Film

A Hold rendezőjének néma-filmje még azt sem tudja, mit akar mondani

Engedtessék meg nekem egy kis in medias res: A BAFTA – díjas Hold után (na meg még volt a Forráskód és a Warcraft is) a szépreményű Duncan Jones rögtön térden is lőtte magát a Netflixen megjelenő Mute-tal. Ez a film fogta a Szárnyas fejvadász világát, kicsit túlneonozta, majd random, egymáshoz erőltetett logikai kapcsokkal kötődő, s imigyen felszínes, de legalább hatásvadász, megbotránkoztató dolgokat épített rá. Értelmetlenül. A film címe már csak azért is találó, mert valószínűleg az első 40 perc után a mute gombot keressük a távirányítón, hogy csendben tudjuk azt végigaludni. A Mute egy lelketlen nejlon-noir: semmit mondó és semmiről sem szóló. Szpojlermentes kritika.
Korábban a témában:

40 évre innen a jövő nagyszerű Németországában él a gyermekkori baleset következtében megnémult Leo, és az ő Holdja és csillaga, Naadira. Mindketten egy afro-orosz vezette éjszakai szórakozóhelyen dolgoznak, Leo a pult mögött, Naadira pedig felszolgál. Szerelmük megtörhetetlen, egészen addig, ameddig az egyik pofátlan vendég, egy alvilági figura szemet nem vet a lányra, Leo pedig kénytelen illemgyorstalpalót tartani. Röviddel az incidens után Naadira egy kis évődést követően eltűnik, mielőtt még elmondaná féltve őrzött titkát. Leo ezt nem hagyja szó nélkül, kész csendben felforgatni a német kuplerájokat, hogy megtalálja szerelmét.

Közben, egy másik szálon a Cactus Billként (Paul Rudd és az ő bajsza) ismert amerikai exkatona-szanitéc és hűséges bajtársa, barátja, a kicsit pedofil Duck (Justin Theroux) „orvosi ellátás és kínzás” üzleti modellel szolgáltatásokat biztosít a német alvilág számára. Cactus Bill motivációja: lányával vissza akar térni az Államokba, de új személyazonossággal, Duck meg pénzt szeretne keresni, meg gyerekeket molesztálni.

A film elején megtudjuk Leo miért néma. Valamikor a jövőben az amisok úgy döntenek, Németországba vándorolnak. Leo az egyik ilyen kolónia tagja, akit halászbaleset ér. Kiesvén a hajóból mély vágások keletkeznek a testén, többek között a nyakán is. Mivel az amis vallási kultúra gyakorlatilag megtagadja a gyógyulás folyamatába való mesterséges beavatkozást, értsd: bonyolultabb műtéteket, helyette Isten mindenható, szerető kezére bízza a felépülést, így Leo elesik attól a lehetőségtől, hogy újra beszéljen. Itt alá is húznám, hogy Leo némasága, sem pedig kulturális háttere semmilyen jelentőséggel nem bír a filmben azon kívül, hogy megtudjuk a 20XY-ik évben a cyberpunk Németországban minden hangvezérléssel működik, így a némák gyakorlatilag esélytelenek a gyorskaja-rendelésnél és a könyvtárban.

A filmnek a legnagyobb problémája, hogy nincs igazi koncepció mögötte, ez olyanokban nyilvánul meg, mint hogy Leonak nem jelent gondot a technológiát használni, pedig az amisok élesen elhatárolódnak a technológia bármilyen használatáról. Nem évődik egy percet sem azon, hogy ahhoz, hogy megtalálja a nőt, technológiát kell használnia. Nem esik nehezére megszegni a láthatóan létező identitásának alapszabályait. Nincs benne egy pillanatnyi őrlődés, torzsalkodás önmagával és a hitével, ami végig kísérte egész életében, aminek köszönhetően lett azzá, aki. Mondhatjuk, hogy a szerelem áthúzza és letiltja ezeket a kulturális „koloncokat”, de mi értelme egy rendkívülien egyedi világnézettel bíró vallási közösség egyik tagját főszereplőnek megtenni, ha utána pofánköpi a kulturális hátteret egy ilyen lerágott klisével? A film legnagyobb gyenge pontja pont ezekben az erős narratív potenciált rejtő részletek abszolút elhanyagolásában rejlik.

Ha valaki kibírja a roppant negédes, maníros szerelmes évődést, ahol pastu nyelven elhangzik a „te vagy a szemem feketéje”, mint a szerelemvallás legmélyebb megnyilvánulása (ami egyébként nagyon mély lehet az indoeurópai kultúra iráni ágát ismerő és a pastu nyelvet beszélők körében), utána szembesül azzal, hogy a film nem akar mondani semmit. Egyszerűen a Mute nem ösztönzi a nézőt arra, hogy végignézze a filmet.

A sztori kettő szálból áll. Az egyik Leo nyomozása eltűnt szerelme után, a másik pedig Cactus Bill és társa kapcsolatáról, valamint a haza migráláshoz szükséges iratok megszerzéséről.  S bár ez utóbbi egy melléktörténet, amely a végén kiegészíti, teljessé teszi Leo útját, mégis sokkal érdekesebb, mint a néma csapos alvilágjárása. De ez sincs csúcsra járatva, azon kívül, hogy érezhetően a hatásvadászat céljából mutatja be Billy társát, Duckot pedofilként.

Egyszerűen Duncan Jones telepakolta a filmjét felszínes, figyelemkurválkodó perverzióval. Talán azért, mert valamivel ellensúlyozni kell a néma főszereplő érdektelen nyomozását a csaja után. Igyekszik a nagyon ronda és erkölcsileg züllött Németországon keresztül egy morálisan rohadó jövő képét vázolni, de annyira felszínes próbálkozás, hogy a félelmetes társadalmi-szociális züllés prekoncepciója helyett csak nőnek öltözött férfiakat, meg szexrobotok kefélésére valószínűleg recskázó, japán nőnek öltözött faszit prezentál, amit lássuk be, valahol már láttunk (véletlenül persze). Ennél több kell, hogy egy ilyen világ például a Szárnyas fejvadász után hatásos legyen. A direktor semmilyen gondolatiságot nem helyez a film mögé, nincs tanulság, nincs konklúzió csupán kettő, a végén egybeérő történet van, amely a teljes lineáris sablonosságot elkerülendő erőszakossággal ér véget. Olyannal, ami addig nem is volt jelen a filmben, így ez is tájidegenné válik. Mindemellett abszolút logikátlan és felesleges is. Ismételten a hatásvadászat egy torz modelljét alkalmazva próbál egyedi felütést kölcsönözni a filmnek.

Újabb narratív kapufa, hogy a filmben nincs egy olyan szereplő, akit megkedvelnénk. Igaz, el kell ismerni, hogy Paul Rudd egészen jól hozza a roppant agresszív, nagypofájú exmilitánst, aki szanitéc tudásával keresi a kenyerét. A színészt még bunkó-tahó rosszfiú szerepben nem volt alkalmam látni, itt pedig majdhogynem „főgonosz”.

Duncan Jone Netflixes filmje, ahogy azt az egyik külföldi oldal kritikája is írta, egy neo-noir film vázlata. Egy béta-verzió, amely nem igazán tud érzelmeket kipréselni a nézőkből, azok érdeklődését fenntartani. Úgy látszik a több éves készítői kilátástalanság börtönében töltött idő nem volt elég a kiforrottsága. A cselekmény unalmas, a kontextus pedig valami jóval komplexebb elképzelésnek a felszínét kapargatja. Mutatni akar valamire, de maga sem tudja mire. Nem is lenne képes rá, hiszen az alapkonfliktus is túl néma ahhoz, hogy megszólaljon és beszéljen valamiről. Ámbár a rendező nevén elidőzve egy keserédes mosolyt megereszthetünk, hiszen tudjuk, hogy a megalkotott univerzumában a Mute eseményei mellett, valahol a Holdon valami sokkal okosabb és izgalmasabb dolog történik, vagy már meg is történt.

Mute, angolul beszélő amerikai sci-fi, 125 perc, 2018. – 5/10 nejlon-noir raptor a gyengébbik genetikával bírókból

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.