Film

Az ember tökéletlenségében szép, de az univerzum ezt másképp gondolja

Hári Dániel
Hári Dániel

2018. 03. 14. 08:00

Sokáig úgy volt, hogy az Ex Machinát (és a közelmúlt szóbeszéde alapján a Dreddet is) megrendező Alex Garland legújabb sci-fije, az Annihilation a magyar mozikban is bemutatkozik Expedíció címen. Az idegenekkel való találkozást újszerűen vizionáló produkció azonban végül a Netflix műsorára került, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármi gond lenne a filmmel. Az év science fictionjének vártuk, és könnyen lehet, hogy az is lesz.
Korábban a témában:

Katasztrófafilmben, könnyfakasztó drámában, fajsúlyos művészfilmben és elragadó családi moziban is találkozhattunk már a bolygónkra látogató idegenekkel. Emmerich, Spielberg, Tarkovszkij, Villeneuve és sokan mások is elképzelték már a kapcsolatfelvétel pillanatát. Most Alex Garlanden a sor, és tény, hogy nem az ő víziója a legjobb, ám az biztos, hogy az Annihilation a téma valaha volt egyik legegyedibb feldolgozása.

Lena (Natalie Portman) katonamúlttal rendelkező sejtbiológus. Miután férje, a jelenleg is a hadsereg kötelékében szolgáló Kane (Oscar Isaac) tizenkét hónapra eltűnik, a nő magányosan éli mindennapjait. A férfi azonban váratlanul újra feltűnik, ám az eltelt idő alatt nagyon megváltozott. Mintha valamilyen súlyos trauma hatása alól próbálna kikecmeregni. Lena meglátogatja a férjét legutóbb szolgálatba állító bázist, amelyet egy rejtélyes és folyamatosan növekvő, újabb és újabb területeket vibráló színes burka alá vonó, földönkívüli eredetű massza mellett húztak fel. Hogy Kane-nek segíthessen, Lena vállalkozik arra, hogy a következő expedícióval belép a területre, amely egykor jól ismert Földünk egyik szeglete volt, ám az idegen anyag megérkezésével új arculatot öltött.

Kevin Spacey már több, mint húsz éve kinyilatkoztatta, hogy az ördög legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette, nem létezik.

Az ember legnagyobb tévedése pedig az, hogy elhitte, Isten tökéletes, alkotásai pedig makulátlanok.

Alex Garland filmje legalábbis ezt sugallja. Az Annihilation kalandfilmes, sci-fis főszála köré átgondoltan épít flashbackrendszert, és időnként még előretekintésekkel is operál, ezzel ejtve a megváltoztathatatlan múlt és az előre elrendelt jövő csapdájába a cselekményt. A legemlékezetesebb visszatekintés kiválóan megírt párbeszédében Lena és Kane arról beszélgetnek, hogy az ember alapvető biológiai szerveződésében hibás, hiszen tulajdonképpen maga az öregedés is egyszerű genetikai rendellenesség. A sejtosztódás jelképe, utalva a csillagközi folyamatokban uralkodó láncreakciókra, újra meg újra eszünkbe juttatja, hogy ha annak idején, a kezdet kezdetén a földi élet más irányba indul, akkor talán az emberi faj is kevésbé lenne gyarló és bűnös. Hiszen ebben a formájában nem is létezne.

Adva van tehát a félelem, amire Garland játékideje nagy részében alapoz. Vajon mikor elégeli meg az univerzum, hogy összességében csodálatos festményén fajunk felemás pacaként burjánzik? Mikor veszi elő a radírvégű ceruzáját?

Ha innen nézzük, akkor a legkevésbé sem véletlen, hogy a jelenetkoreográfiák a legtöbb esetben tényleg olyanok, mintha alapos részletességgel megkomponált, apokaliptikus illusztrációk lennének a Jelenések könyvének sci-fi átiratában. Ezzel együtt az is nagyon érdekes, ahogy a produkció a színekkel bánik. Az Ex Machina matt szürke fényképezése után meglepő, hogy Garland egy ilyen szivárványszínekben tündöklő produkcióval állt elő. És habár a sztori alapvető keretei ijesztőek és világvégét sejtetnek, a gyönyörűen megálmodott, földönkívüli mutációkból újjászülető, kápráztató természeti képek paradicsomi atmoszférát teremtenek.

De van-e joga az embernek belépni a Paradicsomba, amikor egyszer már kiűzetett belőle?

A földönkívüli burok átalakítja, újjáalkotja, megreformálja és sterilizálja az uralma alá vont területeket és élőlényeket. Óriásmedvék, különleges virágok és mutáns krokodilok is akadnak, ám a bolygó uralkodó fajára csak néhány emberformájú cserje emlékeztet. Mintha az idegen anyag kivonta volna lényünkből az egyetlen megőrzésre érdemes elemet, magát az alakot, ahogy kinézünk. Ettől eltekintve viszont az lehet az érzésünk, hogy az expedíció által felderített zóna nem más, mint a Föld abban az esetben, ha az ember sosem foglalta volna el. Lena a játékidő során megbizonyosodik mindarról, amit már eddig is sejtett. Hogy fajunk testileg, lelkileg és szellemileg is sérült, tökéletlen. Térben és időben egyaránt szenved, hiszen globális és történelmi bűntudat is gyötri.

De akármennyire is pesszimistán áll fajunkhoz az Annihilation, végül mégis felszabadító katarzissal ajándékozza meg a nézőt.

Könnyen lehet ugyanis, hogy az emberiség azáltal záródik ördögi körbe, hogy saját magát helyezi a világegyetem közepébe, és akár a jó szándék, akár gonoszság vezérli, a mindenség súlyát akarja cipelni a vállán. Garland filmjének egyedi idegenábrázolása érdekes csavarként pont arra mutat rá, hogy nem kell mindent tudnunk ahhoz, hogy boldogok legyünk. Történetmesélő természetünknek ellent mond, hogy nem ismerjük meg az igazi konkrétumokat, ám a végeredmény mégis kielégítő. Az Annihilation végső soron arról szól, hogy el kell hinnünk, vannak körülöttünk olyan energiák, erők és folyamatok, amelyeket nem érthetünk meg, így nem is akarhatjuk felfogni őket.

Apokalipszis helyett végül különös megváltás érkezik, ami leveszi a felelősség súlyának egy részét a vállunkról. Hiszen most már tudjuk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe.

Annihilation. Brit-amerikai sci-fi, 115 perc, 2018. Értékelés: 9/10.

vissza a címlapra

Tovatűntek a bűbájos boszorkák

Áldozatból mondabeli hőssé válni is egy opció

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.