Gótikus paráztatás és zsigeri félelemkeltés Ellen Datlow szájíze szerint

Itthon a horror egy hányatott sorsú műfaj. Ha beülünk képzeletbeli időgépünkbe és visszamegyünk a horror kezdeteihez, azaz a gótikus irodalomhoz, láthatjuk, a zsáner számos alapműve és klasszikusa közül alig találunk meg valamit magyar fordításban. Egyik kirívó példa Ann Radcliffe munkássága, akit talán Jane Austen gótikus regényparódiájából (A klastrom titka) ismerhetünk. Az már viszont kétséges, hogy beazonosítanánk Radcliffe szövegeit az Austen-könyvben, mivel átlag magyar olvasóként nincs alapunk ehhez. Számos Radcliffe-hez hasonló példát láthatunk párhuzamba állítva a horror irodalom szerzőit magyar megjelenésükkel. Olyan horror atyák, mint Edgar Allan Poe vagy H. P. Lovecraft, elérhetőek magyar nyelven, a későbbi bestseller szerzők közül Stephen King és Anne Rice eljutottak hozzánk, viszont Clive Barker életművéből csak pár könyv és novella érhető el, és a splatterpunkról pedig nemigen hallhattunk itthon. Bőven lehet folytatni a hiányzó nevek és művek sorolását, de csak arra döbbenünk rá, hogy sok a befoltozandó lyuk.

Valószínűleg ennek az űrnek a kitöltése miatt jelent meg 2017 év végén Ellen Datlow horrorválogatása, a Sötétség, amelyben 25 novellán keresztül kapunk egy átfogó képet arról, mi történt az utóbbi időben a műfajban.

Ellen Datlow több éve foglalkozik horror antológiák összeállításával és novellák válogatásával, így otthonosan mozog a műfajban. Szerkesztőként mindig egy cél lebeg előtte: kiemelni a legjobbakat. A Sötétség előszavában leírtak szerint nem tematikákat vagy évszámokat jelölt meg kritériumnak a válogatás során, hanem saját ízlése szerint gyűjtötte össze a kötet 25 írását. Egy ilyen típusú vállalkozás jól és rosszul is elsülhet szubjektivitása végett.

Nem rutinos magyar horrorolvasóként a Sötétség legnagyobb előnyének Stefan Dziemianowicz irodalomtörténeti összefoglalóját és a novellákat megelőző rövid szerzői bemutatásokat érzem. Semmi esetre se szabad ezeket átlapozni, ugyanis erős fogódzkodót jelentenek a kötet olvasása során. Az egymást időrendben követő írásokat az ismertetők segítségével könnyebb elhelyezni a horror különböző trendjeiben és saját kontextusukon belül értelmezni őket. A válogatás 1985 utántól veszi fel a zsáner fonalát, és egészen napjaink ünnepelt szerzőiig vezet. A Stephen King generációja által reprezentált kifinomult domestic horrortól kezdve a splatterpunk írók műfaji határokat feszegető írásaiig minden van itt: különös hibridek, az emberi szorongás és félelem szélsőséges helyzetekben való ábrázolása és Lovecraftot idéző novellák. A különböző egyedi stílusok és a témák sokszínűsége egy elég vegyes kötetet adnak ki. Akár azt is mondhatjuk, mindenki megtalálja benne a nekitetszőt (ami igaz is), viszont hullámzó minőségről is beszélhetünk. Utóbbit sajnos Datlow antológiája se kerüli el.

A Sötétség erősebb alkotásai közé a hosszú terjedelmű novellák tartoznak. Az itthon is jól ismert mesterek hozzák a megszokott minőséget, bennük nem nagyon csalódhatunk: Clive Barker egy tőle megszokott sokkoló és elborult történettel borzalja a kedélyeket Jacqueline Ess akarata és végső akaratában, Stephen King fekete humorral és a tőle megszokott eszközökkel operál a Csattogó fogsorban, A borókafában Peter Straub a legkegyetlenebb írói húzásokkal kényszeríti bele olvasóját egy pedofil áldozatának helyzetébe, George R. R. Martin pedig a válogatás legerősebb novelláját szállítja A Körteforma Emberrel. Az itthon kevésbé ismert, de jelentős szerzők közül kiemelkedik Poppy Z. Brite mocskosul fülledt zombilandje (Kalkutta, Idegek ura), Elizabeth Hand misztikus tisztelgése Goethe azonos című költeménye (A Vilikirály) előtt, amit darkos rockénekessel és útelágazásnál köttetett szerződéssel fűszerez; a Halált játszó ikerlányok története Kelly Linktől (A hívó kalapja), és egy klasszikusnak mondható horror Ramsey Campbelltől (Húrok nélkül). Írástechnikai szempontból érdekes Dennis Etchinsontól A kutyafuttató, annak ellenére is, hogy ez lóg ki leginkább a hagyományos értelemben vett horrorok közül. Továbbá figyelemre méltó még Pat Cadigan Erő és Passiója, ami két klasszikus toposzt vegyít, és a felsorolásból nem hagyható ki Steve Rasnic Tem Forróság című írása, amiben egy nő tűztől való viszolygását járja körül.

Akadtak a kötetben csalódások is, főleg a rövidebb hangvételű írások között. Ide tartozik például a lovecrafti hagyományokat követő, de azokat teljesen meghaladó Thomas Ligotti írása. Az álarcok nagyobb ünnepségén érezni, hogy Ligotti tud írni, például ahogy fantasztikus hangulatot teremt az álarcok leírásával, de valami mégis hiányzik ahhoz, hogy elégedetten lapozzunk tovább. Nagy fejtörést okozott Neil Gaiman „horrorverse”, ami inkább tűnt ötletek összeírásának, mint költeménynek (és nem a rímek hiánya miatt). Joyce Carol Oatestől a ■■■■■ – nem nyomdahiba, ez a mű címe – kivitelezés szempontjából ötletes, de értelmezési szinten (kérdés: mit jelenthet a cím?) túl egyszerű. És végül a kötet legbizarrabb írása Edward Bryant sci-fi-horrorja, a Csirketánc, amiben egy épp világfájdalmában elvonuló fiút űrlények környékeznek meg. Ha a bizarro fiction (a horror dadaista irányzatának is nevezhetjük) nem 1999-ban jött volna létre, azt hinném, Byrant ennek szellemiségében alkotott. Mindenesetre megosztó lehet.

Ellen Datlow kötete nem pótol minden itthon kimaradt horror írót, de megmutatja, mi mindent lehet ebben a műfajban csinálni: gótikusat, paráztatós, gyomorforgatót, öncélút, rejtélyeset, természetfelettit, ördögűzőst, lovecraftosat, szörnyeset, bizarrt, pszichologizálósat – amit csak ki lehet találni. A kissé hullámzó minősége ellenére is a Sötétség irodalomtörténeti szempontból fontos a magyar piacon, mert megkísérli a lehetetlent: pótolni 200-300 év horror irodalmát.