Könyv

Intellektuális kiképzés a trójai háborúhoz

Nagy Judit Áfonya
Nagy Judit Áfonya

2018. 01. 27. 08:00

Az Ílion-duológia eposz az eposzban, hosszan elnyújtva, mint az a bizonyos rétestészta, mégsem ez lesz a Simmons-életmű legemlékezetesebb darabja.
Korábban a témában:

A kiváló Hyperion Cantos-tetralógia érdekes volt, újszerű, izgalmas, csak olvasta és olvasta az ember lánya, és észre sem vette, hogy mindjárt elfogy a könyv. Így hát nagy reményekkel vágtam neki a mester új agyszüleményének – és kellemetlenül csalódtam. Mindkét könyv hullámzó élvezhetőségi faktort generált, néhol dögunalmas volt, máskor érdekes, de leginkább egy katyvasz, amibe Simmons beleturmixolt mindent, ami őt magát valaha is érdekelte, aztán megpróbálta összerázni. Szerintem meglehetősen kevés sikerrel. Simmons újrahasznosította több hyperioni ötletét, mintegy plagizálta önmagát, de érződik, hogy ez már csak másolat.

Nehéz spoilermentes kritikát írni az Ílion duológiáról, főképp, ha annak alkotórészei egyenként is 700 oldalasak. Ez azt jelenti, hogy van bennük anyag bőven, és emiatt még sajnálatosabb, hogy ennek nagy része csupán töltelék, vakvágány, tudálékos grafomán agymenés, sok érdektelen szereplővel.

A fő cselekményszálak eredetileg háromfelé oszlanak: az unatkozó istenek újrajátszatott görög-trójai konfliktusa mellé csatlakozik be egy maroknyi poszthumán bolyongása és két félig szerves-félig gép lény, ún. moravec küldetéskényszere. Nyilván a végletekig leegyszerűsített ismertetőről van itt szó, hiszen mindegyik cselekményszál mozgat még legalább egy tucat (néha több) szereplőt, és kapkodhatjuk a fejünket rendesen, ha nem figyeltünk oda Simmons Tanár Úrra történetmesélés közben. A három fő történetszál között kísértett legalább egy, amihez ha elérkeztem, felnyögtem, mert nagyon-nagyon nem érdekelt.

Dan Simmonsról tudjuk, hogy mindenféle dolgot szeret írni, thriller, krimit, történelmi regényt, szóval szereti próbára tenni magát, de az Ílion-Olümposz vállalkozásnál biztos vagyok benne, hogy elgurult a gyógyszere. Nem mindig sikerült eldöntenem, hogy irodalomórán, történelemórán, vagy futurológiai előadáson ülök-e. Mindkét könyv kavalkád, földrajzi-csillagászati elegy, műfaji turmix, ami néhol kalandregény, máskor high-tech sci-fi.

A folytonos irodalmi utalások pókhálója zavaróan át meg átszövi az egész szöveget, és gyakran öncélú is. Sem a prousti, joyce-i elméleteknek, sem a shakespeare-i idézeteknek, áthallásoknak nincs gyakorlati jelentőségük a cselekmény szempontjából, így Az eltűnt időről való értekezés, akárcsak a Will mester szexuális identitásáról való elmélkedés tökéletesen felesleges, de legalább oldalakon keresztül tart. A teljes szöveg a túlírtságnak az a foka, ami minden szerkesztő és korrektor rémálma. Jóindulattal könyvenként legalább száz, szigorral százötven-kétszáz oldalt is lehetett volna húzni belőle.

Olvasóként engem fárasztott a sok felesleges részlet, pl. Odüsszeusz ősmadár-vadászatának minimum hat oldalas leírása, ahogy a két moravec párbeszédeinek 70%-a is, nem beszélve a végtelenségig nyúló csatajelenetekről, unalmas párbeszédekről, egyes felesleges fejezetekről nem is szólva. Az Ílion és az Olümposz egy dologban viszont mindenképp eltér, ez pedig a tempó. Az Ílion rettenetesen, borzasztóan lassan indul be. 270 oldalt kell olvasni addig a pontig, amíg valóban érdemi fordulat következik be a főszálon, nevezetesen, hogy Szép Helené hatására a háborúban megfigyelőként részt vevő Hockenberry professzor végre eltér az eredeti eseménylánctól, és beavatkozik az újrajátszatott és – közbelépésének hála-  újraforgatott történelembe. Ez a könyv harmada.

A hosszú felvezetésnek „hála” sokan félreteszik az Íliont, ám akik maradnak, megkönnyebbüléssel tapasztalják, hogy az Olümposz már nem vesz el heteket egy átlagolvasó idejéből, mert az első rész hozzászoktatta a stílushoz, már tudja, mire számíthat. Mert aki még nem olvasta, de tervezi, annak ajánlom, hogy ne külön-külön kezelje a két regényt, hanem egy nagy egész két részeként. Csak sajnálni tudom azokat az olvasókat, akik a 2015-ös megjelenéskor ledarálták az Íliont, és várták a nagy csattanót, a véget, de legalább valamiféle feloldást a nyomasztó fejezetek alól, és nem kaptak semmit, csak újabb kétévnyi várakozási időt. De még jobban sajnálom azokat, akik türelmesen kivártak, és ezért két (három) kötetbe úgy vágták bele a fejszéjüket, hogy nem is sejtették, milyen nehéz lesz kihúzni. Mert sajnos hiába javul meg valamennyire az Olümposz eleje, hiába kezd egyszer csak összeállni a kép, a terebélyes cselekményt nem sikerül teljes egésszé gyúrni a végére sem, és a nyitva hagyott kérdések sem adják épp a megnyugvás érzését.

Mégis inkább azért imádkozom, nehogy kedve támadjon Simmonsnak még egy átkonvertált Odüsszeiára is, mert csak ezeknek a könyveknek az elolvasása felért egy fél éves szemináriumi tananyaggal, egy továbbképzéssel Simmonseiában. Ennél többet sajnos már képtelen lennék elviselni.

Dan Simmons: Ílion, Olümposz

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2015, 2017

Eredeti címek: Ilium, Olympos

Fordítók: Huszár András, Farkas Veronika

Oldalszám: 668 és 464+333

Értékelés: 6/10

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.