Film

Éveken át fölöslegesen járt a szánk, de az utolsó szó a rémületé

Hári Dániel
Hári Dániel

2018. 05. 03. 08:00

Én nem tudom, hogy John Krasinski milyen elborult gyerekkori frusztrációkat élt ki Hang nélkül című, rendezőként és főszereplőként is jegyzett alkotásában, de elmehet a francba, mert maradandó sebeket ejtett a lelkemen.
Korábban a témában:

Kis család éppen bevásárol. Ahogy annak a rendje, itt van apu (John Krasinski), anyu (Emily Blunt), meg a gyerekek. Anyu persze valami ehetőt próbál összeszedni a polcokról, miközben a kisfiút, akit nővére pátyolgat, csak a menő játékrakéta foglalkoztatja, apu meg persze cseszik bemenni, mert a férfiak utálnak vásárolni. Tehát minden rendben van, kivéve azt, hogy semmi sincs rendben. Ugyanis az üzlet és az utca kihalt, a család tagjai csak jelnyelven és alig hallható suttogással beszélnek egymással, mindent ellep a por, a falra ragasztott, viseltes újságcikkek pedig a zajra támadó rémségekről írnak.

Elég volt! Csend legyen!

Így szólt a világ, amikor megelégelte, amit művelünk. Lehet, hogy félre lettem informálva, de én abban a hitben éltem eddig, hogy John Krasinski az a bizonyos tipikus vicces figura. Most pedig egyszerre utálom és imádom, mert kivételesen egyedi posztapokaliptikus horrort tett le az asztalra, nem kímélve a nézők lelki egyensúlyát. Volt bátorsága ráüvölteni a társadalomra. Ráparancsolni: kuss legyen! Mert a Hang nélkül világvége utáni világában biztonságban lehet járni a szörnyek között egészen addig, amíg a leheletnyi suttogásnál hangosabban meg nem szólalsz. Vagy felnevetsz. Kiabálsz. Esetleg összetörsz valamit.

Olyan elképzelt jövőben járunk, amelyben a bolygó megelégelte a plázák zaját, az erőszakos emberek dulakodásait, az elkényeztetett hülyegyerekek hisztijét és az ostoba emberek baromságait. A valóság dimenziót váltott, és új szintre lépett. A szavak, a nevetés, az ünneplés, a zene és a nézővadász újévezredi tömegmédia-zsivaj korának leáldozott. Krasinski víziója nem csak posztapokaliptikus, hanem posztverbális is egyben. A beszéd képessége ugyanis óriási lehetőség volt, a technológia pedig, amely a szavakat milliókhoz eljuttatta, megválthatta volna a világot. De az emberiség visszaélt ezekkel, eltékozolta, és kitörölte vele minden testnyílását. Most pedig megbűnhődik a sok hülyeségért, amit összehordott.

A szereplők helyett is üvöltenél.

Pontosabban nekik. Bele az arcukba. Mert hiába tudod jól, hogy a rémségek a szokásostól eltérő, légyzümmögésnyi zajra is egyből ott teremnek, nem bírod elviselni az állandó némaságot és a suttogó párbeszédeket, amelyek teljes megértéséhez még felirat is szükséges. Szólaljatok már meg! – kiabálnád nekik. De nem eszik olyan forrón a kását. Krasinski ugyanis az őrületbe akar kergetni. Tudja, hogy emberként lényeged a beszéd, mint az önkifejezés egyik, ha nem a legfontosabb formája. Eléd tárja hát pszichológiailag perverz és szadista látomását, amelyben fajtársaid meg vannak fosztva a szavak ereje által biztosított képességtől. Mintha kísérleti alany lennél, akit a film nézése közben a kutatók megfigyelnek. Arra kíváncsiak, hogy milyen hamar omlasz össze, amikor a saját kommunikációjuk feletti kontrollt elvesztő emberek borzalmas kálváriáját kell látnod.

Nemcsak horror, hanem érzékeny családi dráma is egyben.

Horrorfilm nézése közben egyet szokás nagyon erősen kívánni. Csak a gyerekeket ne! Mármint az idegesítő tiniket lehet, de a kicsiket hagyják békén. A Hang nélkül történetében alaposan generálódik bennünk az ilyen típusú feszültség, miközben szorongó megfigyelőként nézzük, ahogy a főszereplők a teljesen új formát öltött világban is igyekeznek megőrizni a nukleáris családmodell sémáit. Azért, hogy legalább egyvalami változatlan maradjon. A megállás nélkül áramló szavak állandó figyeleméhségének hiányában egészen megbabonázó meglesni a különböző apróságokat, amelyek lefestik a karakterek jellemrajzait. Nem hangokon keresztül nyilvánulnak meg ezek a pici adalékok. Tárgyak, környezetrajzok, hétköznapi nonverbális szituációk és tekintetek útján kommunikálnak.

Kellenek is azok a tekintetek, hiszen a minimális felhasználható szókészlet megköveteli, hogy a színészek tehetségük legmélyére nyúljanak.

Így válik a Hang nélkül az arcjáték filmjévé. Csodálatos az, ahogy Krasinski végre eltereli a figyelmünket a szereplők szájáról, a beszédforrásról, és arra késztet, hogy a könnycseppeket, a homlokráncok rezdüléseit és az izzadtságcseppek áramlását figyeljük. Mindazt, ami elmondja az emberről a valóban lényeges információkat. Ezáltal Krasinski, a lélegzetelállítóan fantasztikus Emily Blunt és a remek gyerekszínészek alakításai nem csak az érzelmi skála kifejeződésének, hanem a horror félelemfaktorának is forrásává válnak. Mert ezúttal elsősorban nem azért félsz, mert ijesztő a szörny. Vagy hirtelen kiugrik valami a bokorból. Nem is azért, mert motoszkálnak a sötét sarokban. Nem. Egyszerűen csak belenézel Emily Blunt rettegéstől átfagyott szemébe, és tudod, hogy a rémület át fog ragadni rád. És nem tehetsz ellene semmit.

Van egy sanda gyanúm, mely szerint John Krasinski ezzel a filmmel elvégez rajtunk egy kísérletet, és nem biztos, hogy az eredmények a legjobb színben tüntetnek fel bennünket. De fontos és hasznos információkat árulnak el. És jobb megtudni, hogy mi a baj velünk. Meg a kimondott szavainkkal. Talán így van esélyünk megváltozni. Ha később is, de legalább nem soha.

Hang nélkül. Amerikai horror, 90 perc, 2018. Értékelés: 8,5/10 raptor.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Halálos túra a rémálmok világába

Kapudrog az irodalomhoz: A darkos cucc a jó YA-anyag

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.