Sorozat

Összeesküvés Berlin kettészakadt valóságában

Szaniszló Róbert
Szaniszló Róbert

2018. 04. 04. 08:00

Április másodikán megjelent epizóddal lezárult a Starz saját gyártású (nálunk az HBO-n és az HBO GO-n szinkronosan is elérhető) kém sci-fije, a Képmás. A tíz 50 perces epizód korántsem tökéletes, viszont annál inkább kreatív. Röviden összefoglalva a Starznak sikerült egy új, meglehetősen érdekes szintre emelnie a keményvonalas kémfilmek koncepcióját. Spoilermentes évadkritika következik.
Korábban a témában:

Howard Silk (J. K. Simmons) meglehetősen jámbor, kedves és nagyon szürke csinovnyika a Berlinben található meg nem nevezett kormányszervnek, ami nagyon szoros kapcsolatban áll az ENSZ-szel. Minden nap felveszi a kis öltönyét, rámarkol az aktatáskájára, ellenőrzőpontok során végighurcolva magát belép a másfélszer másfeles, börtönök látogatói fülkéire emlékeztető kis irodájába, hogy ott a túloldalról érkező, ugyan azt a munkát végző fazonnal elbeszélgessen. Hülye, és értelmetlen, de annál inkább meghatározott kérdések és válaszok hangzanak el, amit mindketten lejegyeznek. Howardnak a töke kivan az egésszel, azt sem tudja miért csinálja azt, amit csinál, értelmetlennek tűnik, változtatni szeretne, de nincs a pucájában elég vér. Egy hasonlóan szar napon Howard élete tótágast áll, amikor kiderül, hogy az épület, ahol dolgozik, egy alternatív valóságot a saját valóságával összekötő átjárón nyugszik, az állami szervnek pedig az a feleadata hogy ápolja a diplomáciai kapcsolatot az alternatív világgal. Persze, ami leginkább meghökkenti, hogy maga a roppant kemény és kiképzett kém-képmása kér tőle segítséget egy mind a két valóságot érintő összeesküvés leleplezésében. Úgy ám, hiszen ahogy a valóság, úgy az emberek is duplikálódtak.

Az évad nézése közben kettő dolog történhet a nézővel: vagy észreveszi a logikai bakikat, és akkor romokra hullik az egész koncepció. Vagy nem, és 10 epizódon keresztül azon fog rágódni, hogy miért tetszik neki ez a sorozat annak ellenére, hogy rohadt lassú, rosszul egyensúlyozott és valójában nagyon ritkán izgalmas. Mert a Képmással ez a helyzet: problémás, mégis elismerésre méltóan új és jó.

A történet szerint valamikor a 80-as évek végén németországi tudósok addig játszottak a tudománnyal míg sikerült szétszakítani a valóságot. Gyakorlatilag létrejött egy párhuzamos univerzum. Az esemény előtti történelmi alakzatok és konstellációk teljesen megegyeznek egészen a kísérletig, vagy a szakadásig, ugyanis innen a két világ teljesen más irányba indult el, így a világokban élő emberek és azok képmásai is teljesen más életutat jártak be onnantól. A puhány Howard világa megfelel mi valóságunknak, a kemény Howard valósága pedig az alternatív. A kilencvenes évek derekán kemény Howard univerzumában egy olyan nátha irtotta ki a népesség 7 százalékát megtizedelve Európát, amint a puhány Howard Európája meg sem érzett. Az alternatív univerzumból sokan úgy sejtették, hogy a mi valóságunk a felelős ezért a vírusért, persze ezt bizonyítani nem tudták, így maradtak egy nagyon vékony jégen táncoló politikai-diplomáciai kapcsolatban, ahol a két világban történő események és a technológia, tehát az információ számít a legerősebb valutának. 30 évig működött ez a koncepció, de a több millió fertőzésben elhunyt szülő leszármazottai, rokonai nem akarnak felejteni, és kiváló első számú célpont a törékeny kapcsolat a két világ között.

Sajnos nem tudunk meg sok mindent az alternatív világról, azon kívül, hogy náluk még él Prince, nem esznek disznót, nincs technológiájuk a tapizós mobilra, de van oltóanyaguk a HIV-vírusra.  A cselekmény nagy része is a mi valóságunkban játszódik, de sokszor áttekintünk a túloldalra. A Képmás azzal újítja meg, jobban fogalmazva teszi érdekessé a sablonos összeesküvésen nyugvó kémsztorik zsánerét, hogy végre nem csontig rágott hidegháborús “orosz kontra amerikai” problémát húzza elő és forgatja meg, hanem ugyanazon világ két verziója közötti konfliktusra kerül a fókusza. Ez a koncepció az, ami a megszokott, kiszámíthatóvá redukálódott kémcseleket átemeli egy új dimenzióba (bocsánat). Már csak azzal is, hogy lehetőségek tárházát nyitja meg, hiszen fő- és fontos mellékszereplőinknek létezik egy másik verziója is, amit genetikailag, úgy biológiailag is tökéletesen megegyezik vele, ez pedig az információszellőztetésnek, a kémkedésnek olyan táptalajt biztosít, hogy ihajj.

Persze a diplomatáknak lehetőségük van meglátogatni a másik univerzumot behatárolt időszakra. Papír alapú vízummal közlekednek, s mint minden rendszer, ez is sebezhető, csak a megfelelő hamisítványt kell megtalálni. Itt szalad rá a koncepció az első nagy logikai taposóaknájára: egy ilyen feszült diplomáciai szituációban, egy ennyire titkos művelet esetében hogy lehet, hogy hamisítható, fényképes, papír alakú vízummal egyik fél simán átgyalogolhat a másik világba anélkül, hogy ne követnék, megfigyelnék mind létező módon, elzárva a lehetőségét annak, hogy a képmása helyébe lépjen? Mert az első évad történeti szálában ez megtörténik minden probléma nélkül. Magyarán a konfliktust okozó problémájáért egy szupertitkos kormányépület nagyon jól felszerelt szervének rendkívül hanyag határátlépési és beléptetési protokollja a felelős. Gyakorlatilag a magyar-ukrán határ szigorúbb, mint a két univerzum közötti határátkelő. Viszont ez fel sem fog tűnni a legtöbb nézőnek, ugyanis a Képmás úgy eltereli a figyelmünket erről a kis lyukról, mintha ott sem lenne. Mindezt egy kis karakterdrámával.

A hatalmasat alakító, ellentétes attitűdű, ám mégis ugyan azt a karaktert, azaz Howardot játszó J. K. Simmons zseniális. A Csinovnyik Howard találkozása önnön maga alternatívájával, a Kém Howarddal mind a kettőben elindít egy folyamatot. Az évad ebből a karakterisztikai ívből igyekszik a maximumot kihozni. Ez persze nem merül ki abban, hogy sóhajtanak egyet és elsuttogják: „bárcsak te lehetnék”. Ellenkezőleg, a köztünk elhangzó beszélgetések lavíroznak pro kontra, az utálat és a szimpátia között. A sorozat készítői itt sem érték be a sablonokkal, ugyanis a két Howard perlekedésén vagy éppen beszélgetésein keresztül a nézőkre bízzák, hogy melyik lehet a jobb Howard, mindenféle szájba rágós konklúzió megadása nélkül. Ebben a karakterívben egészen addig jutunk, míg észrevesszük, hogy a két Howard gyakorlatilag ugyanolyan, csak a világ kontextusa az, ami máshová vitte őket, s a kontextus hatásmechanizmusa elől nem tudnak elmenekülni, azaz csak utolérni látszik őket a teljes szerepcsere. J. K. Simmon pedig itt alakít hatalmasat, hiszen két különböző, ám mégis egyforma karaktert kell eljátszani úgy, hogy közben az egyik típus személyiségjegyeinek egy csöppjével árnyalja a másik típust vica-versa.

A Counterpart egzisztenciális karakterdrámája nem áll meg Howardéknál. Minden fontosabb szereplő megéli a saját maga helyzetében, ami a motivációjukon ismételten csavar egyet. Ezen hatalmasat lök a mellék- és további főszereplők nagyszerű színészi játéka, a Nadia Baldwint játszó Sara Serraiocco hibátlanul alakítja a szentimentális, eltűnni és újjászületni vágyó önmagával meghasonlott (szó szerint is) bérgyilkost, Harry Lloyd is nagyszerű Peter Quayle, a befolyásos após segítségével pozícióba helyezett ficsúrt és még sorolhatnám, ha spoiler lennék.

S bár ez mind nagyon szépen hangzik, ez rohadtul lelassítja a történetmesélést, ugyanis az évődés, az implicit fejtegetések egy idő után könnyen tűnhetnek narratív időhúzásnak. Várjuk a csavarokat, az összeesküvés nagy lépéseit, várjuk, hogy haladjunk már, toljuk arrébb a biciklit, legalább egy picit derüljön ki valakiről valami hatalmas nagy aljasság, vagy egyéb, viszont ezek ritkán jönnek, sokszor kevés, ellenben előre láthatók. Érdemes szót ejteni itt arról is, hogy aki menő akciójeleneteket vár a sorozattól, azok nem ezt a droidot keresik. Ez egy keményvonalas kémfilm, amiben bár ölnek embert, csendben teszik azt, és ritkán csinálják futás és pufogtatás közben.

A bosszúszomjas, fű alatt a diplomáciai béke megdöntésén fáradozó szerv taktikai lépései nem meglepők. Mikor már kényelembe helyeztük magunkat a koncepcióban, onnantól nem kapunk fejet falbaverősen nagy csavarokat, ámbár továbbra is kíváncsiak vagyunk arra, hogy hogyan játszik a sorozat a Képmások adta lehetőségekkel. Itt lép rá a sztori a második nagy taposóaknára. A vendetta vágyától begerjedt kis kém- és lényegében terroristaszekciónk már több évtizede terveli ki gyalázatos tettét, amit a képmásokra épít. A logika megbotlást ott érzékelhetjük, gyakorlatilag úgy választja ki a felhasználandó katonáit már gyermekként, mintha a jövőbe látna és tudná ki mikor fog pozícióba kerülni. Nyugodtan megnyugodhatunk: ez csak az olyan szőrszálhasogatóknak tűnik majd fel, mint én vagyok.

A negatívumoktól eltekintve a Képmás nagyon elegánsan kezeli és komolyan veszi saját magát. Minden jeleneten érződik, hogy erős koncepció van mögött, tudja, hogy merre kíván haladni és megy is abba az irányba magabiztosan. Ez az, amit megszeretünk benne, mert tudjuk, hogy nem felesleges perceket és órákat fektetünk az epizódokba hanem valami olyasmit követünk, ami megérdemli az időnket. Látjuk, hogy minden részlet nem hézagpótló szükségmegoldás, hanem oda volt tervezve már az elejétől. Ez az, ami a Képmást nagyon okossá teszi, ez az, amivel megvesz minket kilóra a negatívumok ellenére is.

Képmás – amerikai sci-fi sorozat, 52 perc/epizód.  7/10 raptor

A Képmás teljes évada elérhető az HBO GO-n.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.