Film

A kockák most a leggyönyörűbbek

Szaniszló Róbert
Szaniszló Róbert

2018. 03. 29. 08:00

„Nem vagyok oda a valóságért, de még mindig ez a legjobb hely arra, hogy egyek egy jót” – idézi Ernest Cline 2010-ben megjelent Ready Player One című regénye Groucho Marx-ot, a 30-40-es évek egyik igen ismert komédiását. Furcsa tanulságként olvasni egy könyvben és hallani egy mozifilmben azt a mondatot, hogy „Egyedül a valóság valódi”, amelyben emberek egyre nagyobb csoportja igyekszik megmenteni egy fikciót, amiben minden fantázia él, amit emberiség mások szórakoztatására teremtett. De pont ezért kiváló Steven Spielberg filmje, hiszen az író művéből filmvászonra adaptált Ready Player One egy nagyszerű mese, egy kiváló, tanulságos fabula arról, hogy az életben bőven meg kell férnie egymás mellett a fikciónak és a valóságnak úgy, hogy egyik se menjen a másik rovására.
Korábban a témában:

A történet szerint 2044-ben a csúnyán lelakott bolygónk annyira nyomorult hellyé vált, hogy a favela-szerű településeken, Rakásnak hívott építményekben élő emberek egyetlen menedékévé az OASIS vált. Egy virtuális valóság, amit egy zseniális (és a jelek szerint aspergeres) videojáték-fejlesztő, James Donovan Halliday teremtett belerejtve minden számára és mások számára kedves és fontos kulturális terméket, kezdve a fiktív szereplőktől a fiktív helyeken át a szokásos nyaralóbolygókig.

Szóval süttethetik a hasukat, síelhetnek piramisról, mászhatnak hegyet Batmennel, mészárolhatnak Freddy Kruegert lézerpisztollyal, amit csak szeretnének. Itt telt az emberek minden napja, ez a virtuális valóság lett a munkahelyük, itt keresték meg a kenyerüket. Játszottak, lazítottak. Olyannyira az élet elsődleges színterévé vált az OASIS, hogy a mocskos kapitalizmus első szülötte, az Innovative Online Industries (IOI) mindenáron meg akarta kaparintani magának ezt a csodálatos adományt. A történet bonyodalma ott kezdődik, amikor Halliday meghal, de utolsó üzenetében bejelenti, azé lesz a királyság és az 500 milliárd dolláros hagyaték, akinek sikerül teljesítenie három próbát és megtalálnia a videojátékokból jól ismert húsvéti tojást. Öt évig próbálkoznak az akkor már a „nyest” becenevet megkapó, klánokba is szerveződő tojásvadászok megnyerni a játékot sikertelenül. Ám valahol, nem messze a Rakásoktól az ifjú Wade Watts, azaz nicknevén Parzival megtalálja az első kulcsot, akit követnek a barátai és nem sokkal később az IOI is. Ezzel pedig elkezdődik a hajsza a tojcsiért.

Ernest Cline, regénye megjelenése után, nem szarozott és rögtön meg is írta annak filmváltozatát, amit először Eric Eason, majd végül maga az író és Zak Penn formált végre mozivászon képesre, amint Steven Spielberg, ez a 71 éves, sokat látott úriember fogta és jól megrendezte. De nagyjából itt ki is derül miért sikerült ez az adaptáció üdítően jól, ugyanis ez nem csupán egy adaptáció volt, ez egy nagyon jó könyv aljasul előre megtervezett moziváltozata. Spielberg, Cline és Penn segítségével tökéletes „műfordítóvá válik”. Ahogy egy jó műfordító konvertálja át saját nyelvére az adott prózát vagy lírát, úgy a trió Spielberg karnagy vezénylésével is olajozottan alakítja az egykor leírt szavakat mozgóképpé,a műfaji keretekre és keretekhez szabva. Úgy módosítja a részleteket, hogy az esszencia megmaradjon. Ott változtat, ahol kell, oda ad, onnan vesz, ahonnan kell. Ékes példája ennek az, ahogy a Spielberg a filmbe implementálja a Kubrick-féle Ragyogás egy teljes jelenét (a könyvben a Háborús játékok című film egy jelenetét kell eljátszania a főszereplőnek) úgy, hogy az egyszerre hozza magával a borzongást és a humort. Nagyszerűen gazdálkodik a játékidővel, a könyv bemutató, “kifejtős”, vagy inkább leíró részeit szépen, tömören, strukturáltan, érthetően mutatja be. A Ready Player One egy grandiózus és nagy lendületű mese. Mert úgy, ahogy ezt az általam rittyentett szinopszist látjuk, ez egy mese annak minden jellemzőjével.

Ez látszik a CGI-animációkon is, amelyekben aláhúznám az „animáció” szót, ugyanis a kreált karakterek nem a valóságot óhajtják utánozni, hanem érzékeltetni szeretnék, hogy amit látunk az egy videojáték. Persze látvány szempontjából ez abszolút nem hátrány, hiszen a részleteknek köszönhetően a film látványos és így rendkívül izgalmas is. Az elején lévő matchbox-autóverseny szerű Halálos Iramban-pozitív King-Kongos T-Rexes őrületet egyre szebb és szebb jelenetek váltják, amelyek végül egy hatalmas, sokszereplős összecsapásban kulminálódnak. A CGI-jal a hommage-ok életre kelnek és elcsábítanak.

Ezt fokozza a nagyszerű retro popzene, a nosztalgiafaktor, amely a szeretett karaktereink, átsuhanásával, filmjeink, videojátékaink megemlítésével szeretget minket. Alan Silvestri score-ja pedig tökéletesen idézi a „régen minden jobb volt” feliratú ládába zárt kedvenc filmjeink dallamait.

Fontos kiemelni, hogy a film nemcsak random, közismert karakterek képkockába sulykolásával válik igazán alázatossá a popkultúra előtt. A dialógusok ezen művek emlegetése és ismerete köré épülnek, ebből állnak a karakterek, ezen művek hatják át minden mozzanatát a sztorinak. Egyfajta tiszteletre is ösztökél. A történetben a különböző karakterek, akiket ismerünk és szeretünk, vállvetve harcolnak egymás mellett, mert meg szeretnék őrizni a világukat olyan szabadnak és olyan szépnek, mint amilyen. Ez a bajtársiasság, ez a partnerség üzenet is. Egy fanboy-békítő üzenet. A popkultúra különböző termékeikért rajongók között elsimítja az ellentéteteket, azt üzeni, egy kulturális latrinába pisálunk, ugyanazon test, ugyanazon világ más porcikájáért rajongunk ám az egész akkor szép, akkor erős, ha együtt van. Erről beszél az öt főhős Parzival, Art3mis, H (Aech), Daito és Sho egymásra találása, ahogy versenytársakból barátok, kollégák lesznek, ahogy csapattá gyúródnak. Nagyszerűen megtalálja az egyensúlyt az üzenet és aközött, hogy a film minden kockája egy főhajtás az elmúlt évtizedek popkulturális ikonjai, termékei előtt. Imádja ezeket az ikonokat, emellett beszél a videojátékok szépségéről, s közben amellett érvel, hogy ez egy olyan kincs, amit nem lenézni kell, nem elvetni, hanem szeretni, sőt tenni a megmaradásáért, és nem utolsó sorban nagyon kár belőle kimaradni.

Mert itt mindannyian elvtársak, akik felismerik az elején a premierplánt is kapó Jim Raynort (StarCraft), akik észreveszik Art3mis kezében A bolygó neve: Halál gépfegyverét, vagy éppen a Gears of War láncfűrésszel felszerelt sorozatlövő finomságára bólintanak elégedetten, vagy akik már évek óta szerették volna Spielberg T-Rexét és King Kongot ugyanazon a sztrádán gépjárműveket amortizálni, akik tudják, hogy Tracerrel megérkezik a lovasság, akik ujjongnak, ha meglátják a DeLoreant K.I.T.T. vörösen oszcilláló érzékelőijével gyorshajtani. De ne felejtkezzünk meg azokról sem, akik örülnek ha újra látják Szuper Havert (Iron Giant), vagy azokról akiknek Spartan egységet látván „igeneznek” egy egészségeset,  na meg azokat sem, akik tudják, milyen kíméletlen pusztításra képes a Szent Kézigránát (a nyulat hiányoltam). Persze nem hagyhatjuk ki a sorból a MechaGodzillát, Gundamet, a vérszomjas Chucky babát, a Karate Kölyök ikonikus daruállásból indító rúgását, vagy éppen a Hadoukent– s ezek még csak azok, amelyek a szemünk előtt vannak.

A film nem csak a geek-hegyibeszédben remekel. Kiváló és szerethető hősöket kapunk, egy fiatal-felnőtt (young-adult) mozit, amelyben megszólalnak a kor problémái is. Mókásan taglalja a technológiailag már teljesen determinált, szociális-szájton élő fiatalok a “ember az avatar mögött, online mindenki az, aki akar lenni” hozzáállását és problémáját, de elviccelődik a “lehet, hogy nem is lány, hanem egy 40 éves, az anyja alagsorában élő Chuck nevű pali ” eshetőségein is. De ami tényleg pozitívum, hogyebben a filmben nem a külsőségek, az akcióhősség, a tökös dumák kerülnek fókuszba és jelennek meg értékként, hanem az intellektus és a művek ismerete és szeretete, a rajongás, a humor. Ennek köszönhetően válik Art3mis és Parzival roppant szimpatikussá, ezért szeretjük meg a Ready Player One miliőjét.

Egyedüli negatívuma a rém elhadart és roppant negédes, maníros szerelmi szál kettőjük között, ami sajnos egy idő után átcsúszik kínosba, ami egy mesében annyira nem kellene, hogy kellemetlen legyen, de valamiért mégis az. Sajnos a készítők a történet ezen szálát nem tudták megfelelő színvonallal adaptálni. Szerencsére kárpótólnak minket i-R0K-kal, aki bár ellenlábas, az OASIS fejvadásza, dílere, roppant vicces és szerethető, valamint egy árnyaltabb főgonosszal, az IOI vezérével Nolan Sorrentoval, akinek a motivációi az OASIS megfejése mellett sokkal mélyebbre nyúlnak. Legalább is a rejtvények megfejtésére szolgáló kvázi digitális visszatekintések sokkal emocionálisabb pilléreken ülő indíttatást sejtetnek, ami kirántja Sorrentot a szokásos kapitalista főgyökér karakterisztikából.

Fontos megemlíteni, hogy a trió mesterien játszik a diverzitással is. Végre egy film, amiben nem éreztem, hogy a homoszexuálitás csupán a kötelező trend egy dísze a filmben. Olyan természetességgel csúsztatják bele, amilyennek kell lennie minden filmben.Bár a történet nem túl csavaros, sőt, egészen kiszámítható, mégsem érdekel, mert a látványvilág és a hatalmas szív, a film  sodrása magával ragad. Ha geek vagy, büszkévé tesz, ha nem vagy geek, az akarsz majd lenni legalább a film utáni fél órában.

A Ready Player One-t mégsem az ikonlavina, vagy a szerethető főhősök, vagy a látványorgia teszik igazán kerekké, egésszé, hanem a morális tanulság, amit az OASIS varázslója, Anorak, azaz Mike Rylance játszotta James Halliday vallomása és megállapítása: szerethetjük ezeket a műveket, élhetünk ebben a világban, de ne felejtsük, hogy a valóság az, ahová valóban tartozunk, ahol bizonyítanunk kell, ahol élnünk kell…. vagy valami ilyesmi.

Ready Player One – amerikai sci-fi, 140 perc, 8/10 raptor

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.