Film

10 geek-film, amit rajtunk kívül mindenki utál

roboraptor
roboraptor

2018. 04. 06. 08:00

Szinte mindenkinek van legalább egy olyan szeretett filmje, ami közutálatnak örvend. Mivel a művészi alkotások objektív értékelésének van egy határa, a lehúzó kritikák és az alacsony nézőszám még nem jelentik azt, hogy az adott filmet tényleg mindenki utálja. Úgy döntöttünk, hogy felfedjük a legsötétebb titkainkat, és eláruljuk nektek mik voltak azok a geek-filmek, amiket még akkor is imádunk, ha ez szakmai szempontból elfogadhatatlan. Szó sincs demokratikusan felállított listáról, az említett filmpéldákat minden esetben egy adott szerző választotta, ezért ne gondoljátok, hogy a lista megegyezik a szerkesztőség általános álláspontjával. Ennek tisztázása után jöhetnek a fröcsögve szidott filmekhez rendelt védőbeszédek!

Terminátor – Megváltás (2009)

Azt a rajongók legkésőbb a Genisysnél be kellett, hogy lássák, hogy a Terminátor-széria számára a visszautalgatás, önmaga újrahasznosítása nem lehet járható út. Az alkotók pedig már egy lépéssel előrébb jártak, hiszen a Megváltással rögtön egy egész trilógiát terveztek, ami maga mögött hagyta volna a T-800-as visszaküldözgetését, de részben a filmek meghatározó alakjait is. A 4. részben igyekeztek minél inkább új alapokra helyezni és tágítani a Terminátor világát, új robotokkal és a Cameron-féle sötét, kilátástalan környezet másfajta ábrázolásával. Ami ennek megfelelően az Ellenállást sem egy szedett-vedett, de valamilyen csoda folytán mégis győzedelmeskedő csapatként, hanem egy kompetens katonai egységként mutatta be. McG ennek megfelelően nem félt kifejezetten háborús felhangokat is megidézni lecsupaszított vizualitásában, a hősmítosz helyett a konfliktus kereszttüzébe kerülő átlagemberekre fókuszálni – mondhatni, ez a Terminátorok Zsivány Egyese, csak ebbe még a Disney sem barmolt bele. Tagadhatatlan, hogy a Megváltás sokkal kerekebb és teljesebb élmény lehetett volna, ha nem ügyel kínosan arra, hogy saját történetével egyben egy új trilógia alapjait is lefektesse, de éppen ezért valószínűleg ezeket a hiányosságokat nem is rónánk fel neki, ha egy háromfelvonásos sztori első etapjaként tekinthetnénk rá.
(Becságh Dániel)

Galaxis útikalauz stopposoknak (2005)

Ha valamire rá lehet fogni, hogy adaptálhatatlan, akkor az Douglas Adams leghíresebb regénye, hiszen eleve egy fiktív könyvről van szó, ráadásul a jellegzetesen abszurd angol humor sem mindig működik a filmvásznon. A Galaxis útikalauz stopposoknak első és egyetlen nagyjátékfilmes feldolgozása úgy kapta meg a rossz adaptáció címkét a kritikusok zömétől és az “igazi” rajongóktól, hogy valójában a forgatókönyv nagy részét maga Adams írta (aki sajnos a film bemutatását már nem élte meg). Garth Jennings filmjében a könyv tájékoztató részeit jópofa infografikákkal toldották meg, amiknek köszönhetően megmaradhattak a vicces narrációk, és némi plusz humort is kapunk az animációk által. A szereposztás bravúros, Martin Freeman – aki itt indult el a brit irodalmi hősök eljátszásának útján – tökéletesen tutyimutyi Arthur Dent, a friss Oscar-díjas Sam Rockwell imádnivaló ripacs a galaxis nárcisztikus elnökeként, és nem szabad megfeledkeznünk az Alan Rickman hangján megszólaló depressziós robotról, Marvinról sem. Nem sorolom fel mind a 42 érvemet a film mellett, a lényeg, hogy a Galaxis útikalauz stopposoknak filmváltozatát már csak a zene, a látványvilág és a színészek miatt is megéri megnézni. Ugyan nem teljesen szöveghű adaptáció, mégis megőrizte Adams egyedi stílusát.
(Rácz Viktória)

A megtorló (2004)

Nem szokás szeretni ezt a filmet. Számkivetett, lenézett, egyetlen legyintéssel elintézendő alkotásként él a popkult-kedvelő közvélemény szemében. Épp ezért is gondolkozom el néha azon, hogy ha így áll a helyzet, akkor vajon miért kerül elő mégis újra meg újra online felületeken, cikkekben, tévécsatornák műsorain, képregénybörzéken. Talán mégis van benne valami. Lehet, hogy egy valóságos meg nem értett gyöngyszem. Ám ezt csak sejtem, biztosra nem tudom. Azt viszont teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a filmekkel és a képregényekkel való ismerkedésben szárnyait próbálgató gyermeki énemnek ez volt a kedvenc akciófilmje. És igen, a mai napig szeretem, kiváló szórakozásnak tartom. Nem fogok szuperlatívuszokba és eposzi énekekbe belemenni, mert A megtorló esetében erre nincs is szükség. Azért vagyok oda érte, mert menő, keményen férfias, szőrszálmeresztően király a zenéje, a főszerepben pedig az a Thomas Jane parádézik, aki az elmúlt tizenöt év egyik legsajnálatosabb módon eltékozolt színésztehetsége. Ráadásul az antagonistát John Travolta kelti életre, akinek persze zsigerből nagyon jól áll az eszelős gengszter figurája. Lehet, sőt biztos, hogy nem tökéletes, és az is elképzelhető, hogy tényleg nem jó film. Talán csak a bennem élő kisfiú nosztalgiája miatt szeretem, de nekem akkor is A megtorló az egyik kedvenc MCU előtti Marvel-filmem.
(Hári Dániel) 

Tron: Örökség (2010)

Elődjéhez hasonlóan történetében és dialógusaiban a Tron: Örökség sem egy túlságosan erős alkotás, sőt mondhatnám azt is, hogy egy rossz film, de nem mondom, és erre három nagyszerű okom is van: eleve ott van a mindig laza Jeff Bridges, akiből kettőt is kapunk, a gonosz Jeffnél pedig tényleg kevés menőbb dolog létezik. Aztán ott a látvány: noha az eredeti Tron elég rosszul öregedett a látvány terén, a Steven Lisberger által megálmodott világ a mai napig a cyberspace legikonikusabb filmes leképezése. A folytatásnak pedig sikerült ezt a stílust felturbózva újraalkotnia. Hála a stilizált látványvilágnak, a Tron: Örökség azon kevés CGI-gazdag film egyike, ami bemutatója óta szinte semmit sem öregedett, és ma is épp olyan elképesztően néz ki, mint nyolc éve. Végezetül pedig ott van a film legfontosabb eleme: a Daft Punk adrenalingyilkos, hipnotikus filmzenéje. A rendező Joseph Kosinski a bevett módszerrel ellentétben magára a film zenéjére rendezte az akciókat, így a zene és vizualitás olyan ritkán látott egységet alkot, amiért kijár az audiovizuális mestermű címke.  A Tron: Örökség az egyetlen olyan film, aminél hajlandó vagyok elfogadni és használni a “kapcsold ki az agyad és élvezd” érvet. Ilyennek kéne lennie minden látványfilmnek: stílusos, bármi mással összetéveszthetetlen világ, gyönyörűen koreografált, követhető akciókkal, amiket egyszerűen öröm nézni és hallgatni.
(Pongrácz Máté)

X-Men – Apokalipszis (2016)

Tisztán emlékszem, amikor a sajtóvetítésen susmogtunk egymás között, hogy a külföldi kritikák lehúzták, aztán lepörgött a film, nekem meg baromira tetszett. Számtalanszor láttuk ezt a filmet, ismerős sablonokból építkezik, nem tartogat nagy fordulatokat, ez azonban még nem változtat a tényen, hogy baromi szórakoztató, jól összerakott blockbuster. A 60-as és a 70-es évek után elérkeztünk a 80-as évek világába, és bár ma már ez sem nagy szám, a film baromi szimpatikus kikacsintásokat tett a korszakra, miközben gyermeki könnyedséggel nyomta le a torkunkon az újabb eredettörténeteket, ami akár nagyon unalmas is lehetne. Az sem teljesen igaz, hogy nincs benne semmi meglepő, és azzal is megnyert magának, hogy mert kicsit infantilis lenni (TV kézrátétellel bemagolni a törit, hülyítesz?). Ezek persze vitatható érvek, de hogy lelketlen látványparádé lenne, azt határozottan elutasítom. Szerintem nagyon is van lelke, megkapó mese a szenvedésről, a fájdalomról, az elfogadásról, a szeretetről, és a megbocsátásról, és ennél talán nem is kell, hogy több legyen. Singer csúcsra járatja a hatásvadászatot (és az egészet aláhúzza az utóbbi évek egyik legjobb filmzenéje is), Xavier nagymonológjai hidegrázósak, Magneto jelenetei feszültek, miközben az akciójelenetek sikerrel licitálnak rá a korábbiakra. A végén pedig végre megszületik a rendes X-Men, de itt már csak a geek szól belőlem.
(Dani Áron)

Death Note (2017)

Amint az előre sejthető is volt, a Death Note feldolgozását utálták az anime rajongói. Én azonban az eredeti változat ismeretében is úgy gondolom, egy remek adaptációról van szó, a változtatások csak jót tettek a sztorinak. Talán a legfontosabb különbség, hogy míg az animében Lightot, a főhőst csak az igazságérzete hajtja, addig a filmben motivációt kapott. A bűnözők megölése tehát itt személyes ügy számára, és teljesen komolyan gondolja a dolgot. Emiatt – ellentétben az anime önmagából kiforduló hősével – végig szigorúan kitart az önbíráskodás mellett. Ebben a verzióban a barátnője az, aki gátlás nélkül gyilkol. Tehát míg az anime egyértelműen állást foglal az ellen, hogy az igazságszolgáltatást saját kezünkbe vegyük, a Netflixes változat megengedőbb, hiszen eszerint egy önbíráskodó nem válik feltétlenül őrültté. A nyitott befejezés a nézőre bízza a morális döntést: rajtunk múlik, hogyan ítéljük meg az istent játszó fiú cselekedeteit. Az pedig nekem kifejezetten tetszett, hogy a végén a Lightot üldöző L-t is kísértésbe vitték, ezzel ugyanis egy komoly dilemma elé állították a nyomozózsenit: hiszen ha a Halállistát használva intézi el ellenfelét, azzal ő is önbíráskodóvá válik. Természetesen nem tökéletes a film, de szerintem érdekesebben közelít a témához, mint az anime.
(Barna Benedek)

Maggie – Az átalakulás (2015)

Arnold Schwarzenegger több mint 60 filmet felölelő filmes pályafutása során leginkább két műfajban jeleskedett: a vérbő akciófilmekben és a családi vígjátékokban. Az osztrák tölgyet nem lehet azzal vádolni, hogy ne próbálná ki magát az élet minden területén – a testépítéstől a politikáig, drámai szerepeket azonban mégsem vállalt soha 50 esztendőt felölő karrierje során. Egészen 2015-ig, amikor a Maggie című zombifilmmel bebizonyította, hogy ebben a zsánerben is van keresnivalója. Az elsőfilmes Henry Hobson által dirigált film jókora bukás volt a kritikusok és a nézők körében, ami olyan szempontból talán érthető, hogy aki véres horrorfilmet várt, menthetetlenül csalódott, ahogy Schwarzi rajongói sem igazán találhatták meg a számításukat. A Maggie ugyanis egy kevés cselekménnyel operáló, a hangsúlyt a hangulatokra és a képekre helyező, rendkívül visszafogott alkotás. Ha viszont megérinti az embert, nem szabadulhat a hatása alól. Hobson filmje egyszerre szép és fájdalmas, lehangoló és felemelő. Schwarzenegger alakítása pedig lenyűgöző: a lányáért aggódó, félelmeivel küszködő apa szerepében élete egyik legjobbját nyújtja. A Maggie egy érzékeny és intelligens film, ami nagyon sokat képes adni, ha félretesszük az előítéleteinket.
(Szelle Ákos)

Perzsia hercege – Az idő homokja (2009)

A Mike Newell rendezte Prince of Persia-film nem váltotta meg a videojátékból készült filmek átkát, ezt azért merem állítani (ez az állítás egyébként a Tomb Raider-film kapcsán is megállja a helyét). Azonban a rosszabbnál rosszabb adaptációk sorából inkább kifelé lóg ki a Herceg első (és remélhetőleg nem utolsó) kalandja. Ugyan sok helyen egy borzasztó nagy kliséhalmaz (ahogyan maga a játék is), azonban ez volt az egyetlen olyan adaptáció, amely sok jó elemet tudott kicsipkedni a játéktrilógia különböző epizódjaiból (The Sands Of Time, Warrior Within, The Two Thrones). A főhős megválasztása tökéletesen illett Jake Gyllenhaalra, valamint az igen egyszerű játékával Gemma Arterton se lógott ki nagyon a produkcióból. Dastan herceg kalandja Az Ezeregyéjszaka meséiből, az Aladdin hangulatából és összességében a játék platformerezős elemeiből is egy nagyjából egységes képet tudott összekovácsolni, valószínűleg ez a Jordan Mechner, az eredeti POP-játék készítőjének keze munkáját dicséri. A film teli van mindenféle hibákkal, de a meseszerűsége miatt képes eladni magát, és ha nem vesszük véresen komolyan, akkor egy nagyon kellemes, vasárnapi limonádés mozit kapunk, teli szerethető pillanatokkal.
(Dienes Ádám)

Hulk (2003)2003-ban érkezett az első Hulk-mozi, 12 évvel később az utolsó tévéfilmhez képest. Sokan megrökönyödtek, hogy a szerzői filmjeiről híres Ang Lee rendezi a produkciót. A várakozást megosztó fogadtatás követte. Ang Lee eleve nem blockbustert akart csinálni, mi több, a Universal kifejezetten azért adta egy szerzői filmes kezébe a karaktert, hogy kísérletezzenek. Sajnos azonban sem a kritika, sem a közönség nem nagyon tudott mit kezdeni egy tomboló, zöld óriással. Ami tény, hogy elkészült az első moziforgalmazásra szánt Hulk-film, ahol a szörnyet már nem ember játszotta. Teljes mértékben CGI-jal keltették életre. Ang Lee mozija sokkal inkább lett egy apa-fiú kapcsolatról szóló görög dráma némi gamma sugárzással, mint egy egyszerű szuperhősmozi. A Hulk nem csak történetében izgalmas kísérlet, de képileg is újszerű próbálkozások tárháza volt. A képregényekre jellemző osztott képernyő és az extrémebb kamerabeállítások próbálták egy képregény hangulatát kelteni. Ez ma már talán elképzelhetetlen lenne. A Hulk egy egzisztencialista dráma lett egy apját soha nem ismerő fiúról akinek mellékesen van egy kis problémája a dühkezelésével. A karakter jogai hivatalosan a máig a Universal Picturesnél vannak. A 2003-as Hulk után csak a forgalmazás joga maradt a stúdiónál, a gyártásé visszakerült a Marvelhez. A gyakorlatban ez csak azt jelenti, hogy bár felhasználhatják a karaktert, önálló filmet még mindig csak a Universal készíthet.
(Zsótér Indi Dániel)

Alien: Covenant (2017)Nem egyszerű méltatni egy filmet, aminek már az előzménytörténetét is agyonvágta a kritika és a közönség visszajelzése. A Covenantot én imádom, vegyíti a filozófiát, az akciót és az ember-android ellentét témáját, és sokkal izgalmasabb egy újabb menekülős-szörnyes filmnél. A mondanivalója kísérleti jellegű, egyfajta isten-folyamat, sőt duplán az: a tervezők, akik saját külső hasonlatosságukra alkották meg az embereket, mind egy szálig elhullanak egy mesterségesen teremtett lény biológiai teremtményei által. Imádom ezt a sokszoros csavart, amiből az jön le, hogy egy nem emberi lény is lehet nem emberi lények Istene.  A Covenant másik erőssége a tempója, ami már-már művészfilmeket idéző képsorokból és néma párbeszédekből is áll. A két android interakcióját sokan szidták az állítólagos meleg-vonal miatt, de inkább illene elgondolkodni, hogy mégis milyen lehet két nem-emberi lénynek egymással beszélgetnie? Az egyik a tökéletességre törekszik, a másik pedig elkezdett érzelmeket táplálni az emberek iránt, így a film tetőpontja szerintem inkább a két ellentétes oldalra állt android, David és Walter erkölcsi-szellemi harca. A Covenant úgy változtatta meg a történet főszereplőjét egy szörny felől a magát istennek képzelő android felé, hogy észre sem vettük. Hát tud ilyet egy rossz film?
(Nagy Judit Áfonya)

ALIEN: COVENANT

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kivagy, ha az új csajod a tapétára petézik?

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.