Nyomasztásra felkészülni, megérkezett A szolgálólány meséjének második évada. A disztópikus pokol újabb bugyrait ismerhettük meg az első két epizódban, amelyekben a szökéstől a kínzáson át a mérgezésig minden van, ami egy diktatúra mindennapjait jellemzi. Tartsatok velünk, mert minden pénteken új kibeszélővel jelentkezünk írásban és élő facebook adásban is.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A cikk spoilereket tartalmaz A szolgálólány meséje második évadának első két epizódjával kapcsolatban.
Így jár minden lázadó szolgálólány – 1. epizód
Az első évad egy erős cliffhangerrel zárult: June-t katonák rángatták el Waterfordéktól, és főszereplőnknek fogalma sem volt arról, hogy most éppen a Mayday nevű ellenállás próbálja meg kimenekíteni, vagy utolérte Lydia néni bosszúja, amiért a többi szolgálólánnyal együtt megtagadta a parancsát. Gileádról van szó, tehát természetesen az utóbbi valósult meg, hiszen olyan nincs, hogy a szolgálólányok csak úgy szembe menjenek a hatalommal. Az évadnyitány egy hatásos bemutató arról, hogy néha milyen elvetemült színjátékokra van szükség egy diktatórikus rendszer fenntartásához. Értelemszerűen Gileád nem engedheti meg magának, hogy elpusztítsa a legnagyobb erőforrását – a szolgálólányokat – csak mert azok éppen nem voltak hajlandók agyonkövezni a társukat. Viszont, ha a szolgálólányok megérzik a hatalmukat, annak végzetes következménye lehet a hatalmi rendszerre nézve.
Éppen ezért nem is tűnik túlreagálásnak eljátszani egy akasztást, csak hogy az utolsó pillanatban kiderüljön, hogy mindez egy prezentáció volt csupán. A súlyos nyitójelenetet June reakciója zárja, ami biztosít minket arról, hogy a nyomasztó sorozat nem veszítette el a ironikus humorát:
HIRDETÉS
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Ez most komoly? Mi a fasz van?!
(Ebben a mondatban egyébként gyönyörűen benne van az egész sorozat esszenciája.) Az elnyomás enyhébb változatával is találkozunk az első részben, amikor Lydia néni kötelezi June-t a levesevésre, ugyanis terhesen már nem lehet ilyen hülyeségeken rugózni, hogy éhes vagy-e vagy nem, a gyerek egészsége a fontos. June-t sem kell félteni, aki megpróbál ugyan tüntetőleg éhen maradni, de egy láncravert kismama látványával Lydia néni egyértelművé teszi számára, hogy ha nem is ölhetik meg jelenlegi állapotában, tudnak neki fájdalmat okozni. Egyébként June már annyira túl van mindenen, hogy amikor miatta kezdik el sorra kínozni a többi szolgálólányt, a sikoltozás közepette is rezignáltan eszi tovább a levesét.
Később a kórházi vizsgálat során ismét ízelítőt kapunk Serena Joy enyhe skizofréniájából, szegény tényleg nem tudja eldönteni, hogy a férjét elcsábító nő, aki a gyermekét hordozza a szíve alatt, egy kurva vagy egy szent. A Mayday megint felüti fejét, és June sikeresen megszökik a kórházi alagúton keresztül, ahol újra találkozik Nickkel. Az epizód lezárásaként visszaköszön az évad plakátjának szimbolikus jelentőségű szolgálólányruha-égetése, és June még a fülébe helyezett billogjától is megszabadul.
Az első epizód nem rohant az eseményekkel, inkább arra volt jó, hogy ismét ráhangolódjunk a sorozat atmoszférájára. Érdekes módon a rész leghátborzongatóbb pillanata nem a majdnem akasztás, a láncravert anya vagy az égetéssel kínzás volt, hanem June egyik flashback jelenete, amiben számonkérik rajta, hogy miért engedte a gyerekét hőemelkedéssel az iskolába. Ismét csak egy olyan dialógust hallhattunk, ami pont azért kiborító, mert a dolgozó anyák ilyen jellegű megszégyenítése szinte hétköznapi tapasztalatnak mondható. Bár egyelőre nem fenyeget senkit az a veszély, hogy elveszik tőle a gyerekét azért, mert lázcsillapítót ad neki, hogy ne kelljen vele otthon maradni, de az teljesen mindennapos, hogy megkérdőjelezik nők anyai képességeit csak azért, mert nem teszi ki 110%-osan az életüket a gyereknevelés.
Gileád benned van – 2. epizód
A második epizód olyat mutatott, amit még nem láttunk: végre megtudtuk, hogyan is néz ki az a bizonyos Telep, amiről mindenki csak elborzadva beszélt az első évadban. Ide küldik azokat a bűnözőket, akiknek még a kivégzésnél is súlyosabb büntetést szánnak, ugyanis a sugárfertőzött területek takarítása ugyanúgy halálhoz vezet – csak azt megelőzi a szervezet lassú és fájdalmas leépülése. Itt tengeti napjait Ofglen, azaz Emily, akit legutóbb akkor láttunk, amikor autóval trancsírozott szét egy katonát. Volt biológusként magára vállalja a feladatot, hogy megpróbálja enyhíteni a Telepen dolgozók szenvedését, és apró gyógyszeres dobozával igyekszik ellátni a megannyi haldokló nőt.
Ebben az epizódban megismerünk egy szeletet Emily múltjából, kiderül például, hogy milyen érzés volt homoszexuálisként megélni Gileád és a vele járó brutális homofóbia térnyerését. Kezdve azzal, hogy a dékán azt javasolja neki, hogy óratartás helyett inkább végezzen kutatómunkát – hiszen a laboratóriumban legalább nincs szem előtt – egészen odáig, hogy a repülőtéren érvénytelennek nevezik a házassági anyakönyvi kivonatát. A két idővonal tökéletesen kiegészíti egymást, hiszen ha esetleg megpróbálnánk nem azonosulni a sugárfertőzött területekre űzött nőkkel, akkor
egy flashback-jelenettel gyorsan emlékeztetnek arra, hogy ez a disztópikus jövő a valóságunkra kísértetiesen hasonlító jelenből jött létre.
Amikor megérkezik egy zöld ruhás nő a kvázi lepratelepre, nyilvánvalóvá válik, hogy a magas státusz sem biztosíték – feltéve, ha nő vagy. A száműzött feleséget érthető módon nem fogadják túl lelkesen azok, akiket az a rendszer taszított a Telepre, ami egészen eddig kiszolgálta a nagyságos asszonyt. Egyedül Emily kedves a nőhöz – aki igyekszik biztosítani a volt professzort arról, hogy ő nem támogatta az egyetemi tisztogatásokat – csakhogy utána egy váratlan fordulattal megmérgezze a vezetőfeleséget. Ez volt talán a második évad eddigi legdurvább fordulata, persze miután végiggondoltam, hogy mi mehetett végbe Emily fejében, mindjárt kevésbé tűnt meglepőnek a cselekedete. Emily nem kér az emberarcú diktatúrából és a szürkezónákból, ezzel pedig nem is nehéz egyetérteni, látván, hogy mit veszített.
Havonta egyszer lefogtál egy nőt, mialatt a férjed megerőszakolta. Van, amit nem lehet megbocsátani.
Mindeközben June kénytelen The Boston Globe elhagyatott szerkesztőségi épületében várakozni, ami nagyon nincs ínyére, főleg miután megtudja, hogy a hely gyakorlatilag az újság egész szerkesztőségének sírhelye. Ennek a sorozatnak van egy olyan jellegzetes tulajdonsága, hogy szeret nagyon erősen és nagyon mélyre belerúgni a lelkünkbe, így nem véletlen, hogy pont egy újság épülete lett June menedékhelye. Abba bele se merek gondolni, hogy mit érez a The Boston Globe egy újságírója ezeket a jeleneteket nézve, de az biztos, hogy a hatalmat ellenőrző szerv hűlt helye elég riogató képet fest mindenki számára, aki szeret demokráciában élni. Az epizód lezárása – June szentélyt a épít halottak dolgozóasztaláról gyűjtött emléktárgyakból – pedig bitangerősre sikeredett.
Alapvetően elmondható a második évad első két epizódjáról, hogy a sorozat tartja a színvonalat, mégis furcsán aránytalannak éreztem. Mindkét résznél a flashback epizódok szolgáltak erős dialógusokkal és új információkkal, míg a Gileád-történetszál inkább a nyomasztó atmoszféra megerősítésében jeleskedett. Az arcokba bújó kamera, a zavaros és homályos képek, a furcsán zavarbaejtő színvilág és a zene mind-mind továbbra is nagyon hatásosak, csak mintha az első két epizód erre a hatásra támaszkodva húzta volna az időt, hogy ne kelljen újat mondani. Persze a bevezető részekben ez a megfigyelő tempó még bőven elfogadható, és remélhetőleg nem annak a jele, hogy az első évad alapanyagaként szolgáló regény nélkül kicsit elvesztek az alkotók.
