Kevesen számítottak arra, hogy Guillermo del Toro tündérmeséje válik az Oscar fő esélyesévé – na nem azért, mert a rendező ne tudna nagyot alkotni (meg különben is futott már egy nagyot az Oscaron A faun labirintusával), hanem mert elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy önmarcangoló dráma helyett egy zsánerelemekkel is erősen átitatott tündérmese győzedelmeskedjen. Azonban utólag már azt mondom, bárcsak az Oscar-zsűri által méltatlanul mellőzött, de értékes gyöngyszemként beszélhetnék A víz érintéséről, nem pedig az idei Oscar-szezon legnagyobbra felfújt lufijáról. Mert végül csak a víz felszínéig jutottunk, és egyetlen bevállalós mozzanatot leszámítva egyszer sem merültünk mélyebbre.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Elisa Esposito (Sally Hawkins) gyerekkora óta néma, árvaként nőtt fel, egyedül él egy sivár lakásban, egyetlen társaságát szomszédja (Richard Jenkins) és színes bőrű kolléganője (Octavia Spencer) jelentik. Elisa ugyanis egy kormányzati laborban dolgozik takarítóként, ahova egy nap egy kétéltű humanoid lényt (Doug Jones) hoznak. A nő hamar összebarátkozik a teremtménnyel, azonban úgy tűnik, nem sokáig élvezhetik egymás társaságát, ugyanis a szörnyért felelős Richard Strickland (Michael Shannon) azt kapja parancsba, hogy boncolja fel élve azt.
Van itt tehát fogyatékkal élő, faji szegregációt megélő, sőt még homoszexuális, illetve kis erőltetéssel migráns szereplő is – hogy az egész motívumrendszert kicsúcsosító vízi lényről már ne is beszéljek. Mintha Guillermo del Toro ezzel a diverzitással akart volna biztosra menni, hogy alapos munkát végez, de alapvetően látszólag benne sem kristályosodott ki, pontosan mit is szeretne megragadni az emberség, a kötődésre vágyás és a valahova tartozás igényének problémaköréből. A víz érintésében mind ott lebegnek ezek a gondolatok, de a biztoskezű alkotó helyett a sablonok mechanikája fogja ezeket össze. A narratívában jelenlévő thriller-elemek szinte teljes mértékben egy unásig ismételt formulát követnek, ráadásul a forgatókönyv eléggé el is veszik az így kialakuló mellékszálakban. Szigorúan véve például a szovjet vonal sem ad annyit, mint amennyit elvesz a játékidőből – érthető, hogy del Toro azt akarta érzékeltetni, hogy a másik oldal is ugyanolyan embertelen, de erre kár volt ennyi jelenetet, illetve Bob / Dmitrij karakterét rááldozni. Ezzel ráadásul a sokkal nagyobb potenciállal bíró romantikus szál elől sikerül elvonni a figyelmet: a fajok közötti kapcsolat messze a mű egyik legérdekesebb eleme lett volna, de jóformán mindössze két húzásból formálja meg a forgatókönyv ezt a motívumot.
HIRDETÉS
Octavia Spencer és Michael Shannon karakterei pedig különösképpen elpazarolt darabjai ennek a kirakósnak. Míg az előbbinek semmi szerepe nincs azon túl, hogy Elisa helyett is beszél, az utóbbi pedig egy sokkal összetettebbnek induló figurából válik végül egysíkú gonosszá, akinek a motivációit sem érteni igazán. Ugyanakkor a színészekre nem lehet panasz, kétdimenziós szerepeik ellenére jelenlétük felvillanyozza A víz érintése világát, amiben egyébként is könnyű elmerülni: del Toro a legnagyobbak rutinjával ránt be jeleneteibe. Ez a film igazi színes-szagos audiovizuális élmény, ahol minden képkocka és hangeffekt figyelmesen megmunkált.
A rendező tudatosan mesei hangulatot alkotott a 60-as évek környezetéből, ahol retro filmszínházak, csili-vili pitézők és izgalmas titkokat rejtő földalatti kutatóbázisok között mozognak szereplőink, a tévét pedig azonnal átkapcsolják, amint a feketék polgárjogi küzdelmére terelődik a szó. Azonban ugyanez a miliő erősen kontraproduktívnak bizonyul, amikor Elisa magányát, vagy úgy általában bármilyen negatívabb érzelmet kéne érzékeltetni. Hiába fogható fel racionálisan, hogy hősnőnk élete mennyire sivár, mennyire magányos, az összkép mégis úgy prezentálja ezt, mintha egy újabb Pleasantville-t vagy Truman Show-t látnánk, ahol mindenki széles mosollyal teszi a dolgát.
Ezzel pedig az alkotás teljes emocionális skálája is beszűkül: hullámvölgyek híján a katarzis is hiányzik A víz érintéséből, az összkép tetszetős, de lapos. És hiába költői helyenként, ha nincs mögöttes tartalom, amit így kiemelhetne. Guillermo del Toro egy tízperces tündérmese mélységeit, drámai összetettségét és dinamikáját tudta csak a vászonra vinni – nem kell ecsetelnem, mekkora ürességet szül ez egy egész estés alkotásban. A rendező hiába mondta el többször is, hogy a kortárs filmeket eluraló cinizmussal szeretne szembehelyezkedni, őszinte, sebezhető filmet alkotni, A víz érintését kevés választja el attól, hogy úgy csapódjon le, mint egy Coelho-féle giccsidézet mozgóképes formában. (A Szárnyas fejvadász lehet, hogy nihilista és depresszív volt, de még ezzel együtt is ezerszer emberibb.) Elnagyolt és felszínes film lett ez, noha tagadhatatlanul profi munka, és szépségei is bőven az átlag fölé emelik, de semmilyen elemében nem akkora teljesítmény, hogy Oscarral, Oscarokkal jutalmazzuk.
