Avagy mi történik, ha az emberi elmét új biológiai köntösbe csomagolják? Nyomokban erre is szeretne választ adni Robert Kroese regénye.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Léteznek olyan alapvető SF-témák, amelyeket már annyira elhasznált a zsánerirodalom (és filmgyártás), hogy sokadik feldolgozásukkal már nehéz újat mutatni a fogyasztók felé. Főképp akkor, ha a megközelítés is olyan kötelező háttérrel van kiajánlva, ami a jelen divathullámába illeszkedően kellően disztópikus, viszont érdemi mondanivalót nem tesz hozzá a cselekményhez. A Tudatzavar pont ennek iskolapéldája.
A történet hibáit sajnos hosszan lehet sorolni, a komolytalanul gondozott (és itt nem a magyar fordításra, szerkesztésre gondolok) szövegen kívül a banális alapszituáció, a kidolgozatlan karakterek, a felületesség, következetlenség, és a sok írói ígéret be nem váltása adja ki a kedvezőtlen kritikai véleményt.
A könyv legelején kapunk egy gyorsan felskiccelt világot, egy kettészakadt helyszínt, amely az Összeomlásnak nevezett gazdasági katasztrófa utáni Los Angeles képében jelentkezik. A város egyik (gazdagabb) fele virágzik, míg a másik gengszterek uralta alvilággá alakult, de ne lelkesedjen fel senki oly hirtelen, a lecsúszott oldalról mindössze ennyi információt kap meg a olvasó. Kroese első hibája, hogy már itt kiaknázatlanul hagyja a Térségnek nevezett zónában rejlő potenciált. Annál többet foglalkozik viszont a sablonos hátterű gazdag várossal, ahol repülő autók és luxusszállodák alkotják csupán az elitista díszletet. (A kötet hátoldalán beajánlott Szárnyas fejvadász-érzés ennyiben ki is merül.)
HIRDETÉS
A komolytalan felütést csak súlyosbítja a fő történetszálakat összekötő két magánnyomozó (elnézést, „jelenségkutató”) alakja. Erasmus Keane és Blake Fowler belebonyolódnak egy ismert tévésztár paranoid képzeletvilágába, aki úgy hiszi, valaki meg akarja ölni, mert a gyerekkori plüssmackója szöveges üzenetben figyelmeztetést küldött neki erről. Logikus, nem? Nem. Miután ezen még csak-csak túllendülünk, hőseink nyögvenyelősen, kínos lassúsággal és korlátolt felfogóképességükről bizonyságot téve megállapítják, hogy tudatzavaros megbízójuk egyszerre több példányban is léteik, több helyszínen.
Itt térnék rá arra, hogy a mód, ahogyan a szerző félre akarja vezetni az olvasót, hogy elterelje figyelmét a nyilvánvaló helyzetről, rettentően amatőr.
A jelenségkutatók megbízást kapnak rá, hogy találjanak meg egy génmódosított birkát, ez pedig a tévésztár ügyével rokonítva egyértelműen magában hordozza a rejtély megoldását. Birka = Dolly = klónozás, ezt minden ésszel gondolkodó SF-olvasó tudja. De Kroese ennek ellenére tesz még néhány nevetséges kört, és megpróbálja lenyomni az ember torkán a plasztikai sebészet és az egypetéjű ikrek lehetőségét is, azaz gyengeelméjűként kezeli saját olvasóit, ami nagyon kínos megoldás. Azon a ponton, ahol végleg összefonódik a klón-sztár és az emberbirka ügye, ilyen mondatokat kapunk, mint:
„Nyilvánvalóan nem túl boldog a szuper tévésztár szerepében, ha arról ábrándozik, hogy birkaként mennyivel jobb lenne az élete.” (204. o.)
Az ilyen coelhói bölcsességeknél érezni azt, hogy vagy letesszük a könyvet, vagy ő tesz el minket láb alól hamarosan.
A legnagyobb hiba viszont az, ahogyan Kroese a háttérsztorit kezeli. Igen, azt a le nem írt eseménysort, amely a regényben tárgyalt mozzanatok kiindulópontjául szolgált, avagy ami a valódi bonyodalomhoz vezetett. Nem tudjuk meg részletesen, ki, mikor, hogyan hozta létre a klónozási és a tudatátviteli technikát, mivel lehet megzsarolni Erasmus Keane-t, és így tovább. Egyedül a negatív karakternek szánt kiöregedett mozisztár tart hosszú kiselőadásokat a helyzethez nem illő monológok formájában minderről, ami lehetne egy jól megírt történet is a történetben, ha kellő hangsúlyt kap a cselekményben. De nem kap, csak ismertetőként szolgál, így pedig egyszerűen nem lesz más, mint az olvasóra zúdított információ, adagolás nélkül. Ezt az elemet tehát ugyanolyan kihasználatlanul hagyja Kroese, mint a Tér kiskirályainak történetét. Hosszú, végtelen visszaemlékezésben kapjuk meg az előzménytörténetet, mintha az írónak már nem lett volna kedve a jegyzeteiből tovább dolgozni.
A szereplők sutaságukban még krízishelyzetekben is inkább kifelé, az olvasó felé beszélnek, tömik a fejeket még fontosnak tartott információkkal fáradhatatlanul, végeláthatatlanul. A tetőpont utáni megoldás kezdete egy végtelen szócsatává válik, olyan vitakörré, amiben Nietzsche és Pascal idézetekkel szórják meg egymást a résztvevők. Mintha nem is egy regényt tartanánk a kezünkben, hanem „Az érvelés mestersége” című kurzus kivonatolt vázlatát. A Sherlock Holmes-ról ügyetlenül mintázott Erasmus Keane töltények helyett szavakkal lyukasztja ki ellenfelei agyát. Egymásnak feszülnek az önigazoló vélemények, és ezzel szétdarabolják a csúcspontként szolgáló kulcsjelenetet, mindez pedig egyszerűen nem való egy akciódúsra tervezett történet megoldási fázisába. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy ha a gonosz médiamogul legyőzhető pusztán a szavak erejével, akkor egy kanapén elhelyezkedve, kávézás közben is megtárgyalhatták volna a szereplők, ki van éppen erkölcsi fölényben, ehhez nincs szükség műtőasztalhoz kötözött hallgatóságra, utolsó pillanatban színre lépő mellékszereplőre, akit aztán fel lehet áldozni az egymásnak feszülő érvrendszerek oltárán.
Joggal kérdezheti az Olvasó, hogy mi szükség volt minderre.
A Tudatzavar, avagy eredeti, önmagához jobban passzoló címén A nagy bárány lehetett volna érdekes regény is, amelyben a tudatátvitelt emberi aggyal rendelkező, génmódosított bárányokon kikísérletező tudósok és állataik egymásnak esnek, majd néhány elmés konfliktus során bemutatja az ember- és állatkísérletekben rejlő veszélyeket. Felvillantja a továbbgondolásra váró etikai kérdéseket minden biológiai SF iránt érdeklődő olvasó lelkében, hogy aztán egy emlékezetes lezárással végleg nyomot hagyjon mindannyiunk lelkében. Kár, hogy Kroese nem ezt a könyvet írta meg, és így az alapötlet is visszasüllyed a középszerűség mocsarába.
