungel, jó eséllyel még a Folytatásgyűlölők Klubja is megenyhül, ha ad neki egy esélyt, ami mindenképpen ajánlott és érdemes azok számára, akiket a film bármilyen szempontból érdekel egy kicsit. KRITIKA (Koós Anna)

A majmok bolygója: Háború

A trilógia záródarabja rettentő archetipikus film, de utánozhatatlanul ontja magából azokat a stílusjegyeket, amelyek miatt az előző darabokat is megszerettük. Ismét elmondhatjuk, hogy egy majmokról szóló alkotás volt az év legemberibb filmje, és amilyen érzelmi hullámvasútat megélünk a senki által sem kívánt háborút, Andy Serkis játékát és a csendes gesztusokat látva, nem tartom túlzásnak azt sem, hogy egyben az egyik leghatásosabb moziról van szó 2017-ben. Az már csak hab a tortán, hogy a film minden egyes képkockája úgy néz ki, mint egy festmény. A majmok bolygója: Háború egy nem feltétlenül jól, még kevésbé fantáziadúsan megírt, viszont fenomenálisan megrendezett, csodálatos film. KRITIKA (Becságh Dániel)

Nyomd, Bébi, nyomd (Baby Driver)

Edgar Wright lazán belöki a zenét és plafonig tekeri a hangerőt, hogy különleges, de nem elvont vagy túlságosan súlyos alkotásával elragadja a néző lényét. A Nyomd, bébi, nyomd elsősorban kétségtelenül szórakoztatni akar, ám mégis jóval több mezei popcornmozinál. Bátor kísérleti film, ami szinte soha nem azt hozza, amit napjaink mainstream nagyvásznas termékvilágához szokott szemünk várna, ezzel téve kiemelkedően emlékezetessé a cselekmény ügyes fordulatait. Wright a narratív újító szellemiséget ütős és dinamikus látványkoreográfiákkal, lenyűgöző autós üldözésekkel köríti. Mindeközben Ansel Elgort kiváló játékában invitál bennünket az emészthetően bűnös táncba, ahol a parketten Jamie Foxx, Kevin Spacey, Lily James és Jon Hamm is a kiválóan megválasztott és a jelenetekre tökéletesen ráillesztett betétdalokra ropják, a huszonegyedik században még igenis létező, nagybetűs moziélmény dicsőségére. KRITIKA (Hári Dániel)

A galaxis őrzői vol. 2.

2017-ben rengeteg képregényadaptációs és szuperhősös filmet kaptunk, ám ami még ennél is nagyobb boldogsággal tölti el a geek szívet, az a tény, hogy ezek többsége kifejezetten jól is sikerült. James Gunn 2014-es slágerfilmjének, A galaxis őrzőinek a folytatása talán nem kapott olyan látványos hypeot, mint néhány másik társa, hiszen ellenben azokkal Starlordék második eljövetele köré nem lehetett (de nem is kellett) kattintás vadász marketinghadjáratpot építeni. A galaxis őrzői vol. 2. nem reformálta meg a műfajt, nem volt politikai szempontból sem érdekes, de még csak nem is „tért benne haza” egy hányatott mozgóképes karrierrel bíró karakter. James Gunn űroperájának nincs is szüksége semmiféle gimmickre, hiszen pusztán azzal, hogy komolyan veszi és átélhetővé teszi a karaktereinek drámáját/tragédiáját, miközben az év legörültebb, legszínesebb és legviccesebb akcióiba küldi őket. Fantasztikus látványa (és zenéje!) mellett A galaxis őrzői vol. 2.-t pont az különbözteti meg a legtöbb szuperhős/képregényfilmtől, hogy a cselekményt nem egy kívülről érkező, nagyon gonosz gonosz lendíti mozgásba, hanem a főszereplőinek karakter azonos döntései. Döntések, amiknek következményei vannak és, amelyek hatására fejlődnek és változnak hőseink. Így pedig a film nem is a (mesés) látványa vagy a (rekeszizomszaggató) humora, hanem a drámája miatt válik igazán emlékezetesé. Na, meg persze Michael „Motherfuckin’” Rooker miatt, aki végre megkapta azt a szerepet, amit már nagyon régóta megérdemelt, ezt pedig úgy hálája meg, hogy simán ellopja a showt, egy olyan filmben, amiben ott van mindenki kedvenc pszichopata mosómedvéje és Kurt „Kibaszott” Russel is (aki nem mellesleg az elmúlt évek egyik legérdekesebb és emberibb Marvel gonosza annak ellenére, hogy egy élő bolygó.) Star Wars ide, vagy oda: jelenleg bizony A galazis őrzői  a vezető űropera franchise.  KRITIKA | PODCAST (Pongrácz Máté)

Tűnj El! (Get Out)DANIEL KALUUYA as Chris Washington in "Get Out," a speculative thriller from Blumhouse (producers of "The Visit," "Insidious" series and "The Gift") and the mind of Jordan Peele, when a young African-American man visits his white girlfriend's family estate, he becomes ensnared in a more sinister real reason for the invitation.

Őszintén bevallom, a horror műfaja számomra nagyon halott, de mivel még horror, ezért él, csak éppen a hullája oszlik és büdös. Erős szkepticizmussal, tamáskodós cinizmussal ültem le megnézni 2017 számomra legalább kettő tenyér-összecsapást érdemlő meglepetésfilmjét, a magát horrornak valló Tűnj el-t. A sztori, a csavar pont annyira abszurd, amennyire Hollywood Foreign Press Association azzal a döntésével ,hogy vígjáték/musical kategóriában jelölte Golden Globra. Tekintettel lévén azokra, akik esetleg még nem nézték meg Jordan Peele  humoros és meghökkentő, reverz-rasszizmust “mi az isten” módon bemutató és szerintem feltaláló filmjét, nem mondanék róla többet. Felejtsük el a baltával és láncfűrésszel kergető bőrfpofákat, meg a megfulladt hulla-fehér rohadó hajszagú sarokból lihegő kislányokat. Ez a film feszült, szórakoztató, ott viccel, ahol kell, ott tekeri a vérnyomást, ahol érdemes. Tűnjön el az unalmas jumpscare és legyen több Tűnj el! KRITIKA (Szaniszló Róbert)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.