Ezzel még véletlenül sem azt szeretném sugallni, hogy ne egy jó könyvről lenne szó. Ennek ugyanis pont az ellenkezője igaz: a Ready Player One (szerencsére a magyar címadást megúsztuk) egy letehetetlen könyv. Ha az ember szíve csak egy picit is megdobban a Rush, a Pac Man vagy éppen a Gyalog galopp említésekor, akkor garantáltan falni fogja az oldalakat az újabb és újabb easter eggekért. Cline könnyen emészthető, gördülékeny stílusa is hozzájárul ahhoz (a fordítás szintén remek), hogy a vonaton, buszon felejtsük magunkat olvasás közben.
A regény nemcsak az utalások garmadájával idézi meg az aranykort, hanem egyéb motívumaival is: az outsider főhős, a komor jövőkép, vagy éppen a hatalommal szembeszálló tinik mind-mind a harminc évvel ezelőtti megoldásokat idézik. Ahogy egyébként a némileg túltolt, hurráoptimista befejezés is, de erről majd később. Maga a történet amúgy is inkább csak alibi az író számára, hogy elmerülhessen a nosztalgiában. A Dan Brownt idéző fejtörőkre épülő narratíva van annyira okos, hogy mindig egy-két lépéssel az olvasó előtt járjon, így bizony jó párszor fogjuk a fejünket csapkodni, hogy erre miért nem gondoltunk. A múltidézésen kívül a könyv másik nagy erénye ugyanis az, hogy partnerként kezeli az olvasót, aki a főhőssel együtt, vele gondolkodva ugorhat fejest a kihívásokba. Jó, nyilván a valóságban nem él olyan ember, mint Wade Watts, aki élő Wikipédiaként vágja a teljes popkultúrát, de pár dolgot azért mindenki ki fog tudni silabizálni. Cline írói kvalitásait dicséri, hogy a meglehetősen repetitív történet a könyv végére sem válik unalmassá vagy önismétlővé.
Ahogy nincs Super Mario Luigi nélkül és nincs Bon Jovi-album szerelmes ballada nélkül, úgy nem létezik hibátlan könyv sem. A Ready Player One sem az, és nem csak arra gondolok, hogy néhány elsőkönyves esetlenség becsúszik időnként. Cline ugyanis tényleg imádja a geekkultúrát, és ezért esze ágában sincs azt kritizálni, vagy legalább görbe tükröt tartani elé. Pedig a valóságból a virtuális álomvilágba menekülő generáció témája akár komoly társadalomkritikát is lehetővé tett volna, de az író egyszerűen csak nagyon jókra és nagyon gonoszokra osztotta a szereplőket. Lehet persze ezt is úgy értelmezni, mint tisztelgést a ’80-as évek faék-egyszerűségű B-kategóriás filmjei előtt, de a mai közönség már árnyaltabban szereti látni a dolgokat. Talán emiatt is érzi az ember laposnak a befejezést: nagyjából minden úgy történik, ahogy várható, az igazi katarzis igazi mélységek hiányában elmarad. Ha pedig már a mélységekről van szó, bizony a karaktereken is lett volna még mit csiszolni. Különösebb jellemfejlődésről nem beszélhetünk, a szereplők jelentős része egy szóval összefoglalható.
Mindez persze csak a szokásos kritikusi nyafogás, hiszen a Ready Player One mindent összevetve kimagasló teljesítmény. Már eleve az a jártasság, amivel Cline a popkultúrában mozog, egészen lenyűgöző, és tiszteletre méltó az a vélhetően nem kevés kutatómunka is, ami a regény megírásához szükségeltetett. Néhány száz oldal erejéig jó újra gyereknek lenni, úgyhogy most megyek is, előkeresem a padlásról a Game Boyom.
Ernest Cline: Ready Player One
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2018
Eredeti cím: Ready Player One
Fordító: Roboz Gábor
Oldalszám: 464
Értékelés: 8/10 raptor
