Film

Filmes expedíció az X Térségbe

Szelle Ákos
Szelle Ákos

2018. 03. 18. 08:00

Akár a Roboraptor történetének legrövidebb cikke is lehetne ez, hiszen könnyű lenne az Expedíció című film és könyv összehasonlítását annyival elintézni, hogy a kettőnek annyi köze van egymáshoz, mint Gizikének a gőzekéhez. Mégis érdemes egy kicsit alaposabban összevetni az adaptációt a regénnyel, hogy lássuk, hol lépett bátrat Alex Garland rendező/forgatókönyvíró, és hol húzták be a filmesek fülüket-farkukat VanDerMeer szürreális víziója kapcsán. Az írás értelemszerűen kolosszális spoilereket tartalmaz mind a könyv, mind a film kapcsán!
Korábban a témában:

Szólíts a neveden!

Ami az első öt percben feltűnik a regény ismerőinek a képernyő előtt ülve, hogy a regény névtelen hősnői a filmben megkeresztelkedtek. Talán apróságnak tűnik, mégsem az. VanDerMeer ezzel a lépéssel egyrészt a sci-fi nagymesterei előtt tisztelgett, másrészt a névtelenség szorosan összefügg a regény fő motívumával, azaz a személyiség felbomlásával. Az önmagukat kizárólag a foglalkozásukon keresztül definiáló szereplők a kezdetekből bizonytalanok abban, kik is ők valójában. A filmes adaptációban nemcsak neveket kaptak a tudós hölgyek, ezzel együtt a köztük lévő kapcsolat is alaposan megváltozott, nem feltétlenül jó irányba. Annak a bizalmatlanságra és ellenségeskedésre épülő viszonynak, ami a regényben szinte szétfeszítette az oldalakat, és elkerülhetetlenné tette a csapat bukását, a filmben sajnos nyoma sincs. A biológus és kompániája Garlandnál inkább tűnik egy rakás hisztis cserkészlánynak, akik kellemes anekdotákkal ütik el az időt, amíg be nem üt a krach. Donald Trump mindenesetre büszke lenne honleányaira, hiszen kérdés nélkül lőnek mindenre, ami szembejön velük.

A nagybetűs Felfoghatatlan helyett CGI-mutánsok

VanDerMeer regénye az első 10 oldal után kíméletlenül kihúzza a talajt a gyanútlan olvasó lába alól, onnantól mi is ugyanúgy a sötétben tapogatózva bóklászunk az ismeretlen és idegen tájban, mint főhősünk. Bár a könyv olvasása közben többször is irritálónak találtam, hogy az amerikai szerző mennyire nem ad kapaszkodót az események értelmezéséhez, utólag be kellett látnom, hogy az egyetlen működő utat választotta az emberi elme határait meghaladó X Térség bemutatásához. A regényben az oda történő belépés, és az ott megtapasztalt élmények a transzcendenciába való utazást jelentik, éppúgy, ahogy például a Sztalker esetében. Hogy mi lett ebből a filmben? Néhány mutáns krokodil és medve, valamint pár olcsó jump scare. Garland talán itt hibázott a legnagyobbat: túlságosan is álomgyári módon, tucatmegoldásokkal fordította filmes nyelvre a felfogóképességet meghaladó eseményeket. Pedig az élő írás, vagy a biológusnő belső fénye ennél sokkal többet rejtett magában. Garland azonban nem egy Tarkovszkij és nem egy Kubrick.

Az ember tökéletlenségében szép, de az univerzum ezt másképp gondolja
Befutott az év sci-fijeként várt Annihilation, és nem is okoz csalódást.

A szürke kisegér kivirágzik

VanDerMeer könyvének legnagyobb baklövése az volt, hogy érdektelen, unalmas főhősnője tökéletesen alkalmatlan volt a koncepcióhoz. A biológusnő szürke élete és személyisége nem volt valami nagy falat az X Térségnek, hogy bekebelezze. Egész életében arra vágyott, hogy csak a munkájának élve eggyé váljon a természettel, ezt odaát el is érte. Szép és kerek történet, éppen csak a feszültség hiányzott belőle. A mindig kiváló Natalie Portman játékában Lena egészen más figura: egy kétségekkel teli, erős, mégis sebezhető nő, aki készen áll a harcra. Bár a férjével való kapcsolata hitelesebb és életszerűbb a könyvben, a Netflix mozijában sokkal inkább átélhető és tartalmasabb a viszony. VanDerMeer jobban ért a szürrealitáshoz és a transzcendenciához, Garland viszont az emberi szívhez és az érzelmekhez.

Minden változik, a lényeg nem

Bár Garland kíméletlenül a kommersz irányába tolta el a nehezen emészthető regényt, becsületére legyen mondva, a mondanivalón nem változtatott. Saját bevallása szerint csak egyszer olvasta az Expedíciót, utána az emlékeiből építette fel a forgatókönyvet. Úgy tűnik, a lényeg megmaradt: a film utolsó egyharmada legalább olyan elszállt, a józanész határait bőven átlépő trip az ismeretlenben, mint a teljes regény. Ha nem is olyan kíméletlenül, de a rendező ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, mint az író: Mit jelent embernek lenni? Hol vannak a személyiség határai? Mi történik, ha csak egy kicsit is megbillen az önazonosság? Garlandnél ugyanakkor bátor válaszok helyett be kell érnünk egy wow-effektre épülő, sok fejvakarásra okot adó, ám annál logikátlanabb befejezéssel.

Lélek helyett a testről

Noha Alex Garlandnek a mai viszonyok között nevetségesen kevésnek tűnő 40 milliós büdzsé állt rendelkezésére a film elkészítéséhez, talán jobban jártunk volna, ha – hasonlóan mesterművéhez, az Ex Machinához – még ennél is kevesebből kellett volna gazdálkodnia. Mert bár a látvány impozáns, a horror-jelenetek ütősek, a test pusztítása gyerekmatiné a lélekromboláshoz képest, ami a regény fő csapásvonala. Ahogy könyvkritikánkban is írtuk, VanDerMeer alkotása messze van a tökéletestől, mindenesetre olyan mélyre ránt a sötétségbe, amiről az Álomgyárban kilúgozott film-verzió csak álmodni mer.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kivagy, ha az új csajod a tapétára petézik?

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.