Az időutazást feszegető történetek gyakorlatilag egy idősek a science-fictionnel, és valószínűleg nehezen találnánk olyan aspektust ember és téridő kapcsolatában, amivel még nem foglalkoztak írott vagy mozgóképes formában. Az ilyen „időcsavarós” sztorik mégis töretlen népszerűségnek örvendenek, mondhatni nem túl nehéz eladni valamit, ha ráírod, hogy időutazás. Ettől függetlenül úgy gondolom, nem egyszerű ma már olyan újszerű ötlettel előállni, ami valóban felkelti a téma rajongóinak figyelmét. Daniel Godfreynek mégis sikerült egy ügyes húzással fogást találnia a zsáneren Új Pompeji című regényében azzal, hogy fordított egyet a szokásos felálláson: ahelyett, hogy egy időgéppel a múltba utaznánk, az időgép most a múltat hozza el hozzánk.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Mindenki tud a Novus Particles szenzációs, új technológiájáról, mellyel képesek embereket átjuttatni a múltból a jelentbe, a fogadtatása viszont eléggé megosztó. Valaki szerint ezzel megkezdődött az emberiség történetének legújabb korszaka, valaki szerint pont ez vezet majd a végéhez. Egyesek azt szeretnék, ha megmentenék váratlanul elhunyt szeretteiket, vagy kiemelnének olyan embereket a történelemből, akik a legszörnyűbb bűnöket követték el, mielőtt azt megtehették volna, mások egyenesen megtiltanák az egész használatát. A lehetséges paradoxonokról és az idő természetének csekély ismeretéről nem is beszélve. A közvéleményen az sem sokat segít, hogy a Novus Particles magáncég lévén teljes titokban kezeli találmányát, így nem hogy a működéséről nem tudni semmit, de még csak arról sem, beavatkoztak-e már történelmünkbe.
Nick, a teljesen hétköznapi történészdoktorandusz élete lehetőségét kapja, mikor felkérik, hogy csatlakozzon a cég legújabb projektjéhez. A projekthez, ami minden eddigit felülmúl, amivel a Novus Particles igyekszik legitimálni technológiáját és eloszlatni minden kételyt, ami eddigi kísérleteik során felmerült velük kapcsolatban. Felépítették az ókori Pompeji pontos mását, hogy a város egész lakosságát transzportálják oda, mielőtt a Vezúv lávája mindent és mindenkit beborít. Nick feladata, hogy Új Pomeji autentikus maradjon lakói szemében, és lehetőleg soha ne jöjjenek rá mi is történt velük valójában. Miközben a fiatal történész első kézből szembesülhet azzal, milyenek voltak és hogyan éltek valójában a rómaiak, egyre nyilvánvalóbbá kezd válni számára, hogy többről lehet itt szó, mint amennyit neki elárultak.
Valahol a történet utolsó felvonásánál jártam már, mikor tudatosult bennem, mennyire is élvezem ennek a könyvnek az olvasását.
HIRDETÉS
Hogy erre csak igen sok oldalt magam mögött hagyva kellett rádöbbennem, arról nagymértékben a bevezető fejezetek tehetnek. Az Új Pompeji cselekménye gyakorlatilag három részből áll, amik konkrét jelzéssel nincsenek elválasztva, de érezhetően eltérnek egymástól. Mintha egy sztori három részét három különböző előadótól hallanánk, akik mind máshova szeretik helyezni a narratíva fókuszát. A regény első harmadát olvasva inkább egy ponyvára hajaz, a titokzatos vállalattal, a főszereplő összeesküvéseket gyártó haverjával és az egész történet alapkontextusának igen mesterkélt felvázolásával. Ezt az érzést a fülszöveg is csak megerősíti, pedig a regény egészére abszolút nem ez a stílus jellemző, sokkal átgondoltabb és ötletesebb annál, mint aminek első benyomásra látszik.
Szerencsére, mire a főszereplővel karöltve megérkezünk Új Pompeji városába, a szerző rátalál a hangjára. Ezt a hangot a magyar kiadás szerint sokan Michael Crichtonéhoz hasonlították. Ez az állítás helytálló is abból a szempontból, hogy Godfrey hasonló szemléletmóddal és felépítéssel írta meg regényét, így valószínűleg tényleg elnyeri a Crichton rajongók tetszését is. Ez a látásmód a regény központi állításában is utolérhető:
Látszólag óriási mennyiségű tudást sikerült felhalmoznunk az emberiség írásos emlékek előtti történelméről, mégis hihetetlenül távol vagyunk attól, hogy tudjuk, miként éltek akkor.
Ez a gondolat adja a regény gerincét, erre húzza fel a szerző az időben való transzportálást, így egy fiktív esettanulmányra emlékeztető kontextust adva mondanivalójának. Godfreyt érezhetően nagyon foglalkoztatja a téma és képes is rá, hogy érdekfeszítően adja elő, ültesse át az olvasóba lelkesedését. Pompásan bontja ki érveit és mutatja be a cselekménybe építve, miért is nem működne ez a látszatvalóság, ha mai információink alapján, mai körülmények között próbálnánk meg hitelesen eladni az ókoriaknak, hogy még mindig saját otthonukban élnek. Érdekes és sokszor igen kreatív apróságokkal színesítve abszolút hitelesen vezet végig minket egy látszólag profin kidolgozott rendszer szétcsúszásán.
A regény utolsó harmadában a hangsúly erősen eltolódik az addig hanyagolt transzportálás, az ahhoz szükséges technológia használata és határainak boncolgatása felé. Ezzel együtt az események és a cselekmény tempója is a maximumra fokozódik, előkészítve egy valóban ütős dramaturgiai csúcspontot. Itt azonban igencsak kitűnik, hogy Godfrey elsőkönyves író. Hiába kapunk korrekt csavarokat, hiába válaszol meg minden kérdést, valahogy azt érezni, hogy nem sikerült megfelelően adagolnia és szereplői szájába adnia a kulcsinformációkat. A miértek végső megválaszolása logikusnak érződik, mégsem annyira dinamikus, hogy igazán katartikus hatást váltson ki.
Hasonló a helyzet a karakterekkel: szinte kivétel nélkül durván egy dimenziósak, néhány mellékszereplőt szó szerint csak a főszereplőhöz való viszonya jellemez. Nem is nagyon tudtam izgulni senki sorsáért. A sűrű és kissé hatásvadász tagolás engem eléggé zavart ( a 372 oldalas regény 77 fejezetből áll), de az tény, hogy a célját elérte. Végig feszes tempót tud tartani és olvastatja magát a mű. Az Új Pompejien kívül játszódó, a rejtélyfaktort erősítésére hivatott mellékszál viszont egyenesen idegesítő. Az itt futó cselekmény egészen rövid, az író viszont úgy döntött, hogy egy-két oldalas fejezetekre bontva szórja szét, így sokszor zavaróan és teljesen feleslegesen szakítva meg a fő történetszálat. Ezek azonban mind apróságok és egészét nézve nem befolyásolják komolyan a regény élvezhetőségét. Ráadásul gyakorlatilag mind olyan írói eszközök, döntések, amin könnyen lehet finomítani.
Összességében az Új Pompeji igazán szórakoztató olvasmány, mely inkább populáris mű szeretne lenni, mint mély-filozofikus elmélkedés az időről és történelmi felelősségünkről.
Mondhatni, egy kellemes belépő szintű sci-fi. Első könyvnek pedig kifejezetten jólsikerült mű. Nem lepődnék meg, ha a közeljövőben sokat hallanánk még Daniel Godfreyről.
(A regény második része külföldön már megjelent és magyar fordításra is lehet számítani a kiadótól a jövőben.)
