Rosszul esik leírni, de én őszinte embernek tartom magamat, úgyhogy nem fogok köntörfalazni. Kezdek elkedvtelenedni. Egyre bizonytalanabbul állok ahhoz a feltevéshez, mely szerint A szolgálólány meséje képes még bármi újat mutatni. A második évad negyedik epizódja alapján úgy érzem, nem volt sok értelme folytatni ezt a sorozatot az első szezon szép kerek egésze után. Spoileres kibeszélő
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az nem új információ, hogy A szolgálólány meséjének második évada már irodalmi háttér nélkül készül. Margaret Atwood regényének cselekményét az első szezon nagyjából tokkal-vonóval felgöngyölítette, ám a sikerre való tekintettel szinte magától értetődő volt, hogy érkeznie kell a folytatásnak. A gileádi diktatúra magjában játszódó első jelenetek után úgy nézett ki, hogy az új évad eddig fel nem fedezett irányokba indul el. June megkísérelte a szökést, és egészen messzire jutott, miközben Gileád néhány eddig kevésbé hangsúlyozott szegmensét is megismerte. Aztán a harmadik rész végén, a menekülés kapujában rátaláltak, és elhurcolták.
Vissza Gileádba. Vissza mindennek az elejére.
HIRDETÉS
De miért? Ha már mindenáron folytatni kell a produkciót, akkor az új szezonnak úgy lenne igazán értelme, ha az előző két rész nyomdokain előre haladva a gileádi társadalom új aspektusait mutatná meg, a főhősnőt pedig a korábbitól eltérő szerepbe helyezné. Ezáltal új arcát mutathatná meg a történet totalitárius társadalma, ahogy a karaktereket is megismerhetnénk egy másik oldalukról.
Ehelyett azonban June-t elfogják, és nem, nem egy eddig nem ismert lázadó, vagy terroristacsoport kapta el az előző rész végén. A gileádi haderő emberei voltak. June rögtön az új rész első képkockáján visszakapja a korábban önkezével eltávolított fülcsipeszt, a cselekmény pedig visszatér a diktatúra középpontjába, a szolgálólányok közé, Lydia nénihez, és a Waterford-házhoz.
De June legalább nem adja könnyen magát.
Ha mindenáron próbálok létjogosultságot találni a cselekmény jelen alakulásának, akkor azt mondom, hogy végül is érdekes lehet megfigyelni, miként viselkedik az újra fogságba ejtett, és rabszolgasorba taszított fiatal nő, miután megérezte a szabadság fuvallatát, és a szökés érdekében még a lánya elhagyását is vállalta önmaga előtt. Érdekes bizony, ugyanis June dacol, ráadásul keményen. Az egyszer biztos, hogy Elisabeth Mossnál indulatosabb tekintetet kevesen tudnak az arcukra csalni. A főhősnő az epizód játékidejének első felében gépfegyver és szamurájkard nélkül is majdnem olyan kemény, mint Sarah Connor vagy Tarantino Menyasszonya. Szavakkal, kihúzott háttal és ellenálló szemkontaktussal veszi fel a harcot Lydia nénivel és Serenával szemben.
Nem is meglepő, hogy Mrs. Waterfordból újfent előtör az állat.
A gileádi rendszer kifacsart, eszelős értékrendje szerint June az ő gyerekét hordja a szíve alatt, így a saját szemszögéből nézve jogosan van kiborulva a szökési kísérlet miatt. Falhoz is vágja June-t, de nem eszik olyan forrón a kását, mert a főhősnő tudja, hogy amíg várandós, addig nem eshet baja, így egy laza ultimátumot intéz a dühöngő Serena felé. Kénytelen békén hagyni őt, mert a gyermeke csak akkor lehet biztonságban. Felmerül a kérdés: June adott esetben akár a testében növekvő magzat életét is kockára tenné, hogy sarokba szorítva tartsa Serenát? Ez majd kiderül. Az azonban biztos, hogy az epizód legerősebb jelenetében, amikor is éppen Serena babaváróját tartják, June kőkeményen a sarkára áll. Mrs. Waterford minden téren, ahogy az szokás ebben a társadalomban, igyekszik kisajátítani magának az anyaságot (Lydia néni még a cigarettát is kikapja a kezéből, mondván, az rossz a babának), ám June ekkor felkiált. Közli, hogy előző este érezte, ahogy a baba először rúg. És Serena valószínűleg ebben a pillanatban fogja fel első körben, hogy ez a gyerek egyelőre még korántsem az övé.
Ugyanakkor nem csak Serena kap ultimátumot.
Hanem June is, méghozzá Lydia néni részéről. Bőven lehet arról vitatkozni, hogy ki A szolgálólány meséjének legirritálóbb, legvisszataszítóbb figurája, ám az biztos, hogy a néni karaktere ott van az élmezőnyben. Nem meglepő, hogy megmozdulásait nézve ezúttal is viszket a nézői tenyér. Az átkozott boszorkány ugyanis mézesmázos stílussal, kellemes nagymamás hangon igyekszik szétszakítani June személyiségét. Állítása szerint June az, aki megszökött, Offred azonban nem tett semmit. Mindenki úgy tudja, hogy a terroristák akarata ellenére elrabolták. A múlthamisítás szorításában June döntéskényszerbe kerül. Vagy ellenáll, megszüli rabláncon a gyereket, utána pedig kivégzik, vagy meghunyászkodik, és visszatér a Waterford-rezidenciára. A főhősnő látszólag utóbbit választja, ám újra szolgálólányöltözetben is dacol a hatalommal.
Legalábbis egy ideig.
Térjünk csak vissza egy korábban felvetett gondolatra. Azt írtam ugyanis, hogy a gileádi magba visszatérő cselekmény egyetlen igazán érdekes pontja az lehet, hogy megfigyeljük, June miként reagál a visszatérő elnyomásra úgy, hogy előzőleg majdnem elszökött. És igen, ahogy kifejtettem, egy ideig harcol. Szűkös, de jól kezelt eszköztárával szembeszáll, mert tudja, hogy amíg terhes, nem árthatnak neki. Lydia néni azonban zsigerien megátalkodott pokolfajzat. Egy igazi rohadék. Pontosan tudja, hogy mivel kell megtörni a lázadni vágyó lelket. Lekíséri June-t a vízpartra. Oda, ahol az akasztott emberek lógnak. A tetem, akit megmutat a fiatal nőnek, nemrég még élettel volt teli, és megpróbált tenni valamit a jó ügy érdekében. Még termékeny feleségét sem ragadták el tőle, együtt élhetett családjával Gileád egyik külső körzetében. Ám a sofőr, aki az előző részben magával vitte, és otthonában bújtatta June-t, most élettelenül, zsákkal a fején lóg a hídról. És nem az a jelenet a töréspont, amelyben elmondják, hogy a Mayday már nem segít szolgálólányoknak. Nem. Mert ez az a pillanat, amikor minden összeomlik, a forradalom szikrája pedig kihuny June lelkében. Mert Lydia néninek ekkor sikerül meggyőznie arról, hogy ő tehet róla. Arról, hogy az egész az ő hibája.
A rend kedvéért mindezt néhány flashbackkel is megtámogatják a készítők.
June az előző világban egy nős férfi szeretője volt, így szerepet játszott abban, hogy Luke házassága végérvényesen lezárult. Ez Gileádban súlyos bűn, így egyértelmű, hogy a főhősnő kiesett a hatalom kegyeiből. Most, az élettelenül lógó egykori szövetségest látva a bűntudat maró korbácsai lesújtanak June lelkére. Eközben az ezúttal is mérsékelten indokolt, de mindenképpen túl hosszúra nyújtott visszatekintések a June és Luke neje között kialakuló feszültséget mutatják be. Visszaemlékezve, a felakasztott hulla okozta sokkban June elhiszi, hogy bűnös. Mindenért, a múltért és a jelenért egyaránt. Újra elfogadja az Offred nevet, és visszatér a szolgálólány mindennapi, agymosott rutinjához.
A probléma az, hogy habár ez a történetív a diktatúra meggyőző erejét vizsgáló szociológiai-pszichológiai elemzésként egészen hatásos, a cselekmény szempontjából azonban olyan érzést kelt, mintha a sorozat már nem tartana sehova. Visszatérünk a kezdetek kezdetéhez, sőt, talán még hátra is lépünk egyet. De van ennek értelme? Elképzelhető, hogy most epizódokon át ugyanazokat a szegmenseket fogjuk nézni, amelyeket már teljes mértékben kivesézett az első évad? Sajnos nagyon úgy fest. De ha már így alakult, reméljük többet láthatunk majd Fred Waterford politizáló tevékenységéből, amely ebben a részben is megjelenik néhány percre, amikor a többi parancsnokkal közös lövészet közben a Kanadával való diplomáciai lépéseket tárgyalja meg.
