Film

Az albínó gorilla és a varacskos-sárkánykrokodil még Godzillánál is menőbb

Pongrácz Máté
Pongrácz Máté

2018. 04. 15. 08:00

Tombolás! A genetikai kísérlet csúfosan félresikerül! Tombolás! Borzalmas fenevadak támadják meg a várost! Tombolás! Csak egy ember állíthatja meg a pusztítást! Tombolás! Szenzációs látványeffektek! Tombolás! Lélegzetállító akció, könnyfakasztó dráma, rekeszizom szaggató humor! Tombolás! Hát persze, hogy a Tombolás is a VICO filmje. A VICO filmje az ön kedvenc filmje!
Korábban a témában:

(Figyelem: Az alábbi kritika nem Uwe Boll méltán híres klasszikusáról, a 2009-es Rampage-ről szól, hanem a nemrég mozikba került, Boll filmjétől teljesen független videójáték-adaptációról. Tudom, ez sokakat csalódással tölt el, de semmi baj, a játék feldolgozások német rendezőgéniusza már megtette a szükséges jogi lépéseket, hogy véget vessen a Warner azon cselének, hogy az ő nézőmágnes filmjének egyedülálló címével vonzzon embereket a mozikba.)

A Tombolás az a fajta film, amelyben Dwayne „The Rock” Johnson vizenyős szemmel nézi, hogy legjobb barátjából, Georgeból, az albínó gorillából egy génmódosító vegyi fegyver következtében agresszív King Kong lett. Persze hősünket keményebb sziklából faragták, mint hogy csak úgy lemondjon emberszabású barátjáról, így Naomie Harris (tudós és egyben potenciális barátnő) és Jeffrey Dean Morgan (aki most a jó oldalon kamatoztatja Negan tenyérbemászó modorosságát) társaságában addig rohan/helikopterezik/verekszik és robbantgat, amíg meg nem találja az ellenszert. Miután pedig hősünk és a fakó óriásmajom újra öri-barik lesznek, közösen szállnak szembe a tüskés-sül/erszényes mókus/farkas hibriddel, és társával, a varacskos-sárkánykrokodillal. Ha ez a leírás meghozta a kedvedet a filmhez, akkor irány a mozi, mert Brad Peyton új filmjében minden bizonnyal megtalálod a számításod. Ha ugyanis a Dwayne Johnson főszereplésével készülő kaland/katasztrófafilmek rezidens rendezőjének legújabb alkotásában van olyan elem, amely őszinte dicséretet érdemel, az az, hogy egy percig sem próbálja elhitetni velünk, hogy itt többről van szó, mint, amit az előzetes/szinopszis sugall. Mindenki, aki részt vett ebben a filmben pontosan tudta, hogy egy buta, egynyári látványosságot csinálnak, ám a lehető legjobban igyekeztek, hogy az legalább egy viszonylag szórakoztató buta egynyári látványosság legyen. (És meglepő módon az is lett.)

Hiszen mi többet várhatunk el egy olyan filmtől, amelynek alapját az a hőskorszakbeli videójáték képezi, melynek játékmenete annyiból áll, hogy túlméretezett fenevadakkal kell szétverni Amerika nagyvárosait? Az 1985-s Rampage (illetve folytatásai) ugyanis pont annyit kínált, hogy a játékos farkas, krokodil vagy épp majom bőrbe bújva tehette a földdel egyenlővé Chicago belvárosát. Persze felmerülhet a kérdés, hogy megannyi narratív szempontból is érdekes, izgalmas és részletesen kitalált, sajátos világban játszódó játék közül miért éppen azt kell megfilmesíteni, amelynek a története teljes egészében ráférne egy szétázott söralátétre? Erre a kérdésre csak a Warner Brothers fejesei tudhatják a választ, én csak arról számolhatok be, hogy milyen lett a végeredmény. Felesleges? Valószínűleg. Szórakoztató? Tulajdonképpen az. Sőt, talán a leghűbb videojáték-adaptáció, ami valaha készült. (Noha a játékban, nem teljesen ilyen szörnyek vannak, ráadásul emberből alakulnak át, ám a lényeg a filmben és a játékban ugyanaz: a totális tombolás.)

A Tombolás, mondhatni, a legjobb Roland Emmerich-film, amit Emmerich sosem rendezett meg. Épp ugyanazt kínálja, mint egy Asylum-darab: sekélyes, egydimenziós karakterek jönnek mennek, hogy megállítsák a röhejesen túltolt mutáns szörnyetegeket. A különbség “csupán” annyi, hogy a Rampage-t nem önmagukat teljesen komolyan vevő kutyaütők, hanem kompetens szakemberek (csúnyán mondva “tisztes iparosok”) készítették, akiknek nem csak pénzből, tehetségből, de humorból is több jutott. Meg persze egy Szikla, akinek olyan karizmája és jelenléte van, hogy a szörnyekkel szemben sem törpül el.

Azért a totálisan komolyan vehetetlen történetben természetesen felbukkan az összes kötelező klisé és közhely, amit egy ilyen filmtől csak elvárhatunk: érző szívű, ám kőkemény főhős, a tudós csaj (aki meglepően nincs túl szexualizálva, de így is a legszürkébb figura), a „mindenre a bomba a megoldás”-szindrómában szenvedő tábornok és persze a szörnyeknél is embertelenebb öltönyös gaztevők. A Malin Akerman és Jake Lacy (aki véletlenül pont úgy néz ki, mint Donald Trump egyik fia) által játszott testvérpár olyannyira, gonosz, hogy noha a cégük alkalmazottja (Naomi Harris) feltalálja a rák ellenszerét, ők elkobozzák azt, és inkább biológiai fegyvert csinálnak belőle, mert az kifizetődőbb.  (Így válik aztán a nővér halála az elmúlt évek amerikai mozijának egyik legörömtelibb és felemelőbb pillanatává.)

Ám ezek senkit sem érdekelnek, a lényeg úgy is a film igazi sztárjainak, az albínó gorillának, a repülő farkassülnek és a varacskos-sárkánykrokodilnak a tombolása. Ez pedig tényleg baromi látványos (helyeként pedig egészen kreatív). Sőt, Peyton kifejezetten szépen adagolja a szörnyeket, hogy az utolsó harmad – pont megfelelő hosszúságú – romboláspornója igazán kielégítő legyen. A repülő farkas első feltűnése a ködös erdőben pedig egy kifejezetten erős atmoszférájú, már-már horrorisztikus jelenet. Ahogyan a sokáig rejtegetett varacskos krokodil megjelenése a fináléban már-már olyan katartikus, mint, ha Godzilla bukkanna elő. (Utóbbi azon nyomban be is került a kedvenc óriásszörnyeim közé.)

Ami pedig különösen meglepő a filmmel a kapcsolatban az az, hogy minden sablonja és sekélyessége ellenére is sikerült minimális súlyt csempészni a történetbe. Nem úgy, hogy bármit is – pro vagy kontra – állítana a szörnyek létrehozásáért felelős (és manapság eléggé aktuális) génszerkesztés ügyében, hanem, hogy sikerült elkerülnie az óriásszörny/kaiju filmek egy igen gyakori hibáját. Hiszen noha mindenki tudja, hogy az ilyen filmekre az ember a poszteren látható monstrumok miatt ül be, az alkotók gyakorta hajlamosak őket a háttérbe szorítani az emberi főszereplők kedvéért. Csak, hát mindenki tudja, hogy egy ház méretű főemlős és egy körút hosszúságú krokodil összecsapásában az ember csak bámészkodó statiszta lehet. Ez történt a 2014-es Godzillával is, ahol sajnos túl nagy hangsúlyt helyeztek a teljesen érdektelen főszereplők teljesen érdektelen kalandjaira. Ám ellenben Gareth Edwards filmjével, a Tombolásban sikerült úgy összekötni az emberi és az állati szereplők sorsát, hogy az előbbi cselekményszálat sem érezzük fölöslegesnek. Hiszen Szikla barátunk most kivételesen nem azért küzd, hogy a világot megmentse, ő csak a majom komát szeretné meggyógyítani. A kettőjük barátsága pedig éppen add annyi érzelmi töltetet, hogy a film akkor se fulladjon azonnal unalomba, ha épp nem egy farkas-sül szed le helikoptereket az égből. (Illetve persze Jeffrey Dean Morgan teátrális szemétkedését is élvezet nézni.) Tulajdonképpen a filmet helyén kezelve csupán egyetlen dolog hiányzott: egy menő főcím/betétdal.

A Tombolás egy  költségvetésben és látványban „A”, minden egyéb téren pedig, a jelző legnemesebb értelmében vett „B” film. Egy pörgős, itt-ott (direkt és néha indirekt módon) vicces, direkt túlzó, ám így szerethető őrültség. Popcorn és sör mellé épp ideális.

Rampage – Tombolás. Amerikai akciófilm, 107 perc, 2018. Értékelés: 6,5 mutáns, génszerkesztett raptor a 10-ből

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kivagy, ha az új csajod a tapétára petézik?

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.