Dan Brown legújabb regénye, az Eredet lehetett volna egy részletekben gazdag, szépen építkező, okos könyv, ha nem akarna minden áron sorozatba illeszkedni. Ehelyett viszont csak egy aprólékos múzeumi tárlatvezetés és városnézés, útikönyvbe illeszkedő kommentárokkal, felesleges történetszálakkal és a megszokott sablonszereplőkkel.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Egyre zavaróbb, hogy Dan Brown már nem is titkolja, mi alapján építi fel a regényeit, hiszen mindegyik ugyanazon struktúra produktuma. A recept pedig nagyon egyszerű: végy egy női szereplőt az idősödő professzorod mellé, akit (ill. rajta keresztül az olvasót) a cselekmény ideje alatt hősünk művészettörténetből kiokíthat. Adj hozzá egy rejtélyt (elég, ha csak belelapozol az aktuális konteós gyűjteményekbe). Keverj bele legalább két, de még jobb, ha három helyszínt a nagyvilágból, és kösd össze a pontokat, aztán vezesd végig Langdon professzort a labirintuson. Ha mindez megvan, gyorsan találd ki a legklisésebb antihőst, akit csak el tudsz képzelni, és jelöld ki, a játéktér mely pontjain fog kellemetlenkedni anélkül, hogy a főszereplőidnek komoly bajuk eshetne. Ha mindez megvan, már csak néhány szimbólumot, fejtörőt, nyelvtörőt, találós kérdést kell elhinteni a szövegben, és kész is van a Langdon-sorozat következő darabja, Dan Brown módra.
Az Eredet pontosan követi ezt a jól bevált receptet, emiatt pedig sok olvasóban jelentkezhet egy déja vu-érzés, hiszen mintha már ötödször olvasná ugyanazt a könyvet, minimális eltérésekkel. Így hát joggal adódik a kérdés: Lehet-e könyvet írni mindenhonnan összelopott konteókból ötödszörre is?
Lehet. Csak egyre silányabbat és egyre trehányabban.
HIRDETÉS
Az Angyalok és Démonoknak, vagy épp az A Da Vinci-kódnak az adta a zamatát, ahogyan egy ismert kultúrtörténeti és/vagy fizikai elméletet Brown összemixelt más ismert konspirációkkal, mindezek középpontjába helyezte Robert Langdont, a szimbólumok professzorát, hogy aztán az ő megoldásai nyomán érthesse meg az olvasó ezeket az elméleteket, egy fordulatos kalandregényre felfűzve. Nem mellesleg ingyen reklámot csinálva így a Vatikánnak, a Rosslyn-kápolnának, a különböző római nevezetességeknek vagy épp a párizsi Louvre-nak. Úgy sejtem jelenleg Barcelona és Bilbao is ebbe a sorba kívánna beállni, amivel nem is lenne gond, ha az új Langdon-epizód egész cselekménye nem lenne olyan mesterkélten ostoba.
Emeljünk ki néhány példát spoileresen!
Robert Langdonnak az lenne a „dolga”, hogy látványos szimbólumos rejtvények megoldásán keresztül juttassa el a cselekményszálat egy következő talányig, mindeközben szépen kiokítva az olvasót, akár mégolyan ismereteket is a fejébe gyömöszölve szórakoztatás közben, ami az iskolából kimaradt vagy ahol nem figyeltünk oda eléggé. Így működne egy okos, hasznos kikapcsolódást nyújtó regény, ami ekképpen közbeszéd tárgyává tette már a Fibonacci sorozatot vagy az Aranymetszés szabályait. Ehelyett mi is történik itt tulajdonképpen? Az ötödik részre végérvényesen kifáradó Langdon-kalandban már sehol egy valamire való igazi szimbólum, egy igazi követni való jel. Az egyetlen ötletes grafikai megoldás is egy bérgyilkos tenyerében pihen, amit ráadásul a szereplő végül fel sem használ arra, amiért odavarrták neki, és mivel így történeti szempontból nincs is szükség a szimbólumra, felesleges okoskodásnak tűnik minden egyes rá elpazarolt sor.
Ugyanilyen jellegtelen a végső megoldáshoz vezető nagy rejtély, ami nem más, mint hogy ki kell találni egy verssort. Egy művészettörténésznek és egy szimbólumkutatónak. Tényleg ennyire futotta Dan Brownnak az elmúlt négy évben? Arról nem is beszélve, hogy a könyv háromnegyedében Langdon és teljesen sótlan, szó szerint biodíszletként funkcionáló társnője egy szuperszámítógéppel beszélget, innentől fogva a cselekmény pont olyan, mint a társadalmunk: kezd elbutulni, mert az okoskütyük mindent megcsinálnak helyettünk.
Ha már itt tartunk: az összes eddigi Langdon-partner közül Ambra Vidal a legérdektelenebb, legegyügyűbb teremtés, akit az író valaha megalkotott. Valójában az égvilágon semmiféle szerepe nincs, legfeljebb annyi érdeme, hogy közbenjárására kedvenc professzorunk kétszer is használhatja a spanyol királyi família helikopterét, így könnyebben és gyorsabban eljuthat A helyszínről B helyszínre.
Pont ennyire felesleges történetszál a haldokló király, a trónt öröklő herceg és a palota alkalmazottainak felsorolása meleg püspököstül. Legalább ennyire töltelékanyag a muszlim és a zsidó vallási vezető, tekintve hogy hamar el is hagyják a „játékteret”. Hogy mi is örüljünk egy kicsit, és meglegyen a turistacsalogató idéznivaló, pár fejezet erejéig elkalandozunk a budapesti bulinegyedbe, amiből a legtöbb nem-magyar olvasónak úgyis csak a Szimpla kibelezett trabantja fog némi emléknyomként megmaradni.
Nemcsak komolyan venni nem szabad, de egyenesen fárasztó elolvasni az Eredetet. A nagy felfedezést végül csak a 450. oldal környékén tudjuk meg, addig pedig kéretlenül is túlesünk jónéhány városrészen, építészeti kiselőadáson, akciójelenetek, és jól elfáradtunk az olvasásban, miközben csak húzzák és húzzák az orrunk előtt az írói ígéretet a megoldással kapcsolatban. Amit egyébként néhány jobban tájékozott olvasó már a könyv harmadánál kitalálhat. Szomorú látni, miképpen valósul meg tehát a lebutított bestseller-gyártással az olvasói kultúra hanyatlása.
Összességében megállapíthatjuk, hogy az Eredet egy meglehetősen túlírt könyv, jellegtelen és érdektelen szimbólumokkal, több tucat oldalnyi töltelékszöveggel.
Dan Brown pedig immár be is vallhatná a nagyközönség előtt, hogy hobbiból gyűjti a frissen vagy épp nem is annyira frissen megjelenő vallási, politikai, gazdasági konteókat, és négyévente készít a felgyülemlett anyagból egy kalandregénynek álcázott montázst, majd beszedi az eladások és a megfilmesítések utáni jogdíjakat az elvégzett, egyre silányabb iparosmunkáért. (Hisz’ kétségem nincs afelől, hogy hamarosan filmadaptáció készül ebből a tákolmányból is).
