Képregény

Justice League: New World Order – Mikor az istenek visszarepültek az Olümposzra

Grant Morrison 1997-ben vette át az Igazság Ligáját, és a csapat egyik legjobb, legemlékezetesebb, és egyben legeredetibb korszakát teremtette meg azzal, hogy végre annak ábrázolta a DC hőseit, amik: isteneknek.
Korábban a témában:

A 90-es évek első felében a nagy képregénykiadók sorozatait eluralta az olcsó hatásvadászat. A nyomdatechnológia fejlődésének köszönhetően a harcok még látványosabbak, még eszképistábbak lettek, sorra jelentek meg vagy futottak fel a bad-ass antihősök (Spawn, Megtorló, Rozsomák stb.), a hangzatos események (tucatnyi Pókember-, Batman- és Superman-másolat jelent meg, minden hős eposzi halált halt), elszaporodtak a variant coverek, miközben a klasszikus történetmesélés pár kivételtől eltekintve többnyire háttérbe szorult a mainstream piacon.

Ezzel párhuzamosan az indulása után már többször újraindított Igazság Liga már csak árnyéka volt önmagának, a DC legikonikusabb hősei, az alapító tagok alig-alig tűntek fel a sorozatban, miközben a másodvonalbeli karakterek szappanoperája is érdektelenné vált az új írók kezében. Ebből az enyészetből robbantotta ki a csapatot Grant Morrison négy éves történetfolyama, és az új Igazság Liga-sorozat, az 1997-ben startolt JLA, ami az alapító tagokat (Superman, Batman, Zöld Lámpás, Flash, Wonder Woman, Aquaman, Marsbéli fejvadász) helyezte középpontba.GRANT MORRISON-ÉRA: JLA #1-41 (1997-2000)

Morrison sorozata átmenetet képez a 90-es évek első felének bugyuta gimmickjei és a 2000-s évek „szélesvásznú” képregényei között. Morrison, megtartva a korszak 70-es, 80-as évekkel való általános szembefordulását, nem foglalkozott a hősök magánéletével, pszichológiájával, hanem mibenlétüket, képességeik határát vizsgálta, és teljes mértékben a világ megmentésére fókuszált. Sosem finomkodott, és a legkülönfélébb krízisek közepébe dobja bele a csapatot, miközben a hősök aranykori mivoltára (miszerint a DC hősei sokkal inkább istenek, mintsem emberek) is folyamatosan reflektál. A szuperhősöknek marslakókkal, félresikerült szuperkatonákkal, szuperintelligens ellenfelekkel, világok elpusztítására törő entitásokkal, új istenekkel, gonosz dzsinnekkel és gőgös főangyalokkal kell felvenniük a harcot.

Morrison sorozata mintha tökéletes inverzét adta volna Kurt Busiek pár évvel későbbi – ugyancsak körülrajongott – Bosszú Angyalai sorozatának, ahol épp a világ megmentése vált másodlagossá a csapattagok belső gondjaihoz, egymáshoz való viszonyához képest. Morrison viszont istenként tekint hőseire, akiknek nincs is nagyon magánéletük, és ha mégis, az inkább csak nyűg a különböző világégések között. Egyedül a jellemvonásokat húzza alá, így lesz Supermanből mindig optimista cserkész, Batmanből mindig gyanakvó stratéga, a Marsbéli fejvadászból megfontolt bölcs, az új Zöld Lámpásból (Kyle Rayner) és Zöld Íjászból (Connor Hawke) pedig folyton önbizalomhiányos karakter (lévén, hogy mindketten próbáltak felnőni elődjük „isteni híréhez”).

A sorozat párhuzamot húzott a mitológia és a DC hősei között (Superma=Zeusz, Flash=Hermész, Batman=Hádész stb.), így a liga a Holdra(=Olümposz) költöztette főhadiszállását, és amerikai helyett nemzetközivé kiáltotta ki magát, ám a későbbiekben jóval nagyobb, univerzumokon, alternatív valóságokon és dimenziókon átívelő konfliktusokat kellett megoldjon. A sorozatban „igazi” istenek is megjelennek, akik egyfajta jóslatként vetítiették előre, hogy a jelenkor szuperhősei a Földön egy még újabb isteni generáció előfutárai.

Morrison tisztában volt vele, hogy az aranykor sótlan szuperhőseivel nehéz azonosulni, ezért teljesen más oldalról fogta meg a befogadókat. Nincs mélylélektan, mint a szerző nagy klasszikusában, az Arkham elmegyógyintézetben, hanem mesterien szőtt, rengeteg kreativitást felvonultató akció helyettesíti. Morrison Igazság Ligájában nem csapatdinamika, hanem különböző frontok vannak, a hősöknek egyszerre több helyen kell felvenni a harcot, a látványos bunyókat azonban pár oldalanként megszakítja egy újabb és egy újabb csavar. Morrison nem teketóriázik, nem késlelteti, hanem rögtön az olvasó arcába vágja őket, az eposzi történetszövésre pedig a kaotikus panelkezelés is felhívja a figyelmet. Morrisonnál rengeteg az egymásba belógó képkocka, illetve ki nem használt tér, ami egyértelmű előjele a „szélesvásznú” képregények hamarosan bekövetkező térhódításának, ami azóta teljesen sztenderddé is vált az amerikai képregényekben.

MARK WAID-ÉRA: JLA #42-60 (2000-2002)

Morrisontól Mark Waid vette át a stafétát, aki egyébként is sokat ólálkodott a Liga környékén (ő írta a sorozat újraalakulását elmesélő minisorozatot, az itthon is megjelent JLA: Year One-t illetve többször is beugrott egy-egy szám erejéig). Waid követte (illetve támogatta, lásd az 1996-ban általa írt Kingdom Come-ot) a Morrison által kijelölt utat, és meghagyta a hét alapító tagot főszereplőnek. (Érdekes, hogy később Joss Whedon is ugyanígy tett az ugyancsak Morrisontól megörökölt, teljesen új alapokat teremtő New X-Menről Astonishing X-Menre átkeresztelt sorozattal.) De – ahogy azt első története, a Bábel tornya is mutatja – visszavett a Morrison féle megalomániából.  Kevésbé nagyratörő, de annál szürreálisabb veszélyekkel (nyelvek összekeveredése, megelevenedő tündérmesék, szétváló identitások) állította szembe a ligát, és emberként, csapatként is elkezdett velük foglalkozni.

A Morrison féle JLA egyik legnagyobb erénye volt, hogy a Liga egyetlen halandó tagjának, Batmannek is létjogosultságot adott a félistenek között, aki sokkal inkább kivételes logikájával és észjárásával volt a csapat segítségére, semmint harci tudásával – pár évvel később ezt remekül adaptálták a rajzfilmsorozatba is. Waid ezt a vonalat vitte tovább a Bábel Tornyában, amikor a csapat tagjairól összegyűjtött adatok rossz kezekbe kerülnek. A Waid-éra kiindulópontja a Batman paranoid viselkedéséből kibontakozó, csapaton belüli bizalmatlanság, és ezzel tulajdonképpen be is zárta a JLA első számával megkezdett kört. A hősöket nem a világuralomra törő ellenségeik, hanem saját önhittségük és megosztottságuk győzi majd le, még ha most sikerül is felülemelkedniük ezeken.

Crisis of Conscience: JLA #115-119 (2005)

Bár a JLA sorozat még több évig futott töretlenül (elég gyakori író-rajzoló váltásokkal, dolgozott rajta többek között Joe Kelly, Chuck Austen, John Byrne, Kurt Busiekés Geoff Johns is), az utolsó számokban a holdon álló Őrtorony megsemmisülése (Crisis of Confidence/Lelkiismereti válság) szimbolikusan is véget vetett az Igazság Ligája egyik legmeghatározóbb korszakának, ahol a hősök isteni erejüket isteni küldetések megoldására fordították. Ugyanakkor ez a történet volt az egyik utóhatása az Identity Crisis (Identitás válság) című minisorozatnak, ahol a korábban istenként tisztelt hősöket Brad Meltzer író lerántotta a mocsokba, kiteregette a szennyesüket, és olyan titkokat fedett fel róluk, melyek semmiképp sem méltóak az aranykor makulátlan hőseihez.Ennek a történetnek a tudatos továbbgondolása, illetve a Waid által már a Bábel tornyában is megfogalmazott kérdéseknek még grandiózusabb, még eposzibb újrahasznosítása a Geoff Johns által jegyzett Infinite Crisis (Végtelen válság) című 2006-os DC-crossover, ahol a hősök legnagyobb ellenségévé szimbolikus értelemben és gyakorlatilag is saját maguk válnak.

LEGKÖZELEBB: ÚTBAN A VÉGTELEN VÁLSÁG FELÉ

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.