Képregény

Batman: R.I.P. – Grant Morrison köpik a denevér sírjára, de jól teszi!

Dani Áron
Dani Áron

Ferris Bueller rajongó. 2018. 03. 06. 08:00

Grant Morrison az aranykort megidéző JLA, és az új irányvonalat kijelölő, a családot csapatra váltó New X-Men után megkapta a harmadik ongoing sorozatát, és ezzel a kétezres évek második felének legmeghatározóbb Batman-krónikásává vált.
Korábban a témában:

Az Infinite Crisis eseményei után a DC új írók kezébe adta a legfontosabb karaktereinek történeteit. Batmant első körben a kiadó tapasztalt iparosa, James Robinson kapta meg (a Detective Comics és a Batman füzeteiben párhuzamosan futó, nyolc részes Face to Face-t írta), aki elmesélte, mi történt a bőregérrel egy évvel a nagy crossover eseményei után (ez az ún. “One Year Later” történetciklus része, a DC pár hónapig minden füzetre rárakta a plecsnit) az igazi vérfrisstés viszont csak a Batman 655. számával érkezett el. Grant Morrison teljesen a feje tetejére állította a karaktert.

Az első történet (Batman & Son) rögtön a közepébe vág, és Batman vérszerinti fiának, Damiennek a bemutatásával borítja a fennálló status quot. Batman apaszerepe korábban is nyilvánvaló volt az olvasók számára, amit a sideclicknek használt, majd az évek folyamán folyamatosan önállósodó Robinok (Dick Grayson, Jason Todd, Tim Drake) viszonyában jelent meg. Morrison ezt az apa-fiú kapcsolatot emelte központi témává, de egyáltalán nem tudott elmélyülni benne, csupán egy idegesítő, arrogáns miniterroristát (aki pont olyan, mint a mai fiatalok – gondolhatta vicceskedve Morrison) sikerült papírra vetnie, akinek a karakterét inkább csak az utána következő írók tudták csak rendesen kibontani.

Ugyanakkor erős a gyanú, hogy Morrison szándékosan élt ezzel a felületességgel, ugyanis az összes füzetet áthatja a 60-as évek népszerű TV-sorozatának camphatása (ami legutóbb a Schumacher féle Batman-moziknál döngölte földbe a nézői elvárásokat). A Roger Moore-féle Bondot idéző ejtőernyős-síelős jelenet, a pop art stílusú kiállítás, vagy éppen Bruce, Alfred és Damien idegenül ható kiszólásai („Azt hittem magasabb vagy.”, „Van egy rakétád?”, „Batman és Robin halhatatlan!”, stb.).  Nem szólva az olyan évtizedekkel ezelőttről előrángatott infantilis elemekről, mint a lila-sárga hacukában flangáló Zur-En-Arrh Batman, a denevérbarlangban porosodó óriás dinó, vagy a hallucinációként megjelenő Batmanó, amelyekre ma már a kutya sem emlékszik, de az „angol fenegyerek” mégis óriási beleéléssel emeli őket vissza a kánonba.

Morrison ugyanis arra vállalkozott, hogy összeházasítsa az ezüstkor első felének camp stílusát a Batman-képregények mai napig meghatározó, komorabb hangvételű történeteivel. Ezzel igyekszik rámutatni a szuperhős zsáner olyan valóságtól teljesen elrugaszkodott, mégis legitim elemeire, amelyek lehetetlenné teszik a fennálló rend huzamosabb ideig való fenntartását (mint a meghatározó szereplők visszahozása, helyettesítése, feltámasztása). A vadonatúj Robin szerepeltetése, a túlzásokat halmozó – multimilliomos politikus-szupermodell! – Jezebel Jettel való románc, a már minden lehetséges módon halottnak hitt Ras feltámasztása, vagy éppen az átlátszó Hush-hasonmásként működő Fekete Kesztyű sem azért fontos Morrison számára, mert bármiféle újdonságot tudna elmondani ezekről a karakterekről, hanem mert jól rezonálnak a fősodorbeli ongoing sorozatok komolytalan, mégis teljesen elfogadott megoldásaira.

Morrison nagyjából három évig írta a Batman sorozatot, ami azonban bármennyire is érdekes kísérletnek indult, az utolsó sztori (Batman R.I.P.), ahol minden szál összeér, három kísértetestől, Jezebel Jetestől, Fekete Kesztyűstől, Ras Al Ghulostól és Damienestől, felfoghatatlanul csapong össze-vissza. Morrison rendkívül töredezett dramaturgiája fontos jeleneteket ugrik át (pl. egy fölösleges autós üldözés oldalakon keresztül zajlik, de Éjszárny Arkhamba kerülését nem is látjuk), ami rendkívül szokatlan ebben a műfajban, és így a szereplők motivációira sem nagyon derül fény, míg más karakterek esetlenül téblábolnak a zavaros történetben (ez utóbbiakon némileg árnyalnak a párhuzamosan futó Batman-füzetek, illetve az ezt követő, Last Rites című történetfolyam, de akkor is).

Ezek után hiába az egyébként tényleg izgalmasnak hangzó tartalék személyiség koncepció, a Wayne-család aberrált, egy pillanatra sem hihető, de attól még érdekes olvasata, vagy Batman új szintre emelkedő paranoiája (miszerint akár ő maga is lehet a Fekete Kesztyű), a camp elemekkel zsúfolt történetet rendkívül nehéz dekódolni, és bár Morrison pimasz öntörvényűsége és metafelfogása valahol nagyon szimpatikus – főleg hogy mindezt a legolvasottabb DC-s ongoing  sorozatban csinálja –, kellő háttértudás nélkül csak nehezen élvezhető a mezei képregényolvasó számára.

Batman természetesen rögtön a következő hónapokban feltámadt (“Batman: Reborn” történetciklus), Morrison pedig kapott egy új ongoing-sorozatot (Batman & Son, egyszer talán még írunk róla), ahol tovább boncolgathatta a Bruce és Damien közötti apa-fia kapcsolatot. A két fősorozaton viszont egymásnak adogatták a kilincset a különböző írók, mígnem 2011-ben Scott Snyder elkezdte írni a Detective Comics-ot. Ősszel aztán a DC univerzumut megint rebootolták (New 52), a Flashpoint után minden sorozatot újraindítottak, Snyder viszont maradt, csak a Detective Comics helyett a Batmant kapta meg, és ezzel Morrison után ő vált a következő meghatározó Batman-krónikássá. Legközelebb vele, és az itthon is megjelent Bagolybírósággal folytatjuk.

LEGKÖZELEBB: AZ ÚJ 52!

A cikk a szerző eredetileg a prae.hu-n megjelent szövegének átdolgozott változata.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.