Könyv

Minden az Oktogonon megjelenő sárkánnyal kezdődött

Márciusban jelent meg Virág Emília Hétvilág-trilógiájának utolsó kötete, a Tündérfogó című urban fantasy regény, melyben összeér az előző két, egymástól független rész főszereplőinek története. E három, egyedi atmoszférájú könyvből egy olyan világ rajzolódik ki, amely részben talán ismerős lehet a népmesékből és mondákból, mégis tele van eredeti és meglepő dolgokkal.
Korábban a témában:

Sárkánycsalogató – A felemás kezdet

Béla, a lovag ellop egy sárkánytojást a királynak. Természetesen a dolog nem tetszik a sárkánynak, amely üldözni kezdi a hőst. Ekkor megnyílik egy, a párhuzamos világokat összekötő átjáró, amelyen átrohanva a férfi és az óriási gyík átkerülnek a mi valóságunkba, Budapestre. A lovag egy egyetemista fiú albérletében köt ki, és ezzel különös és veszélyes kalandok sorát indítja el – amelyek aztán oda vezetnek, hogy a srácot bízzák meg egy nagy hatalmú boszorkány botjának ellopásával, amellyel megmenthető a hetedik világ királysága.

A Sárkánycsalogató eleje rendesen megvezeti az olvasót.

Egyrészt a könnyed, humoros stílus, a főszereplő szerencsétlenkedései miatt azt várja az ember, hogy egy amolyan Terry Pratchett-féle fantasy-paródiát kap. Másrészt eleinte csupa untig ismert népmesei toposz – a királynő kezéért versengő lovag, vérszomjas sárkány, öreg banya – jelenik meg, így aztán egy könnyed, kevés meglepetést tartogató sztorira számíthatunk. Aztán nagyjából a történet felénél következik egy csavar, ami után elfelejthetjük minden korábbi elvárásunkat: egyszerre „megkomolyodik” a történet, és az is kiderül, hogy a különös mesevilágban bizony nem minden az, aminek látszik.

Innentől kezdve pedig a cselekmény nagyon izgalmassá, és teljesen kiszámíthatatlanná válik. A szereplők közötti viszonyok folyamatosan változnak, a kezdeti szövetségesekből ellenfelek lesznek, és közben folyamatosan kapjuk az újabb és újabb információkat a furcsa, idegen világ történelméről, amiknek ismeretében többször át kell értékelnünk a dolgokat. Végül már gyakorlatilag lehetetlenné válik megjósolni, mégis hová fut ki az egész. Tehát az írónőnek remekül sikerül fenntartani az olvasói érdeklődést és a feszültséget egészen a befejezésig.

Sokszereplős a történet, de a karakterek közül mégis kiemelkedik kettő: Józsi, az egyetemista srác, aki akaratán kívül belecsöppen egy számára teljesen idegen világba, és Hollus, a boszorkány. Mindketten tipikus antihősök, csak magukkal foglalkoznak, nem is akarnának segíteni senkinek, inkább azt szeretnék, hogy hagyják őket békén. Bár végül persze hajlandóak az önzőséget feladni, hogy megmentsék a királyságot, igazán szerethetővé azért akkor sem válnak. Ami Hollus esetében abból a szempontból nem probléma, hogy őt legalább a háttértörténete (amelyet csak szép fokozatosan ismerünk meg) érdekessé teszi. Józsi ellenben végig megmarad egy irritáló figurának. Egyrészt azért, mert életmódjával és a vidékre, illetve az elmaradott világra tett megjegyzéseivel képvisel minden, a pesti egyetemistákról a köztudatban élő negatív sztereotípiát. Másrészt a regény olvasójának nehéz vele azonosulni, hiszen őt egyáltalán nem érinti meg ez az érdekes új valóság, amellyel kapcsolatba kerül, és amelyet nekünk meg kellene ismerni és szeretni. Persze a reakciója hiteles, hiszen a legtöbben nyilvánvalóan tényleg így reagálnának az ő helyzetében, de mégis nagyon hiányzik egy nyitott, a fantasztikumért rajongó karakter a könyvből, aki az olvasói nézőpontot képviselné. Igazán azért tud ennek ellenére is működni Józsi figurája, mert a Hollussal való viszonyának alakulása, a közöttük lezajló párbeszédek nagyon szórakoztatóak.

Vannak a könyvnek gyengéi, például a kortárs szóhasználat (az olyan kifejezések ismételgetése, mint a „troll” vagy a „gyökér”) valahogy erőltetetten hat a szövegben, illetve még az elején van néhány túlságosan elhúzott és feleslegesnek tűnő epizód, amelyek nem nagyon viszik előre a történetet. Ugyanakkor kifejezetten jó a humora, és az egész minden részében nagyon eredeti. Jó példa erre, hogy a világok találkozásakor végig kerüli az írónő a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-szerű poénokat.

A bemutatott fantáziavilág pedig nagyon érdekes, és érezhetően van még benne annyi potenciál, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését a folytatásra.

Boszorkányszelídítő – Az erős folytatás

Az már a fülszövegből is egyértelmű, hogy történetében ez a regény nem kapcsolódik az első részhez. Lényegében egy-két elejtett utaláson kívül még kapcsolódási pontot sem találni. Nem folytatásról van szó tehát: ez a könyv inkább az előzőnek a párja. Igaz ez abban az értelemben is, hogy a Boszorkányszelídítő azzal a témával foglalkozik, ami a Sárkánycsalogatóban csak mellékesen, a háttérben jelenik meg: a lidércekkel és az alvilággal.

Ezúttal is egy Budapesten élő fiatal kerül kapcsolatba az előző könyvben már megismert párhuzamos valósággal. Adri, a regény én-elbeszélője a szeretője révén egy titokzatos, ellopott kincs utáni hajsza részesévé válik. A lánynak egy olyan, nála jóval hatalmasabb erők hatalmi játszmáját kell túlélnie, amelyeket nem is ismer, és a bajt csak tetézi, hogy egyszerre olyan személyek veszi körül, akik közül egyikről sem tudhatja, mennyire bízhat meg benne. Sajnos ebben a regényben ismét a hetedik királyságba látogatunk el, és így nem ismerhettünk meg egy újabbat a többi öt közül (ebből a részből kiderült, hogy a mi világunk a „harmadik királyság”, tehát nem ezen kívül, hanem ezzel együtt van összesen hét világ). Ugyanakkor ezért kárpótol minket a nagyon részletesen leírt és kifejezetten érdekes alvilág-koncepció.

A Boszorkányszelídítő esetében az elejétől fogva világos, hogy az első kötetnél jóval komolyabb és komorabb hangvételű regényről van szó.

Bár van benne némi humor, az előző részhez képest nagyon kicsi a szerepe. Kevesebb a mai szóhasználatot imitáló kifejezés is a szövegben – ráadásul ebben az esetben nem is hatnak olyan zavaróan, hiszen egy fiatal lány meséli el a történteket a saját szavaival, így ezekbe a leírásokba illenek ezek a szavak. (Bár talán abból a szempontból így sem szerencsés a dolog, hogy ezek a most éppen divatos kifejezések 1-2 éven belül kikophatnak a köznyelvből, akkor pedig elveszíti ezt a „friss” jellegét, és adott esetben kevésbé érthetővé válik a szöveg.)

Ebben a könyvben már kevesebb a főszereplő, és ők is sokkal kidolgozottabbak. Nem csak a hősnőt és az őt a kincskeresésbe belerángató boszorkányt, de a velük tartó két lidércet is megismerjük. Mindegyikük összetett karakter, hibákkal és erényekkel. A könyv legnagyobb erőssége, hogy Adri az előző rész főhősével ellentétben egy nyitott, segítőkész és szerethető figura. Az ő jellemhibája az, hogy igyekszik kerülni a személyes és kapcsolati problémáival való szembenézést. Szerencsére a belső vívódását az írónőnek sikerül úgy beleszőnie a történetbe, hogy egyrészt a cselekmény szempontjából is legyen értelme, másrészt ne uralkodjon el a szövegen. Berzence, a boszorkány bizonyos tekintetben Hollust idézi, hozzá hasonlóan ambivalens figura. Ugyanakkor benne a fiatalabb kora miatt túlteng a bizonyítási vágy – aminek hatására néhány tettével túl is lő a célon. Különös párost alkotnak Belizárral, a lidérckirály fiával. A karakterek közötti viszonyok nagyon érdekesen alakulnak, és sok meglepetést tartogatnak.

Abból a szempontból hasonlít ez a könyv az első részhez, hogy itt is csak lassan adagolja az információkat az írónő. A másik világból érkező szereplők teljes háttértörténete nem derül ki egyből. Ráadásul ebben a történetben is van pár csavar, és ugyanúgy igaz rá, hogy nem mindenki az, akinek elsőre gondoljuk, akár a Sárkánycsalogatóban. Viszont ez a regény már sokkal összeszedettebb, átgondoltabb. Minden apró részlet értelmet nyer benne előbb-utóbb, így semmilyen epizód vagy történés kapcsán nem marad olyan érzésünk, hogy felesleges időhúzás volt.

Egy nagyon komplex, kerek történetté áll össze az egész. Egyértelműen ez a legjobb a három rész közül.

Tündérfogó – A visszafogott lezárás

Az utolsó kötetben folytatódik Józsiék és Adriék története is, és a szálak most már keresztezik egymást. Ezúttal egy több évszázados álomból felébresztett tündér és az alvilágból ellopott mumus miatt kerülnek bajba hőseink.

Ez a könyv közvetlen folytatása a Boszorkányszelídítőnek, tehát az előző két regénytől eltérően itt nem az események közepébe csöppenünk bele a főhősökkel együtt. A szereplőket is ismerjük már, tudjuk, hogy ki kicsoda és mit várhatunk tőle. De nem emelkedik a tét sem: ez a kaland, bár elég veszélyes, de mégsem olyan nagyszabású, mint a két korábbi. Míg a trilógia első és második darabjában a hetedik királyság sorsa volt a tét, addig most csak egy szerelmespárra tett átkot kell megtörni, illetve két nagy hatalmú lénnyel megküzdeni, amelyek csak kevés emberre jelentenek fenyegetést.

Ez a rész tehát leginkább egy amolyan hosszúra nyúlt epilógusként hat.

Bár a legsötétebb tónusúnak hirdetik, összességében nem komorabb a sztori, mint az előző köteté. Inkább csak a humor szorult vissza benne nagyon látványosan. Ugyanakkor ebből a regényből hiányzik a másik kettőre jellemző bizonytalanság: mivel tudjuk, hogy ki kicsoda, kiben lehet bízni, így már nem lehet senkitől arra számítani, hogy elárulná a másikat. Pont emiatt egyébként érdekes megoldás az írónő részéről, hogy nem csinált az első és második rész főhőseiből egy csapatot, Józsiék és Adriék nem nagyon akarnak összedolgozni. Viszont a köztük levő kölcsönös bizalmatlanság ellenére az olvasó úgyis tudja, hogy végső soron ők nem fognak ártani egymásnak, így e tekintetben nem érhet minket meglepetés. Ahogyan a befejezés maga is eléggé kiszámítható – annak ellenére, hogy azért a végén van egy meglepő fordulat.

Nem kap mindenki szerepet azon karakterek közül, akiket a Sárkánycsalogatóban és a Boszorkányszelídítőben megismertünk. Adri például sajnálatos módon teljesen háttérbe szorul, és Belizár is csak időnként tűnik fel. A visszatérők pedig kicsit mások már, mint amilyeneknek megismertük őket. Józsi feltűnően megkomolyodott az első kötetben történtek hatására, Hollus pedig valamivel empatikusabb lett – valamennyire még a köztük levő dinamika is változott. Az előző kötetekben ambivalencia jellemzett minden figurát, ám ez most hiányzik. Hasonlóan egyoldalú karakter lett Apor is, a Tündérfogó egyetlen új karaktere – amiért már csak azért is kár, mert egyébként ő a trilógia első olyan főgonosza, aki elejétől a végéig jelen van és fontos szerepet játszik a cselekményben.

A Tündérfogó hatalmas erőssége az, ahogyan a technológia és a mágia összekeveredését bemutatja.

Noha ez olyasmi, ami már az előző részben is felmerült, de itt központi szerepet kap. A számítógépek, mobiltelefonok és egyéb eszközök, illetve a természetfeletti találkozásából valami nagyon különös és eredeti jön létre a könyvben. Ilyen módon ebben a kötetben is ötletesen kiforgatja az általunk ismert toposzokat az írónő. Emellett, ha már ebben a regényben sem jutunk el újabb valóságba, legalább most végre kapunk egy rövid leírást arról a bizonyos hét világról.

Alapvetően egy érdekes és jól megírt történetről van szó, ami azonban az előzőek után valahogy nincs már akkora hatással az emberre. Nem tudja ugyanazt az élményt nyújtani, amit a Sárkánycsalogató és a Boszorkányszelídítő olvasása. Ugyanakkor a trilógia záródarabjaként tökéletesen betölti a funkcióját: nagyon szépen elvarr minden szálat, mindkét korábbi mű szereplőinek a sorsát megismerhetjük belőle.


Virág Emília: Sárkánycsalogató, Boszorkányszelídítő, Tündérfogó

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Kiadás éve: 2016-2018

Oldalszám: 400/368/320

Értékelés (összesítve): 8/10 raptor

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.