Sorozat

Nagy robot nagy felelősséggel jár

Szaniszló Róbert
Szaniszló Róbert

2018. 04. 20. 08:00

Egyik lakhatatlan bolygóról a másikra huppanni pont olyan kellemetlen, mint lakható földrészről egy lakatlan szigetre hajótörni, majd random bennszülötteket elnevezni a munkahét napjairól. Legalább is ezt a kényelmetlen szituációt próbálja lefesteni az április 13-án megjelent Netflixes Lost In Space, Irwin Allen 1965-ben indult sci-fi sorozatának 2018-as, sorrendben a második, de igazából a harmadik újragondolása. Nagyszerű látvány, B-kategóriás történetmesélés, de így is szerethető. Spoilermentes évadkritika itt és most….lent.
Korábban a témában:

Kicsit mindenkinek kaparni kezd már a torka a filmipart és lassan a sorozatipart is elérő kulturális termékek és hulladékok újrahasznosításától. Egy emberként gyűjthetik be a lájkokat azok, akik ennek a panasznak izmosan hangot is adnak kommentszekcióban. De azért azt is be kell vallanunk, hogy nem bánjunk, ha az egykor szeretett, sikeres, vagy sikeresnek tartott művek egy jó kis látvány-ráncfelvarrást után, aktualizálva ismét a vásznakra, vagy éppen a tévéképernyőkre kerülnek, szebbet, jobbat ígérvén. Valószínűleg ez az igény ösztönözte a Netflixet is arra, hogy a ’65-ben elindult, három évadot megélt, majd elkaszált Lost In Space-t a megfelelő számítógépes táppal rehabilitálják a 1998-as, kellemetlen értékeléseket behúzott egész estés mozifilm sikertelensége után.

(Fun Fact: 2004-ben az akciójelenetek előtt vagy közben teljesen véletlenszerűen keresztül replülő fehér galambok koronázatlan királya, John Woo is elkészítette a saját Lost In Space sorozat változatát The Robinsons: Lost in Space címmel. Csupán csak egy pilotepizódot ért meg, és az sem lett eladva senkinek, de hozzáférhető az utókor számára.)

Miután egy földbe csapódott aszteorida elindítja a szokásos kihalós-kipusztítós projektjét, az emberek arra kényszerülnek, hogy áthelyezzék önpusztító rezidenciájuk központját egy másik naprendszerbe. Útnak is indítják az előörst kolonizálási szándékkal az Alpha Centaurira intersztelláris buszukkal, a Resolute-tal. A hatalmas járművet azonban hirtelen evakuálni kell. A menekülő családok egyetlen kiútja a Jupitereknek hívott kolonizációs lakóbuszok. Az evakuációs protokoll a meghatározott rend szerint haladna, ha nem akasztaná meg az egészet egy ráadás fekete lyuk, amely a galaxis egy távoli pontjára löki a menekülőket (kösz Einstein meg Rosen), köztük is a Robinson családot. A Robinson- és több más Jupiter egy véletlenszerű lakatlan, de lakható flórával és faunával létező bolygón landol egy földönkívüli Robottal egyetemben, aki barátságot köt a család legkisebb tagjával, az ifjú és eszes Will-lel (Maxwell Jenkins). A célok meghatározódnak: túlélni és lehetőleg visszajutni a Resolutra. Ezzel kezdetét veszi a túlélésért és hazajutásért folyó küzdelem, ahol nem csak az időtől, a bolygó élővilágától, hanem még a titokzatos pszichológus, Dr. Smith (Parker Posey) ármánykodásaitól is tartaniuk kell.

A Lost in Space egy robinzonád, s mint ilyen, nem is akar más vagy több lenni, és talán ez a legnagyobb problémája. A hajótörött sztorit némi sci-fivel megtunkolva próbálja iparosmunkával több évadosra dagasztani. A csontvelőig lerágott műfaji formulákat a 10 epizód a saját kis kiszámítható, de még mindig izgalmas fordulataival böcsületesen forgatja, építgeti. Pont ez az, ami igazából nézhető és szerethető középosztály szintjére emeli Will Robinson és robotja, na meg a szülei kalandját amelynek a helyszíne az univerzum egy eldugott kis sárgolyója. Ritkán találom magam olyan helyzetben, hogy valamit kedvelek, de nem tudok jóindulattal semmi pozitívumot kiemelni belőle. A Lost in Space ilyen. Szerettem a részeit, érdeklődve néztem őket végig, viszont nem tudom elmondani, miért érdemes megnézni. Igazából az egyetlen pozitívuma a Lost in Spacenek: hogy ami van, az nézhető. A karakterek, a cselekmény, a konfliktus, a színészi munka nézhető. Nem veszi véresen komolyan magát, nem akarja meghódítani a világ streaming szolgáltatást támogató eszközeit, csupán el akar mesélni egy történetet, ami „okés”. Végignézzük, unjuk, szórakozunk, aztán megint unjuk, évadzáró fordulat és vége. Nincs olyan jelenet, amire a sorozat megnézése után órákkal is ki tudunk emelni, minden pozitívuma az, hogy az egész „okés”.

LOST IN SPACE

Az évad alatt visszatekintések segítségével jobban megismerjük a Robinson család problémáit, ezek árnyalják a főszereplőket, amelyeknek örülünk, de még így sem lesznek szerethetőbbek. Helyesebben, nem sikerül a sorozatnak elérni azt, hogy anyucit Maureent (Molly Parker), vagy apucit, Johnt (Toby Stephens), esetleg a tesókat: Judyt (Taylor Russel) és Pennyt (Mina Sundwall) jobban megkedveljük. Will karakterével is csak azért szimpatizálunk, mert nem egy antipatikus filmes műgyerek, és elsősorban pedig azért, mert emocionális kapcsolatot épít a sztori alatt egy jobbára szótlan, de roppant erős robottal, ami valami miatt érdekes. De szimpátiánk sem nekik szól, hanem a reménynek, hogy hátha lesz ebből valami szép és megható is, de sajnos nem így lesz. Egyetlen igazi katartikus jelenete van ezen két szereplő kapcsolatának, amire azt mondtam, hogy ez azért megmozgatott bennem valamit, de onnantól ismét visszaesünk a kiszámítható, derekasan megrendezett klisék halmazára. Mert Will és a robot kapcsolata nem tud igazán kulminálni. Megragad a „te megvédesz engem, én meg téged családtagként kezellek” szinten, amiben a robot a csendes fémszobor szerepét tölti be. Ezt néha megszakítja egy kis aranyos labdadobálás, pacsizás, vagy siker jelölése két kéz magasba emelésével. Az ikonikus „Veszély, Will Robinson”-frázist sem tudja érzelmi formába önteni, így azok, akik értetlenül álltak azelőtt, hogy mégis ez miért ennyire népszerű, most sem fogják jobban érteni.

Igaz, a sorozat próbál mondani valamit. Egy-egy fél mondat vagy jelenet erejéig próbál úgy tenni, mintha szólna valamiről mélyebben. Mintha arról szeretne mondani valamit, hogy hiába menekül az ember onnan, ahol rossz neki, ahol csak rosszal találkozik, saját maga elől nem futhat el, azaz a saját fekáliánk ott lohol mindig, szorosan a nyomunkban. Próbál oktatni valamit a felelősségről is. Ez is a sorozat egyik kiemelkedő jelenete, amikor Will apja nehéz köveket pakoltat egymásra Will-lel hogy megértse, mit jelent életekért felelni, főleg ha egy két és fél méter magas, önjáró, fegyverként is használható robot a háziállatod. Viszont az erős impulzus után gyorsan vissza is esik a túlélős, menekülős, a háttérből ármánykodósra az cselekmény.

Az évad és vélhetőleg a folytatás főgonosza, Dr. Smith, a személyiségzavaros, pszichológiai védekezőmechanizmusokat önmaga igazolására használó bűnöző bár képes némi utálatot generálni bennünk irányába, de gonoszságának az eszköze, a manipuláció csak azért működik, mert körülötte a forgatókönyv miatt mindenki hülye, így a sok lehetőséget magában hordozó karaktert lehúzza magával a középszerű karakter-kontextus. Rendkívül zavaró, hogy bármit állít magáról Dr. Smith, azt mindenki elhiszi. Ha azt mondja, hogy pszichológus, elhiszik, ha azt mondja, igazából fizikus és megszabotálta az utolsó remény ragyogó űrhajóját, akkor azon is elgondolkodnak, hogy talán igazat mond. Ahelyett, hogy tételt húzatnának vele fizikából, csak úgy tesztképpen, hátha nem hazudja magát fizikusnak, mint előtte pszichológusnak.

Persze a cselekmény gerincében Dr. Smith sompolygása csak extra csigolyák, hiszen mégiscsak egy elhagyatott bolygón kell a túlélőknek berendezkednie, majd onnan meglépnie. Míg a háttérben Smith tevékenykedik, addig rendkívül a pazarul megalkotott táj és látványvilág ölelésében a csapat megpróbál geológiailag instabil síkságon több tonna üzemanyaggal gyorsulási versenyt játszani a gejzírekkel, űrben szigonnyal megcsáklyázni egy leszakadt űrhajódarabot, űrhajóval kitörni a megfagyott tó fenekéről, megvédeni a tüskés gyíkmalacoktól a jelzőfényt, vagy éppen guanót szedni a pterodaktilusz-szerű denevérek segge alól közvetlenül. A látványra tehát nem lehet panasz, viszont azt elfelejthetjük, hogy látványorgiát kapunk izgalmas akciójelenetek hatalmas halmazával. A történetet többnyire a szereplők bel- vagy kültéri interakciói viszik előre, amelyek inkább a sablonokból építkező, agyon használt karakterívekhez szükséges dialógusokra fókuszálnak, mint az „aktív cselekményre”.

A Lost in Space nem lett egy rossz sorozat, viszont csak azoknak tudom ajánlani, akik szimplán csak unalmukban szeretnének valamit nézni. Mert a Netflix legújabb üdvöskéjét vagy megkedveljük, és beletörődünk, hogy ez nem több, mint ami, vagy végtelenül unni fogjuk, és ha nem kaszáljuk, akkor csak azért nézzük végig, mert muszáj. Vagy mert elvi szinten nem hagyunk félbe sorozatot.

Lost in Space, amerikai sci-fi sorozat, 10 epizód, 52 perc; 6.5/10 hajótörött raptor

vissza a címlapra

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.