Könyv

Még mindig rossz nőnek lenni a világvége idején

Nora K. Jemisin számomra (és Pintér Máté kollégám számára is) a kortárs fantasy egyik legnagyobb darabját alkotta meg Az ötödik évszakkal. A megtört Föld-trilógia első részében egy sajátosan működő (és nem mellesleg a fantasy jó néhány toposzával szakító) világot tárt az olvasó elé: Rezdületlen egy minden lakójához kegyetlen, a romantika írmagját sem tartalmazó fantáziavilág volt, ahol a varázshasználó "orogének" számkivetettségét nehéz volt nem a mindenkori kisebbségek helyzetének párhuzamaként értelmezni.
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak - Nőnek lenni a világvége idején a legrosszabb
Okkal kiáltották ki N.K. Jemisin trilógianyitányát a szakma mesterműnek, amely kilép a fantasy adta keretekből és letaglózó erővel rántja be olvasóját egy nagyon is valóságosnak ható világba.

A regény főszereplői ráadásul nemcsak kivétel nélkül nők voltak, de egyikük, Essun egyben egy édesanya is, akit ez a szerepe sodort lehetetlen helyzetbe – azaz hőseink sem a szokványos archetípusokat képviselték. Jemisin mindezt sajátos elbeszélésmódban, remek fordulatokkal körítve írta meg, Az ötödik évszak egyszerre volt fajsúlyosan tragikus, lebilincselően rejtélyes, egyszóval szórakozásként és a szórakoztató irodalom határait feszegető műként is megállta helyét.

Ez a folytatásról, Az obeliszkkapuról is elmondható, Jemisin stílusa változatlan, továbbra is remekül fűzi tovább karakterei sorsát, noha az első rész lezárásával értelemszerűen kénytelen volt fókuszt váltani. Az időbeli töredezettség helyébe most két új karakter lép a hármas felosztásban: Essun lánya, Nassun, illetve Schaffa sorsának fonalát vehetjük fel Az ötödik évszak meghatározó eseményei után, miközben Essun története is folytatódik. Ez alapvetően jó döntésnek bizonyult: Schaffa az első részben kissé elhanyagolt személyében hatalmas potenciál rejtőzött, rengeteg szunnyad benne Rezdületlen misztikumából, Jemisin pedig képes volt belőle egy egyszerre szimpatikus, félelmetes, több tekintetben is ellentmondásos figurát faragni. Nassunban ilyen szempontból kevesebb drámai alapanyag aknázható ki, de folyamatos konfliktusa az orogének iránt feloldhatatlan gyűlöletet érző apjával Rezdületlen valóságának egyik legfontosabb szeletét adja hozzá az összképhez. (Hiszen eddig maximum említés, megvető pillantások szintjén volt szó az orogének és a “tompák” mérgező, családokat megnyomorító szembenállásáról.)

Sokkal kevésbé voltam megelégedve Essun szálával, amely már az első résznek sem feltétlenül a legerősebb oldala volt. Erre a történetfonalra hárul most, hogy Az ötödik évszak sorstörténeteit megkoronázva megkezdje a valódi narratívát, és felvázolja a hatalmas fő konfliktust. Ebből egyrészt az származik, hogy a könyv kétharmadában jóformán csak mozdulatlan expozíció zajlik ezen a vonalon, másrészt az előrevetített küzdelem már annyira kozmikus, hogy egyre nehezebb Jemisin számára megtalálni azt a személyes megközelítést, ami többé tenné egy újabb Megváltó-történetnél. (Ahogyan azt is lusta megoldásnak éreztem, hogy a finálé egy hasonló élet-halál harcra fut ki, mint az első könyvben is.)

Noha rengeteg új információval gazdagodunk ezen a szálon Rezdületlen múltjával, lényeivel kapcsolatban, ezzel nemcsak számos rejtély oldódik meg, de a misztikum valahogy ezen felül is csökken: nem érzékelni már úgy, hogy ez a világ rengeteg megválaszolatlan kérdést, kiismerhetetlen erőviszonyokat hordoz magában, a fejezetek végére beszúrt kőtábla-idézetek már nem titokzatosak, hanem csak jelentéktelenek – a könyvet úgy fogjuk letenni, hogy most már nagyjából mindennel képben vagyunk. Úgy tűnt, hogy a kontinens egyébként is vesztett részletgazdagságából azzal, hogy időben teljesen a katasztrófa után kerültünk, és mintha Jemisin az apokaliptikus állapotokat már nem is tudta / akarta volna annyi ötlettel feltölteni.

Azonban ezzel együtt is hasonlóan kiváló regény Az obeliszkkapu, mint elődje: szerzője fogalmazásmódja ugyanúgy páratlan, szövegezése, karakterei ugyanolyan élők, dramaturgiája ugyanolyan feszes és fordulatos, ugyanúgy egy pillanat alatt beszippant a könyv. Műve nemcsak azért merész, mert szexualitás vagy brutalitás terén jóval túlmegy a tündémesei kereteken (bár 2017-ben, és úgy egyáltalán például A tövisek hercege ismeretében nem hiszem, hogy ez önmagában merészségként lenne értelmezhető), hanem mert nem fél főszereplőit sem esendő, sokszor rossz, sőt, egyenesen elítélhető döntéseket hozó figurákként ábrázolni. Megkapóan árnyalt, megkapóan emberi alakok népesítik be Rezdületlent, akik a mágia, világuk sajátos szabályai és a rájuk szakadó apokalipszis ellenére is valós társadalmi viszonyokat képeznek le. De Jemisin nem átlátszó tanmesét alkot (mint például a Bright), hanem önálló, a maga viszonyrendszerét természetesen képviselő világot teremt.

A megtört Föld-trilógia második darabja tehát továbbra is a fantasy egyik csúcsteljesítménye, bár szenved a folytatások szokásos gyermekbetegségeitől: a tétek emelkedésével oda az első rész varázsa, egyre kevesebbet lehet felfedezni világán is, és karakterei útjának folytonosságát sem mindig tudja fenntartani. De továbbra is egy pazar történetet mesél kiválóan, és ismét a SFF-mezőny egyik legizgalmasabb, legfrissebb művét hozta el nekünk Nora K. Jemisin.

N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu
Kiadó: Agave Könyvek
Sorozat: A megtört Föld-trilógia
Kiadási év: 2017
Eredeti cím: The Obelisk Gate
Fordító: Ballai Mária
Oldalszám: 302
Értékelés: 8,5/10 raptor

A játékok élete sem csak játék és mese

Azt hittük, a Toy Story harmadik részénél nem lehet jobb befejezést elképzelni egy trilógiának, amikor a negyedik rész bizonyította, hogy vétek lett volna végleg lezárni a történetet.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.