Sorozat

A whiskyvedelő detektívnő ismét megmártózik a traumatengerben

A Marvel-sorozatok ikonikus antihősnője, Jessica Jones a Defenders-kitérő után ismét a saját terepén ontja magából a szarkasztikus megjegyzéseket, és sorra üríti ki a whiskys üvegeket. A Jessica Jones első évada olyannyira magasra tette a lécet, hogy a második évadnak nem is sikerült megugrania azt, de még így is tartogat jó pár emlékezetes pillanatot. Spoilermentes kritikánk következik.
Korábban a témában:

A nagy hatalom súlyos mentális betegségekkel jár.

– ez lehetne a szlogenje a Jessica Jones második évadának, amiben szinte minden szereplő dühkezelési problémákkal és komplexusokkal küzd. A mondat egyébként a Whizzer (Jay Klaitz) nevű, különleges képességekkel rendelkező karakter szájából hangzik el, aki védelemért keresi fel Jessicát (Krysten Ritter). A szupergyorsasággal bíró férfi meggyőződése, hogy ugyanazok akarják megölni, akik megteremtették: az IGH nevű titkos kutatólaboratórium dolgozói. Míg az első évad a szocipata főgonosz legyőzésére fókuszált, a második évadban jóval komplikáltabb kérdés, hogy pontosan ki az ellenség.

Jessica Jones karakterét alapjaiban határozzák meg múltbéli traumái.

Az első évadban ez egy erőszaktevő és zaklató “exbarát” képében jelent meg, az új évad pedig még mélyebben ássa be magát Jessica múltjába, egészen a különleges képességeinek eredetéig. Miután Jessica egész családja autóbalesetet szenvedett, ő volt az egyetlen túlélő. A kórházi leleteiből hiányzik tíz nap, amire maga Jessica se emlékszik, és elég valószínű, hogy ez idő alatt vált átlagosból szupererővel rendelkező emberré. A szálak a rejtélyes IGH szervezethez vezetnek, akik éveken keresztül folytattak genetikai kísérleteket kórházi betegeken – eltérő eredményekkel. Jessica előtt két út áll: vagy továbbra is kizárja a múlt démonjait, vagy szembenéz az igazsággal, akármilyen fájdalmas is legyen az.

Az új évadot az elsőnél sokkal nehezebb nézni, pozitív és negatív értelemben is. Nehezebb nézni azért, mert sok hibája van. A legnagyobb probléma, hogy 10 helyett 13 epizódban dolgozták fel a történetet, ezt a döntést pedig semmi nem indokolja. A felesleges mellékvágányoktól kezdve az erőltetett romantikus szálon át a fókuszt vesztett történetmesélésig szinte minden olyan hibát megtalálunk, ami azt bizonyítja, hogy kevesebb résszel vagy rövidebb epizódokkal sokkal jobb és összeszedettebb is lehetett volna az évad. Ahogy azt előre sejteni lehetett, a David Tennant-féle Kilgrave után hagyott űrt sem sikerült teljesen feltölteni. Az új főgonosz szintén egy érdekes karakter, de Kilgrave a Tennant-karizma mellett a egyedi képessége miatt volt kiemelkedő, Alisa (Janet McTeer) viszont pontosan ugyanazt tudja, mint Jessica, így a párharc bár lélektanilag izgalmas, stratégiailag unalmas. A túlnyújtottságon és Kilgrave hiányán kívül van még pár olyan zavaró hibája az évadnak, mint a szerencsétlenül felvett akciójelenetek, vagy a néhol Coelho-idézetekre hasonlító belső monológok.

Azért is nehéz nézni az új évadot – és ez teszi a hibái ellenére kiemelkedővé – mert a korábbinál is mélyebben merül el az emberi lélek sötét bugyraiban: van itt mindenféle kellemetlen téma a halálos betegségektől kezdve a pedofílián át a különféle függőségekig. Minden fontosabb szereplő egy személyes tragédiával próbál megküzdeni az évad során, és ebben a folyamatban mindannyian korrumpálódnak valamilyen szinten.

Míg az első évadban a szereplőket nagyjából be lehetett sorolni jó és rossz kategóriákba, a második évad már teljes szürkezóna.

A végére eljutunk odáig, hogy nehéz morális különbséget tenni az évad fő gyilkológépe és a szende sidekick, Trish (Rachael Taylor) között. Egy szinten mozognak a protagonisták és az antagonisták, ettől pedig nagyon izgalmassá és egyben kényelmetlenné válik a nézői élmény, hiszen mindenki csinál elítélendő dolgokat, és mindenkinek nyomós oka van erre, így nagyon nehéz letenni a voksunkat bárki mellett is.

A sorozat ismét bizonyította, hogy nem azért foglalkozik nőügyekkel, mert az most trendi,

és bár tökéletesen beletaláltak #metoo hangulatba, valójában a forgatás még a Weinstein-botrány kitörése előtt véget ért. Ahogy a jelenlegi közhangulatot, úgy az új évadot is a nők dühe uralta. Jessica dühös, mert a testét kísérletezésre használták, Trish dühös, mert nem hagyják a bulvár helyett politikával foglalkozni, Jeri (Carrie-Anne Moss) dühös, mert a kollégái el akarnak tőle venni mindent, amit saját erejéből épített fel, az évad női gonoszát pedig eleve a féktelen dühe határozza meg. Már az első évadot se lehetett azzal vádolni, hogy ne lettek volna benne érdekes női karakterek, ez az évad pedig fokozta a komplexitásukat. Ez nem azt jelenti, hogy a férfi karakterek ne lennének jól megírva – az első évadot drogmámorban töltő Malcolm (Eka Darville) detektívsegédként hasznos mellékszereplővé vált –

de kár lenne tagadni, hogy ebben a sorozatban a nők irányítják a történetet.

A Jessica Jones második évada kíméletlen őszinteséggel mutatja meg, hogy milyen súlyos lelki töréseket okoznak a szuperképességek a birtoklóiknak és szeretteiknek egyaránt. Ugyan nem sikerült az újszerű mondanivalót egy kompakt történetben elmesélni, mégis dicséretre méltó, hogy egy Marvel-sorozat be mert vállalni ilyen szintű komplexitást és pesszimizmust.

Jessica Jones – 2. évad. Amerikai akciófilm-sorozat, 56 perc, 2018. Értékelés: 7/10 raptor.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.